Darwin-díj Salt Lake Cityben

Ha valaki nem szereti a morbid történeteket, amelyek nem végződnek happy enddel, az kérem, inkább olvassa el még egyszer, milyen nehéz kivinni a Mestert az esőbe.

Igazából ez a bejegyzés arról szól, hogy nem árt tanulni és nem árt, ha az iskolában az ember (na jó, diák) odafigyel és pár alap természettudományos dolgot megtanul. Vagy csak odafigyel az esti krimi alatt.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város a sivatagban. Ebben a városban, amit Salt Lake Citynek hívtak, talán, mert volt mellette egy nagy és sós tó, élt egy fiatal pár. A fiú egy gyorsétteremben dolgozott és mindenki szerette, mert pontos volt, precíz és gyors. A lány tanult és mindenki szerette őt is, bár nem volt se pontos, se precíz.

A fiú annyira pontos volt, hogy amikor a tragikus nap fél órát késett, a főnöke egyből a testvérét és a rendőrséget hívta, mert tudta, nagy baj van.

A fiatalok boldogan éltegéltek, többen együtt béreltek lakást és mindenki nagyon nagyon boldog volt és a helyzetet csak rózsszín betűkkel lehet leírni.

Minden reggel a boldog és happy ifjú pár együtt ment el dolgozni és az iskolába. Indulás előtt mindig beszélgettek egy kicsit még az autóban, megtárgyalták a napi teendőket és az élet ügyes bajos dolgait. Aztán elindultak.

Egy téli napon aztán (tegnap), nagyon hideg volt, nagy pelyhekben hullott a hó, és még a vadnyulak is odabújtak a prérifarkashoz, annyira fáztak. A fiatalok is fáztak az autóban, mert hát szegények voltak és csak fűtetlen garázsra futotta. De így is hideg volt, meg nem akarták azt a jó kis meleget elpocsékolni, ami kijön az autóból és ezért becsukták a garázsajtót, járatták a motort és beszélgettek és csendben meghaltak.

Ha meg nem haltak volna, az én mesém is vidámabb lett volna.