Falfestmények

A faluban idén is megrendezték a Muralfest-et, amikor üres falakat művészek befesthetnek. (Erről majd talán később részletesebben írok.)

Többek közt kifestették a városháza nagy, ronda barna épületét is, amit én csak a Barna ötven árnyalatának neveztem.

Ennek a barna irodaháznak az ikertestvére az önkormányzet és ugyanígy is nézett ki. (Mert hát ha építünk egy undorító barna épületet, akkor miért álljunk meg egynél? Kettő még barnább együtt.)

Ilyen lett a két épület egymás mellett.

Azt az egyet nem értem, hogy miért nem jutott ez eddig senkinek se az eszébe?

Az új könyvtár

 

2020-ban zárt be a Columbus könyvtár és két évvel később, 2022 nyarán megnyitott az új könyvtár a Granite iskola helyén (erről majd később). 

Amint megnyílt a könyvtár, elmentem, lefotóztam és elfelejtettem megírmi. Előfordul. Most pótlom.

Az új könyvtár szellős. Világos. Gyönyörű. Épp a modern trendeknek megfelelően, a könyv kevesebb benne, csakúgy, mint a nemrég felújított Sugar House könyvtárban.

A viszonylag kicsi épületben hatalmas közösségi (és üres) terek vannak.

Itt bármikor lehet konferenciát vagy más közösségi eseményt rendezni.

Két dolog tetszett nagyon.

Az egyik, a tanulószobák voltak. Ezeket bárki lefoglalhatja magának tanulni vagy együtt dolgozni valakivel.

A másik dolog, ami nagyon tetszett, sokkal prózaibb volt.

A WC.

Helyesebben a mosdók csaptelepe, amibe beépített kék led-ek előtt kellett elhúzni a kezem, hogy jöjjön a szappan vagy a melegvíz.

Már ezért megérte eljönni és máskor is visszamegyek, akár csak kezetmosni is.

Függetlenség napja - Felvonulás

- Mint településünk díjazottja, meg vagy hívva a függetlenségnapi felvonulásra!

Azt hittem, valami hülye reklám szól a telefonba és majdnem kinyomtam a hívást.

- Természetesen egy teherautót is biztosítunk.

"Lehet, őrült" - gondoltam.

- Új teharautót.

"Közveszélyes."

- És a platójáról lehet szórni a cukorkát az ünneplő tömegnek.

"Mindjárt elmagyarázza az örökmozgót."

- És mindenki részt akar venni a felvonuláson.



Ekkor kezdett leesni, hogy a telefonáló nem őrült, hanem valóban a mi kis falunk tisztviselője. Honnan tudná más, hogy kaptam egy díjat a falutól?

- Elmegyek! - mondtam. A lehetőség, hogy egy teherautó platóján ülve cukorkával dobálhatok embereket, határozottan vonzónak tünt.

Már tavaly és tavalyelőtt is voltunk függetlenségnapi felvonuláson a faluban, de még sose vonultam. (Május egy nem számít.)



Felvonulás előtt kaptam egy hosszú forgatókönyvet. Olyan hosszút, hogy ennyit ember nem olvas el. A lényeg az volt, hogy 8:25-re már készen, regisztrálva a közeli templom parkolójában kell lenni.

Ott voltunk.



Polgármesterünk mondott egy profi (rövid) beszédet, szenátorunk büszkén mosolygott bajsza mögött és joviálisan bólogatott, amikor emlegették.



Aztán már lehetett teherautóra pattanni.

Sose tettem ilyent. Sose ültem egy pick up platóján, amit ráadásul betáraztak több kilo cukorkával.



A teherautókat autókereskedők adták -ingyen- kölcsön, még rendszámuk se volt.

Lelkes polgárok pedig veteránautókat adtak kölcsön a falunak, hogy azzal vonuljanak. Ez a hatvanas évekbeli piros Mustang például évtizedek óta a tűzoltóparancsnokot viszi.



Nekem a piros autó mellett még a házilag épített kétkerekű bicaj tetszett. Mindenki ott csorgatta a nyálát, beleértve a nagyjából negyven fős délamerikai tánckart és mindenki azt magyarázta a melletteállónak, hogy ő is szeretne ilyent.



Lassan olvadtunk bele a platóba, pedig már vonultunk.

Előttünk ropta a tánckar, lelkesen, fütyülve a harminc fokra (Celsius).

Mögöttünk két cserkész küzdött a napszúrás ellen.



Az emberek integettek, mi minden gyereknek dobtunk cukorkát és visszaintegettünk.

Ez a vonulás mindenkiből a legrosszabbat hozta elő és mindenki gátlástalanul dobálta a cukorkát.



Lehet, ez nemcsak a függetlenség, hanem a jövendő cukorbetegek napja is.



Mi integettünk és dobáltunk és élveztük a felvonulást. Jókedv volt, mosoly és optimizmus. Annyira pozitív volt, hogy még a párttal a néppel egy az utunk-at is elfelejtettem dúdolgatni és a mögöttünk felbukkanó szirénázás se idegesített.



Jó volt.
Vidám volt.
Meleg volt. Csak a délamerikai táncosok nem lankadtak. Ropták rendületlenül.

Mi pedig csodáltuk őket és élveztük az ünnepet.



Sok szempontból az első volt.
- először vonultam fel az Egyesült Államokban
- először voltam meghívott díszvendég
- először ültem egy teherautó platóján
- először ünnepelt a tömeg
- először dobáltam meg az ünneplő tömeget cukorkával
- amitől még jobban ünnepeltek
- és először láttam összedőlt légvárat.

Felvonulás

Július négy.

Ismét elmentünk a mi kis falunk felvonulására: olyan volt mint mindig. Vidékies és kedélyes.



A piros autóban az év polgára ült. A kilencvenes hölgy végig mosolygott mindenkire és látszott, elégedett mindennel.



A piros buszban dobolni tanították a megsüketülni vágyókat.



Felvonult a utahi Miss Afrika is, egy szomáliai lány, akinek a szeme se látszott ki a fátyol mögül.



Felvonuélt a helyi Flamenco szakkör is, aminek tekintélyes -méretű- tagjai kimerülten vonszolták magukat a közel negyven fokban.



Belibegett a polgármester is, zöldben, középen (alul).



Vidám cserkészek vonultak a polgármester előtt.



Volt, aki a telepesek kézikocsijával érkezett legalább olyan izzadtan, mintha ő is kétezer kilométeren át húzta volna a szekeret.



A telepes után beúszott a flotillánk. Máig nem értem, miért vonult valaki hajóval, de feldobta a hangulatot.

Azán megállt elöttünk egy termetes atyafi és onnantól kezdve semmit se láttunk.