Isaszegi kirándulás

A meredek ösvény mintha nem is a Gödöllôi-dombságban lett volna. Voltak pillanatok, amikor majdnem négykézláb másztunk fölfele.

- Itt kell legyen - momdta R.

- Legalábbis húsz éve itt volt - tette hozzá.

Picit arrébb volt, de megtaláltuk a honvédemlékmûveket. A sírok békésen húzódtak meg a sûrû erdôben.

JSC elismerôen nézte az emlêkmûveket. JSC tizenöt éve él Magyarországon és tökêletesen olvas magyarul. Néha fordít is magyarról.

 JSC-nek két lánya van. Magyar állampolgárok (is). JSC egy EU ország állampolgára. JSC felesége magyar állampolgár.

A Bevándorlási Hivatal jelenleg JSC tartózkodási engedélyével szôrôzik.

JSC vigyorogva mesélte, hogy a múltkor egy 19 éves diákja megmondta neki, hogy ô, JSC nem magyar és nem is lehet az. A lányai esetleg. A többi diák egyetértett.

1848-49 leghíresebb tábornokai közül sokan harcoltak Isaszegnél.

Volt, amelyikük hibázott, rosszul mérte fel az esélyeket, a helyzetet, de végül gyôztek.

Egy 10%-kal kisebb, valamivel rosszabbul felszerelt magyar hadsereg megvert egy nagyobb oszták hadsereget. Ha veszítenek, vége a tavaszi hadjáratnak és talán 1848-nak is: mehetnek vissza a Tisza mögé. De nyertek és Windisch-Gräetz mehetett a Duna mögé, aztán vissza Bécsig.

Ültünk a csatában elesett osztrákok piros-fehér-piros szalaggal díszített emlékmûve mellett és eleinte össze-vissza beszéltünk a csatáról, 1848-ról, aztán elkezdtük keresni a lengyel önkéntesek sírját (akkor jutottak eszembe vad asszociációként a lengyelek, amikor a három lengyel fiatalt hozzásegítettem Budapest megismeréséhez néhány buszjeggyel).

Elôször azonban az aradi tizenhármak emlékmûvét találtuk meg.

Álltunk a már romantikusan korhadó ôsmagyar jellegû Makovecz-angyal elôtt. Álltunk egy erdôben az alkonyatban. Felolvastam a tizenhárom nevet.

Damjanich, Kneizic, Aulich, Leiningen, Pöltenberg, Láhner, Vécsey, Török, Kiss, Nagysándor, Desseffy, Schweidel, Lázár.

 

Tizenhárom ember. Tizenhárom név, amit elvileg minden magyarnak meg kell tanulnia az általánosban. Azt nagyon kevesen tanulják meg, miért fontosak azon túl, hogy életüket adták Magyarországért, amiben hittek.

Azért is nagyon fontosak, mert ôk választottak. Tudatosan magyarnak  vallották magukat. Sokan nem is beszéltek magyarul. Többen közülük nem születtek magyarnak. Egyeseknek a feleségük volt magyar. 

De egy adott pillanatban azt mondták: magyarok vagyunk. Vállalták döntésüket és mindazt, ami ezzel járt. A nemzeti emlékezet pedig magyarként tartja ôket számon.

Danjanich szerb volt.

Poeltenberg osztrák.

Kneizić horvát.

Aulich német.

Lahner német. Talán cipszer.

Leiningen osztrák.

Schweidel német.
Kiss és Lázár örmény-magyar.

Vécsey, Desseffy és Török magyar.

Azoknak, akik megtagadják JSC és lányai magyarságát, eszükbe se jut belegondolni az aradi tizenhármak magyarságába. Az, hogy ki, hova tartozik, néha egyéni választás eredménye is.

Néztük a rozsdás keresztet az erdôben, ami egy ismeretlen lengyel kapitány sírját jelöli.

Elérzékenyültünk.

Aztán ránéztem JSC-re:

- Továbbra se szereted a kakaós palacsintát?

- Nem.

- Na, akkor tényleg nem vagy magyar.

Nevettünk és elindultunk.

A lexingtoni csatatér

A lexingtoni csata jelentette az amerikai függetlenségi háború kezdetét 1775 április 19-én. - ennyit tanultam gimnáziumban Lexingtonról. Az egyetemen még valami olyasmit olvastam, hogy a lexingtoni és a concordi csatában a reguláris brit csapatok felett aratott győzelem komoly tartást adott az amerikaiaknak a függetlenségi háborúban.



Az évek során mindenféle mást is összeolvastam a függetlenségi háborúról, Concordról, Lexingtonról. Bostonban élve különben sem lehet kikerülni ezt a témát, Boston, mintha egy európai város lenne, büszke történelmére, múltjára, legendáira, hőseire.

Mivel csak pár kilométerre lakunk Lexingtontól, egy délután el is indultunk felfedezni a városkát. Első lexingtoni látogatásunk kudarcba fulladt: a szemem telement hólével, a fülem betömte hóval a szél és a fényképeken csak vízszintesen suhanó hópehelycsíkok látszottak. Március eleje volt és mi megfagytunk. Yoda épp csak tiszteletét tette a lexingtoni emlékműnél és már ment is vissza az autóba.



Egy ritka napsütötte délután visszajöttünk, hogy megnézzük a csatateret. A csatatér, mint New England jeletős része kultúrtáj. Ez az ideális csatatér diák- és egyéb csoportoknak. Nem valami világvégi sártenger, ahol még az emlékművek is elsüllyednek a mély talajban, hanem a városka főtere. Az önkéntes minuteman szobra pedig büszkén néz a kocsmákkal, kávézókkal teli főutca irányába. A kultura-bevitelt ízlés szerint ki lehet egészíteni koffeinnel, alkohollal, fehérjével és még vásárolni is lehet.



A lexingtoni csata is ilyen volt: amikor közeledtek az angolok, a telepesek szépen előjöttek a környező kocsmákból és hadrendbe álltak. Parancsnokuk gondosan ügyelt arra, nehogy csapatai az angolok útjába legyenek. Terve egyszerű volt: nem ő akarta megkezdeni a függetlenségi háborút. A katonáit felállította a tér egyik sarkába és hagyta volna, hogy az angolok szépen átmasírozzanak Lexingtonon, elmenjenek Concordba, kutassanak az ottani titkos fegyverraktár után, kobozzanak el valamennyi sózott disznóhúst, aztán menjenek vissza Bostonba. Mindenki megőrzi tekintélyét és mindenki jól jár a disznóhús tulajdonosát leszámítva.

Az egész lexingtoni "csata" inkábbb a tévedések tragikomikus vígjátéka volt. Jöttek az angolok, ötszázan. Hajnali kettő óta jöttek étlen-szomjan Bostonból, hogy rajtaüssenek a concordi fegyverraktáron - amit a telepesek már rég elköltöztettek máshova.



A telepesek kitántorogtak a kocsmából, felsorakoztak és várták, hogy az angolok elmenjenek és ők pedig visszaülhessenek a kocsmába. Az angol csapatot azonban mindenféle egységből hevenyészve szedték össze. A tisztek nem ismerték a katonáikat, a katonák nem ismerték a tisztjeiket. Az angol elővéd vezetője látta az amerikaiakat és rájuk szólt, menjenek haza emberek, nincs itt semmi látnivaló. Ő se akarta megkezdeni a függetlenségi háborút. Az amerikai parancsnok egyetértett, ő is szólt a fiúknak, menjenek haza. Az ezt követő eseményekről minden egyes szemtanú mást mond. A legvalószínűbb feltételezés szerint egy önkéntes, aki ahhoz is részeg volt, hogy előjöjjön a kocsmából, véletlenül elsütötte a puskákát a tavernában. Az ezt követő lövöldözésben a telepesek rugalmasan elfutottak.

Ennyi volt a lexingtoni csata.

A szétfutó telepesek azonban fellármázták a szomszédokat, azok az ő szomszédaikat és így tovább. Mire az angolok Concordba értek, már óriási túlerő vette őket körül. Több kisebb-nagyobb összecsapás során visszakergették őket Bostonba és mira a túlélők kimerülten hazaértek, kitört a függetlenségi háború.

Velünk csak annyi történt, hogy mire hazaértünk, elkészült a magában melegedő francia hagymaleves.