Sáskajárás

Féltem a tetőn. Tudom, azt kéne írni, hogy ültem a tetőn, mert hát igaz, valóban ott ültem a tetőn, de fő lelkiállapotomat nem az ülés, hanem a félés határozta meg.

Féltem a tetőn és a kéményt ragasztgattam. Az elmúlt száz év szelei, a kavicsokat kereső madárkák, meg az idő vasfoga alaposan megrágcsálták a habarcsot. Pár sor téglát le kellett szedni, néhány sor azonban javítható volt.

Féltem a tetőn - annak is a szélén - és javítgattam a habarcsot.

TRICK OR TREAT! - hallottam lentről. Szerencsére nem mögöttem állt valami tréfás kedvű cukorkavadász, másképp valószínűleg fejjel trimmeltem volna meg a ház melletti fát.

Naplemente előtt csapatosan járkáltak a gyerekek. Elől a jelmezes fiatalság, mögöttük a jelmezes szülők.

Nagyjából négykiló cukorkát vettünk. Zsugori énem remélte, ezzel letudtuk két évre a Halloweent.

A gyerekek meg csak jöttek, én meg csak ragasztgattam a kéményt habarccsal.

Fentről stratégiai megfigyeléseket lehetett végezni: látszott, a 4-5 évesek egyedül mennek be kopogni, míg a szülők az utcán állnak és valószínűleg elemzik a cukorkákat. A fiatalabbakkal bejöttek az ajtóig és hallgatólagosan támogatták őket, mint trikortríteltek.

A Halloween kíváló alkalom arra, hogy a gyerekek legyőzzék félelmület és megtanulják szeretni a cukrosbácsikat és néniket. (Viccen kívül, a Halloween tényleg remekül szocializál.)

Hét fele aggódni kezdtünk, hogy kevés lesz a cukorka, de aztán pont elég volt. Ahogy a fogyó cukorkahalmot néztem, lelkiismeretfurdalásom támadt. Úgy éreztem, bűnrészes vagyok abban, hogy tönkretettük a következő nemzedék fogait.