Durrës

- Ez a Balkán legnagyobb római színháza. 

Csak annyit tudtunk mondani, hogy "aha". 

Valóban nagy volt, azonban az amfiteátrumot alaposan helyreállították - már ahol kiásták. 

A folyósórendszerben bolyongva hol az egykori oroszlánketreceket, hol a helyükre épített bizánci kápolnát láttuk. Ez utóbbiban még pár mozaik is megmaradt. Durrës legszebb mozaikjai azonban Tiranában voltak. 

A durrësi - durazzói - óváros más volt, mint Montenegró és Dalmácia városai. Közel sem volt olyan szép, mint ezek, de a város a helybelieké volt. Itt nem voltak turisták, apartmanok, bárok, vendéglôk. 

A városfalakon kívül, a huszadik századi központ elhagyatva állt. Valószínûleg a modern tengerpartra koncentrálnak és hagyják, hogy a régit fél méter vastagon beborítsa az alga. 

A partizánemlékmû egy amerikai vurstlira nézett. 

- Szerintem mindent láttunk - néztem az algaszônyegre. 

- Többet is, mint kellene - helyeselt V és mentünk Tiranába. 

Berat vára

- Arra van!

Elhúztam egy kisebb kupac szemét és egy mûvirág-árus között, kettesbe tettem az autót, de kevés volt, majdnem hanyattestünk a meredeken. Egyes. Aztán kettes. Már jó volt. 

Albánia tipikusan azoknak való, akik szeretek a mûemlékek kapujába vagy esetleg azon is túl parkolni. 

Ezt most is megtehettük volna, ha hajandó lettem volna rámenni az évszázados mészkôburkolatra. De nem voltam: az ilyesmi jobban csúszik, mint a jég. Tíz méterre is jó a kaputól. 

Berat egy óriási vár egy fennsíkon, hatalmas tornyokkal, múzeummá alakított templommal és egy lakott faluval és három kocsmával. 

Fenyegetô viharfelhôk közeledtek a hegyek felôl, de a hûvös fuvallaton túl nem történt semmi. 

Az ikonmúzeumban nyoma sem volt a tizenvalahány évvel ezelötti mentalitásnak: volt villany és nem próbáltak meg régiségeket eladni. És volt magyar nyelvû ismertetô. Spanyol nem volt. Terjeszkedünk. 

Megcsodáltam az Aragóniában a boszorkányok ellen kifejlesstett kéménysapkára emlékeztetô füstelvezetôket. 

A helybeliek rezignáltan nézték a turista-hordákat. Heten voltunk.