Száraz kútnak száraz partjától az utolsó hágóig - Pony Express

 

Integettünk és tapsoltunk a fura mozgású fickónak, aki hálásan visszabiccentett. Ha megelőztünk egy futót, mindig tapsoltunk neki és integettünk, vagy olyanokat mondtunk, hogy "hajrá", meg "you can do it", meg ilyenek. Jót tett a morálnak és mi is elfoglaltuk magunkat valamivel. Ha valaki kutyával futott, annak Yoda is vakkantott valami biztatót. Nagyjából ugyanazokat az embereket kerülgettük és ugyanazokkal a kísérőkkel találkoztunk. Látásból már mindenkit ismertünk errefele. Volt, aki ebédünket is megcsodálta.

Ha épp valaki WC-re ment (futott, vonszolódott), igyekeztünk másfele nézni, mert hát itt még bokorkúrára se volt lehetősége. A guggoló futó az hangyabolyt nézeget. Pont.

- Ott van valami! - mondta Yoda és valóban, ott volt valami.

- És?

- Nézzük meg! Nekem is kell egy kis szórakozás és pisiszünet!

A valami az egy száraz kút volt. Vályuval.

Valamikor itt éltek emberek és próbálkoztak állattartással, aztán feladták.

A fura mozgású fickó egyik lábát húzva elvonszolódott mellettünk. Amikor kezdtük, még egészséges volt, mostanra enyhén amortizálódott, de ment, ment keményen. Yoda szerint nem tudta, hogy feltalálták az autót.

Mi adtunk a futóRibizlinek egy kis szalonnát és elkezdtünk mászni felfele a Dugway Hágóra.

A kevés komoly szabály egyike az, hogy a kísérők nem állhatnak meg a Dugway Passra felvezető szakaszon, mert szűk. Ez eleinte amerikaias túlzásnak tűnt, általában, ami az itteniek szerint egy keskeny út, az egy kétsávos országút egy kevésbé tágas európai országban, de a négy autó széles Pony Express Trail hirtelen másfél autó szélesre fogyott és úgy kapaszkodott át az utolsó -és egyetlen komoly- meredeken.

Pedig itt voltak fák is, kisebb erdők és bokrok. Szóval itt szívesen mászkáltunk volna. Lefele lett volna egy jó hely, de ott láttuk hosszú idő óta az első nem a futáshoz köthető embert: valaki ott táborozott és nem akartunk úgy megállni, hogy a futóRibizlit bámulja pisilés közben páholyból.

Arrébb aztán lett egy jó hely, a furamozgású ember két haverjával elbrékelt mellettünk, mi pedig a lehető legjobban töltöttük az időt: rutinosan kipakoltuk a székeket, ettünk és sárkányt eregettünk. Ribizli is beért minket, evett, ivott, feltöltöttük a kulacsait és megbeszéltük a következő találkozót.

Elhaladtunk egy leágazáson, amit megjelöltem, ide vissza kell jönni: itt a közelben a sivatag egy adott pontján lehet kristályokat ásni. De ezt majd legközelebb. 

Most a futóRibizli számításai szerint volt még 4-5 mérföld.

- HAJRÁ! - mondtam a fura mozgású egyénnek, aki tüdeje után fél kiló homokot is kiköpve felelt:

- Már csak nyolc mérföld!

Sötétben minden futó fekete - Pony Express

Boldogan indultunk a futók után. Mellettem egy frissen tarhált banánnal, fülemben Yoda izgatott lihegésével.


Tudtam, négy mérföldet kell vezetnem a találkozóig, ahol átveszem a felesleges futóruhákat, adok enni, inni.Nagyjából erről szól a “crewingolás”. A megbeszélt helyen bevárni a futót és ellátni. Aztán megbeszélni a következő helyet.

Azt is tudtam, hála David fejtágítójának, hogy három mérföld után (ez kb három mérföldet jelent) van egy útelagazás, ahol könnyű eltévedni, ne menjünk Dugway fele, mert az zárt katonai terület.


Mindez egyszerűnek tünt, amíg ki nem tapasztaltam a West Desertben levő utak pár sajátosságát.

A. Az elágazásoknál általában nincs tábla.
B. Ha van tábla, lekopott róla a szöveg.
C. Ha van tábla és nem kopott le róla a szöveg, akkor ritkán olvasható.
D. Ha van tábla, nem kopott le róla a szöveg és olvasható, akkor sokszor az elágazás után van.

Különben is, sötétben minden tábla, út és futó fekete.

Egyiket se lehet felismerni.

A futók mind fekete árnyak voltak világító és fényvisszaverő pöttyökkel.

Nagyon vártam a hajnalt.

 

Ami lehet, hogy szép volt, de nem láttam, mert a csámborgó futókat lestem és kerestem a futóRibizlit.

Amikor világos lett, már mertem nem görcsösen szorítani a kormányt és a tájat is tudtam figyelni.

A táj lenyűgöző volt, csak Yoda fészkelődött mellettem idegesen:

- Az első fánál állj meg!
- Arra várhatsz Simpson springs-ig - feleltem.

Bryce ultra - ötven mérföld

Nyolcvan kilométer a Bryce kanyonban nem egyszerű. Eleve ezeket az ultrafutásokat úgy találják ki, hogy szinte a lehető legnehezebb úton menjenek. Megnézik, merre mennek a kőszáli kecskék és igyekeznek egy annál problémásabb útvonalat keresni. Minél közelebb a szakadék széléhez, annál jobb. Ha keskeny, akkor még jobb. Ha a futók meglátván a lejtőt és a szakadékot leroskadnak és elkezdenek zokogni, akkor tökéletes.

Közben arra fele kell vinni az útvonalat, ahol nem működnek a telefonok. (Mondjuk ez Utahban annyira nem nehéz.) Persze tettek pár engedményt a tavalyi futáshoz képest, kicsit módosították az útvonalat, hogy könnyebben ki tudják tolni a gurulós hordágyon az ájult versenyzőket. Elvégre nem lehet túlterhelni az önkénteseket.



A futás maga egyszerű, el kell indulni, leküzdeni a legnehezebb emelkedőket az elején, aztán viszonylag könnyű majdnem a végéig, ami talán még nehezebb, mint az eleje, aztán már kész is (a versenyző). Mindezt két-háromezer méter magasan, jó melegben. Vagy esetleg hóban. A két véglet nem zárja ki egymást, de idén szerencsére a hó kimaradt, de annyira hideg volt, hogy a futásban résztvevő Ribizli nem tudta elgémberedett ujjaival kikapcsolni a fejlámpáját.

Sötét volt, a hold már alacsonyan járt, amikor a futók elindultak hajnali ötkor, kellett a fejlámpa. (Mindenki sajnálja a segítőket, akik négyre elvitték a futókat a rajthoz.)

Az indulás puritán volt, a futókat csak kávéval, kakaóval, tésztalevessel és kesőbb banánnal traktálták. Miután a futók jóllaktak, elindultak és hamarosan a fejlámpák fénye megvilágította a lábak által felvert kavargó port. Az első két és fél mérföld a pornyelésről szólt egy mezei dűlőúton. Majd nem sokkal később jött a meredek és innentől kezdve a hegyikecskék voltak előnyben.



Hoodoo-k között kanyargott az ösvény, meredeken, amerre a hegyikecske se jár. Ha vízszintes lett az ösvény, azt azért tette, hogy minél közelebb mehessen a szakadék széléhez. Ez már igazi “Bryce” táj volt. Sziklatornyok nézték döbbenten a futókat.

Ha az ösvény nem ment közel a szakadékhoz és nem kapaszkodott meredeken felfele, akkor virágos réteken kanyargott tűzött rá a nap.

Az állomásokon folyamatosan tukmálták a futókra a vizet, azzal, hogy a következő szakasz nehéz lesz - valóban, nehéz volt.



A lovaskempingnek sokan örültek, mert volt itt egy nem fürészporos wc, ami valódi, kulturált pottyantós volt. Erre az ultrára a minimalista árnyékszékeket hozták el, volt egy vödörre épített ülőke, ami körül négy rúd tartott egy árnyékolóponyvát. Ezek a wc-k a rajtnál, ahol sokan táboroztak, pár nap után meglehetősen lehasználtak voltak, így páran a sátrak árnyékába kényszerültek árnyékszékelni.

A Red Canyonból egy öt mérföldes körút ágazott le, amit páran valószínűleg lecsaltak (basszus, valaki lefut ötven mérföldet, amiért kap egy bögrét, minek csal akkor?). Itt az állomáson vidám önkéntesek kérdezték, hogy hol van az, akit vissza kell vinni a célhoz. Körút felfele nagyon meredek volt és lefele meg csaknem függőleges, szerencsére voltak lépcsők, ahol páran a fenekükkel mentek le.

A Hillsdale állomáson már nagyon meleg volt. Itt az étkezősátorból vittek hárman egy félájult futót az orvosi sátorba. Lehet, egyedül akarta megenni az összes chilit, hogy egy kis lökhajtással előnyhöz jusson.

Hogy a világ változatos legyen, jött egy kis mocsár, és jópár emelkedő. Hárman leroskadtak, hogy innen nem mennek tovább, legalábbis, amíg oda nem ér a “söprögető”, aki összegyűjti a haldoklókat az út mellől. Innen már kevés volt a célig, innen az emberek fogadkoztak, hogy akár kúszva is eljutnak a célig. Ribizli például annyira belejött a futásba, hogy a rajt előtt elkanyarodott és, miközben több tucat ember kiáltotta, hogy nem arra, ráhúzott még pár száz méter extrát az ötven valahány mérföldre.

A célvonalon volt, aki féllábon ugrált át, volt aki cigánykerekezett, mások csak lóbálták futóbotjaikat. Egyesek azonban csak hörögtek és lihegtek.



Ez a futás azonban nem a szenvedésről szól. Közben gondoskodnak a versenyzők testéről. Minden állomáson lehetett mindenféle finomat enni, volt, ahova a futók sülő szalonna illatára érkeztek, máshol quesadilla volt, meg nutellás tortilla, almaszósz, avokadó, babpüré avokádóval tekercsben, narancs, banán, dinnye, meg az amerikai nemzeti eledel, a mogyoróvajas lekvároskenyér.

A célban lehetett enni az ország egyik legjobb hamburgerét, amit maga a farmer készített friss marhahúsból és hat dollárért kínálta a menüt.

Engem csak az lepett meg, hogy a hosszú futás után az emberek nem rohantak fejest ugrani a tóba, hanem mentek átvenni az egésznapos futás díját, az enyhén kakiszínű kerámiabögrét.

Éveken átívelő futás

Végy egy évvégét, egy csomó, rengeteget futni akaró egyént és egy tűrhető hőmérsékletű várost.

Keverd össze.

Adj neki egy jó nevet és FUSS!



A név Across the Years lett. Hat napig tart és teljesen demokratikus: bármannyit lehet futni. Egy napot, két napot, három napot, hat napot, egy kilométert vagy hatszázat.



A verseny egy folyamatos all you can eat büfé. (Igen, vannak emberek, akik tudnak enni napi 122 km lefutása közben.) Minden van, amit átlag embernek a kardiológusa nem ajánlana. De ha valaki ennyit fut, annak mindegy. Volt hamburger, tükörtojás, tortilla, rántotta, tészta, sajtszószos tészte, ebéd, vacsora, reggeli és minden szinte mindig. De volt sushi is. Krumpli, dinnye, narancs(lé), kekszek, ropogtatnivalók, teák, kakók és kávék. Meg mikro. Hihetetlen, hogy az emberek menés közben miket tudnak enni!



(A fenti kép közepén a pihenősátor, a bal szélén a gyorsabbik Ribizli ujja látható.)

Volt, aki futáshoz elengedhetetlen spéci uborkalét kínált. Nincs annál jobb. Valószínűleg egy uborkalétől még én - a kövér Ribizli - is tudnék futni.

De nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy sok, sokat futni szerető ember futott, volt aki jelmezben, volt aki azért, hogy megdöntsön egy rekordot, más azért, hogy megnézze, mennyit tud futni, mielőtt kétszer annyit fog futni.



Ha valaki akart, mehetett a sátorba a priccsre (száz dollár) és ha fázós volt, bérelhetett hálózsákot (harminc dollár). Aztán felfrissülve futhatott tovább és hallhatta éjjelente a prérifarkasok vidám dalát.

Volt, aki a saját matracát és sátrát vitte. Az ingyen volt.



Az évek alatt itt lefutott távot összeadják és ha valaki eljut az ezer mérföldhöz, kap egy kabátot. Volt, aki két év alatt összefutotta a kabátra valót. De általában picit tovább tart.

A versenyen résztvevő Ribizli 171 km-t futott 36 óra alatt.

A kövér Ribizli ilyenkor megforgatja a szemeit és inkább egy szimpa all you can eat büfét keres Yodával futás nélkül.

Squaw Peak 50

Thanks for the pictures, Denise!
Denise, köszönjük a képeket!




- Akkor 2:10-kor kelek - mondta a gyorsabbik Ribizli az ultrafutás elötti délutánon. Ez az időpont már önmagában megmagyarázza, hogy a kövérebbik Ribizli miért nem fut ultrát.



Reggel kettő tízkor kelni nem embernek való. Ellene van a homo sapiens genetikai kódjának.



De Ribizli felkelt, kicaplatott a hotel elé, ahol felszedte pár lelkes ultrafutó - akik még korábban keltek, hogy ideérjenek -, aztán elmentek a rajthoz, a Vivian parkba.



Nagyjából ekkor kelt az az önkéntes is, aki szatíroknál rendszeresített fürdőköpenyben elkezdett szalonnát, kolbászt és palacsintát sütni a futóknak az egyik állomáson.



Ezek az állomások nagyon fontosak: itt lehet inni, kulacsot tölteni és itt reparálták meg a futók sebeit, néha ragtapasz helyett ipari ragasztószalaggal.



A korai kelés után a népek elindultak, hogy lefussanak ötven mérföldet (ami igaziból 53 volt). Azaz a táv a kitérőkkel együtt közel kilencven kilométerre duzzadt.



Gyönyörű helyeken futottak, olyan helyeken, ahol csak paplanernyősök, kőszáli sasok, profi alpinisták és űzött vadak járnak. Esetleg repülnek.



Aztán leereszkedtek mindenféle völgybe, hogy utána szerpentineket egyenesen levágva és a hegyre nyílegyenesen felfutva ismét visszatérjenek a madarak közé. Egyik ilyen völgyben talált a szebbik Ribizli egy lópatkót (ló nélül). Másik hús-vér tehenet találtak élet nélkül, szóval a Ribizli jobban járt.



Csüdig gázoltak a hóban, miközben mi Yodával harmincvalahány fokban tanulmányoztuk a Utah Lake-et. A futók közben a sasmadár perspektívájából tették ugyanezt.



A több, mint négyszáz maratont lefutó szervező szerint ez az Egyesült Államok negyedik legnehezebb ötvenmérföldese. Egy Németországból a pocsolyát csak ezért a futásért négy napra átrepülő, már száz ultrát lefutott német fickó szerint túloz, a hótakaróval együtt ez nem a negyedik, hanem a legnehezebb ötvenmérföldes.



Valóban, az egyik futó egy hegytetőről küldött egy sms-t b. nejének, miszerint "mindjárt hányok, nem tudom, hogy fogok lemenni és..." az sms itt megszakadt, én meg ma is csodálkozom, hogy a feleség nem riasztotta a hegyimentőket. Vagy nem hívta az ügyvédet, hogy elrendezzék az örökösödés kérdését.



A futók futottak, átkeltek patakokon, lavinákon, kőgörgetegeken, csúsztak fenéken havon fákat elkerülve és - állítólag - nagyon jól érezték magukat, miközben sebeikből csöpögő vérrel jelezték az utat az esetleges mentőexpedicióknak.

És futottak.



Yodával mi a nap - és pár burger - végeztével elindultunk szurkolni és ahogy közeledtünk az utolsó, személyautóval is elérhető állomáshoz, Csontbrigádot idéző alakokat láttunk az út szélén botladozni.



Némelyik nő úgy nézett ki, mint aki átesett egy vak komondoron. Oda-vissza.



Tapsoltunk nekik és integettünk, ettől kicsit magukhoz tértek és mentek tovább a cél fele, mi pedig Yodával letelepedtünk az állomásnál, elrágcsáltunk egy darab szárított húst és csodáltuk a futókat.

Monumentális ultra

- Mi lenne, ha futnék nyolcvan (80) kilométert? - kérdezte az okosabbik Ribizli.
- Fuss - feleltem.
- A Monument Valleyben.

Akkor se pukkantam meg a sárga irigységtől. A nyolcvan kilométer csak számtanpéldában létezik. A valóságban olyan nem lehet. Nincs.

Mint kiderült volt, így hamarosan ott álltunk Monument Valley közepén, hajnalok hajnalán, amikor még a Nap se vakarta ki magát a horizont alól.

- Ti majd mit csináltok?
- Iszunk kávét.



Az okosabbik Ribizli elfutott és hamarosan sok-sok hasonlóan zakkant alakkal falták a kilométereket (mérföldeket) és közben a navajók előjöttek hoganjaikból és éljenezték őket.



Aztán felfutottak az egyik mesá-ra. Aztán lefutottak róla.

Becsületükre legyen mondva, még le is mertek nézni!



Aztán futottak tovább. Néha homokban, néha úton.



Olyan helyekre elfutottak, ahova általában nem engednek be sápadarcút, néha még akkor se, ha fizet.



Rengeteg ementálisajtot láttak, meg sziklákat.



Igazából én azon csodálkoztam, hogy látnak egyáltalán.



Nyelték a port, felvették a kamáslikat és mentek.



Aztán megint fel kellett futni és jött a vihar, ami majdnem lefújta a futókat a fennsíkról.

De nem fújta le.



Mire észbe kaptam, Ribizli lefutotta a nyolcvan kilométert és még be se estelledett. 11 óra 54 perc telt el. Ennyi alatt futotta le a nyolcvan km-t. És még menni is tudott utána!