
Halloweenkor elszabadulnak a sötétség erői és a délután megtelik portyázókkal, akik mind egyet akarnak: cukorkát.
A meleggel együtt megjelentek a külvárosi utcákon a limonádégyerekek. Nem a Limonádé gyerekeiről van szó és nem is a híres cseh cowboy, Limonádé Joe leszármazottairól.
Mi "limonádégyerekeknek" hívjuk azokat a tíz év alatti, jörüli gyerekeket, akik kiveszik Anyu gigatermoszát a szekrényből, belefacsarnak egy-két citromot, rádobnak egy kanál cukrot és felöntik vízzel. Felkapnak egy csomó papírpoharat, kimennek az utcasarokra, felállítanak egy kempingasztalt és ott árulják egy dollárért a pohár limonádét, amibe bőkezűen szórják a jeget.
Az egyik sarki gyerek szakított az évtizedes zsebpénzkiegészítő amerikai hagyománnyal Kool-Aidet kínált. (A Kool-Aidet tömören szilárd szörpnek nevezném: a szines és állítólag gyümölcsből készült port kell beleszórni a vízbe, amitől az szines és ízes lesz.)
A szomszédok lelkesen vesznek egy-egy pohár löttyöt. Egyrészt meleg van, másrészt a lötty hideg és az esetek többségében iható is.
Az esti vacsora alkalmával tisztázódott, miért is istápoltak ismerőseink gazdátlan kutyák és macskák után gazdátlan gyereket.
A program mindannyiunknak nagyon-nagyon tetszett és kellően meg is hatódtunk.
A utahi állami program önkéntességen alapul. Keresnek önként jelentkező családokat, akik vállalják, hogy maximum hat hónapra ingyen és bérmentve befogadnak egy-egy gyereket, akit amúgy ideiglenesen árvaházba kellene helyezni. Ha a szülőt letartóztatják heveny bankrablásért, vagy kiderül, a mama nemcsak a papát szurkálja a konyhakéssel, hanem magát is egy tűvel, a gyereket otthonba adták, amíg ki nem találták, hol, kinél kell, lehet elhelyezni.
A program most ezt váltotta ki. A jelentkezőket alaposan megszűrik, kikérdezik, egymástól elkülönítve keresztkérdéseknek vetik alá. Tanfolyamon is részt kellett venni. A tanfolyamon azt igyekeztek a résztvevők fejébe verni, hogy a gyereknek nem tesz jót, hogyha állandóan elmondják neki, “annak a szemét apádnak nem kellett volna négy golyót röpíteni a pénztáros fejébe”. Az ember legyen csak büszke a szüleire.
Ha a pótszülők alkalmasak, kapnak egy gyereket.
Ismerőseinkkel is ez történt, három hétig vigyáztak egy ötéves kislányra, etették, itatták, hízlalták, vitték kirándulni és vettek neki bicajt.
Az apa valahol eltünt a balfenéken, az anya a boliviai drogkartel vagyonát gyarapította. A bíróság úgy találta, el kell venni tőle a gyereket. Az anyával és a gyerekkel semleges terepen találkoztak. Ahogy elmesélték, a helyzet annyira fura volt, hogy ez magában oldotta a feszültséget. Az anya hetente egyszer látogathatta meg a gyereket - szintén semleges terepen.
Három hét után kiderült, a gyerek nagynénjéhez kerül. Minden ment, mint a karikacsapás.
Egyetlenegy feszült pillanat volt, amikor egy este, a meseolvasás után nem találták meg a gyereket. Keresték a pincében, a szobában, az udvaron, a farkások között, az utcán. Hívták a 911-et, aztán megtalálták a gyereket mélyen alva a takarók között az ágyban. Ha nem rózsaszín a pizsamája, talán ma is keresik.
A programban önként jelentkező családok vesznek részt. Ők fizetik a gyerek kosztját, szórakozását. Az állam egy valamit vállal: a gyerek által a lakásban okozott esetleges kárt megtéríti.
Utah egy keményvonalas, vallásos állam. Ismerőseink nagyon nem szeretik a nagy mormon fílinget. Viszont elismerik, ez nagyon jó dolog. És még templomba se kell járni miatta.