Takácsbástya

Mellékutca végén zsákutca mélyén jellegtelen félig nyitott jelöletlen kapu.

- Ez az! - örvendtem, de nem voltam biztos a dolgomban. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint Brassó egyik legérdekesebb erődítményének bejárata.

A Takácsbástya nemcsak Brassó legérdekesebb erődítménye, hanem a legeldugottabb is. Véletlenül nehéz megtalálni. Tanusíthatom, direkt se könnyű.

A legtetejére sajnos már nem lehet felmenni: félnek, hogy a hatalmas, erődtemplomokra emlékeztető faalkotmány hű marad hagyományaihoz és leomlik, mint ahogy a 18. század elején tette egy földrengés után.

A folyosók, gyilokjárók, lépcsőházak labirintusában járva időnként éreztük, hogy az egész épület szívünk dobbanásának ütemére remeg.

Hiába nyugtattam magam, hogy jól építkeztek az öregek, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a fél erőd nem véletlenül van lezárva.

A Takácsbástyát, ahogy neve is mutatja, a takácsok céhe védte. A jórészt 1500-as években emelt bástya önálló erődként is működhetett és ma Brassó talán legérdekesebb erődítménye. Szerintem jobb, mint a városfalak, vagy a Katalin kapu vagy a Fekete és a Fehér-torony.

Be lehet jönni (ellentétben általában a többi bástyával), mert nagy, van hol összevissza mászkálni és nincsenek is sokan.

Talán mert nem találják meg. 

Ha tudják, hogy létezik.

Még az is lehet, hogy ingyen is van. Ez nem volt világos, mert Brassó Megye Múzeumát amúgy is meg akartam nézni a város óriási makettje miatt. Valószínű, ha oda nem megyünk be, ezért nem kell fizetni.

De nem kérdeztük meg: a város 1896-os makettjét érdemes megnézni, csakúgy, mint később a kilátást a bástya tetejéről.

Remekül látszanak a városfalak, a környező bástyák és valami látszik a belvárosból is. 

A Fehér- és a Fekete-toronyból jobb a kilátás, de ez a bástya sokkal érdekesebb.

Rég voltam, megérte visszajönni.

Legközelebb talán helyre lesz állítva az egész épület.

Vagy addigra összedől.

Cove Fort télen

Hideg volt. Hideg volt St George-hoz képest és főleg hideg volt utolsó látogatásunkhoz képest. Kilenc éve októberben voltunk itt és csodaszép volt az idő.



Akkor ősz volt és meleg. Most vacogtunk, bár - miként az idegenvezetőtől megtudtuk - ez relatív.



Az erőd megváltozott az elmúl sok évben. Yoda őszinte bánatára már nem lehetett közelebbről megnézni a 125 éves almafákat se.

A régi fotóink alapján az erőd udvaráról is eltüntek az évszázados fák.



A kiállítások viszont nem változtak.

Itt volt a távíró, a mosókonyha, a mosódeszka és a rózsaszín alsóruha is.



Jó volt megálni, főleg, mert az önkéntesek meghívtak egy fűszeres, forró almalére is. Majd tíz év múlva megint jövünk. De akkor lehet, augusztusban jövünk az erőd születésnapjára.

Erőd a sivatagban

Lassan tizenvalahány éve sose álltunk meg Bluff-ban. Soha. Egyszer se. Pedig nagyon jókat olvastam a városról. Hogy hippitanya, legalábbis a mormonok szerint. Azaz középosztálybeli kaliforniai nonkonformisták, akik szép helyen akarnak élni és nyugodtan, távol a világ zajától.

Valahogz Bluff sose győzött meg minket arról, hogy meg akarnánk ott állni.

Bluff annyira kicsi, hogy mire észrevettük, hogy ott vagyunk és felemeltem volna a lábam a gázpedálról, már ki is értünk belőle.



Most meg akartunk állni. Fontos telefonálnivalóim voltak és nagyjából egy lefedettség nélküli hét után reméltem, Bluffban a hippik nem lehetnek meg térerő nélkül.



Bluffot mormon telepesek alapították és ugyanolyan álmos és idegenekkel szemben óvatosan gyanakvó falu volt, mint Monticello és Blanding. Ahol a sheriff megbüntette az idegeneket, ahol hétvégente a család skeleton picnik-re járt a templom után (piknik után kiástak pár indián sírt). Aztán jöttek a hippik és háromszáz lelket számláló Bluffban több a szállás, a kocsma, a vendéglő, mint a húszszor akkora Blandingban.



Emlékzetem a Bluff Fort táblára. Ott álltunk meg egy fa árnyékában a püspök egykori háza mellett (eladó, ha valaki most akarna Bluff-ba költözni). Nagyjából ötven km-en belül az egyetlen hely, ahol sört lehet venni. Ha rossz irányba indul el a sörös, akkor sokkal több.

Az erőd minden várakozásunkat felülmúlta.



Profin megszervezett szabadtéri múzeum volt régi házakkal, eredeti, ide átszállított házakkal, árnyas padokkal. Mindenféle korhű játékot lehetett játszani, példáu kétkerekű kordét tologatni, aranyat mosni, beöltözni telepesnek stb.



Az ajándékboltban mindent lehetett venni helytörténeti szakkönyvtől kezdve indián ékszereken át házisütiig. Még WiFi is volt! Csak nem volt elég gyors a telefonáláshoz. Szerintem egy betárcsázós modemhez kapcsolódhatott.



- Mit szeretnétek megnézni? - akart megsimogatni egy barátságos 19. századi mormon püspöknek öltözött férfi Yoda fejét. Időben visszahúztam a mestert, mielött könyökig bekapta volna az ember karját.



Elmondtam, mi szerepel az utitervben. A püspök térképet vett elő, adott házitérképet, prosit és hosszan magyarázta, hogy lehet megtalálni azokat a dolgokat, amiket az talál csak meg, aki már tízszer volt.



Amikor már mindent tudtunk, kedvesen elköszöntünk, vettünk ajándékokat, csokoládét és elindultunk megnézni Bluff ősi anasazi romjait.

Ha szerda, akkor Szerdahely

Miercurea Sibiului - Szerdahely - egy tipikus erdélyi falu: az országút a falu közepén halad át és onnan tökéletesen meg lehet nézni a főteret és a régi szász házakat. Én ma sem értem, hogy azokban a falvakban, ahol a kamionforgalom évtizedek óta 90 körüli sebességgel csörömpöl el alig 2-3 méterre az ablaktól, a helybeliek miért nem lobbiznak egy elkerülőútért. A 7-es főút forgalmasabb pillanataiban a két Koreát elválasztó határnál is nehezebben átjárható.

Zebra nincs, vagy ha van, akkor se törődik vele senki. Brassó megyében a falvakban valamennyire védik a zebrákat, így ott csak 70-nek megy át rajta - és a vakmerő gyalogosokon - a kamion.



Szerdahelyen vakmerően kiálltunk a sorból és leparkoltunk a főtéren. A rendőrség előtt két egyenruhás nézte a városkán 90-nel átsöprő kamionokat.



A főtéren csend volt és nyuhalom. Még a galambok is aludtak. Sütött a nap és a világ gyönyörű volt. Úgy nézett ki, az utolsó szászokkal együtt az élet is elhagyta a kisvárost.
Reussmarkt tipikus szász város volt, nagy, zárt házakkal, kapukkal, összefüggő utcasorokkal és erődtemplommal.



A templomerőd ajtaja zárva volt, de motozást meghallotta a gondnok és beinvitált minket.
A templom valaha román stílusú lehetett, aztán gótikussá alakították. Egyszerű volt, szép és makulátlanul tiszta. A Reussmarktban maradt pár tucat szász tökéletesen karban tartotta (tartatta) a templomot és az erőd falát.



A várfal belső oldalán kamrákat alakítottak ki. A kamrák tetején vezetett a gyilokjáró, amit a kaputoronynál egy, a falban haladó folyosó egészített ki. Reméltem, hogy a folyosóról ki tudok nézni a főtérre, de csak óriáspókok alvó koloniáját sikerült felébresztenem.



A templomerőd nem volt nagy, inkább csak egy-egy váratlan, kisebb támadás elhárítására tervezték.



A falba építettt kamrákat ma is használták. Az egyikbe legszívesebben azonnal beköltöztem volna a füstölt szalonnák közé. De nem költöztem be, hanem mentünk tovább.

Cove Fort

Fremont Indian State Park
Originally uploaded by ribizlifozelek

(Megjegyzés: tovabbi fenykepek hamarosan.)

Cove Fort létét a semminek köszönheti: két szomszédos település között a semmi túl nagy volt. Falut nem lehetett ide, a kétezer méteres hágó közelébe telepíteni, mert csak hideg volt, víz nem.
Ezért a mormon vezetőség egy erődöt építtetett ide.

Az erőd igazából egy rejtői eufemizmus. Olyan, mint egy előretojt helyőrség a Szaharában. Kicsi és nehezen védhető. Főleg azért, mert a legközelebbi forrás hat kilométerre van tőle.

A pici erőd a távírót védte és postakocsiállomásként is szolgált. Minden nap jött két postakocsi. Egy délről és egy északról.

Az erődöt egy Hinckley nevű ember építette. Hinkley nem gondolta volna, hogy valaha is erődöt fog építeni. Békésen éldegélt kis kunyhójában a festői nevű Coalvilleben és élvezte a letelepedett élet örömeit és a szobakonyhás kunyhó nyújtotta viszonylagos kényelmet. Előtte párszor elsétált a Mississippi mellé és vissza. Ezt ki szerette volta pihenni. A mormon egyház vezetője azonban írt neki egy levelet, hogy építsen erődöt. Hinckley pedig ment. Hét hónap alatt - télen - a semmiből kicsákányozta a vulkánikus kövekből épített, négyzet alapú váracskát.
A várnak két vastag kapuja volt, meg gyilokjárója és ágyunyílásai. Fenyegetően nézett ki.
Az indiánok értették a célzást és a utahi indiánháborúk idején az erőd környékén csend volt. Egyetlen egyszer lőttek itt emberre, amikor Hinckley kisebbik fia egy fiókból elővett revolverrel kilyukasztotta a nagyobbik fiú térdét. A golyót sose találták meg, ott maradt valahol a térdben nyolcvan valahány évre. Amikor Hinckley 96 évesen jobblétre szenderült, akkor meg már senki sem kereste benne a golyót.

Az erődöt gyönyörűen helyreállították. Almáskertet ültettek köré és mormon önkéntesek mutatják be Fort Cove történetét.

Lehet, picit lelkesebbek is a kelleténél.
A látogatást én - tipikus turistaként - a WC-ben kezdtem. Ott álltam és elmélyülten tanulmányoztam a falat, amikor berobogott a lelkes idegenvezető:

- Helló, hogy van? - közben ő is a falat fixírozta.

Annak örültem, hogy nem nyújtott kezet.

Nagyon jó kis erődlátogatást tartottak nekünk. Megnéztük a várat, a kerteket, benéztünk a korhűen berendezett és helyreállított szobákba.

Meghallgattuk a részletes magyarázatokat, megmutatták, milyen akkumulátora volt 1865-ben egy távírónak és megtekinthettük az egykori háziasszony vasalógyűjteményét.

Élveztük a látogatást.
A pici erődből nagyon sokat kihoztak és még Yoda is bejöhetett.

UPDATE: Cove Fort kilenc évvel később.