Az indiánok bosszúja - Four Corners

Four Corners egy olyan hely, ahol négy állam határai találkoznak egy pontban. Itt van Colorado, Utah, Arizona és Új-Mexikó határa. Azaz lehetséges, hogy egy majomkodó humanoid minden egyes végtagját másik államba tegye és úgy mosolyogjon bele a kamera lencséjébe világgá kürtölve, hogy ő benne több van a majom-ősből, mint másban. Four Corners másik vonzereje, hogy egy indián rezervátumban van.

Tudni kell még, hogy valószínűleg a Marson valószínűleg több a növény, mint a Four Cornersben, de kevesebb a por.

Azzal, hogy a hely kopár, nem mondtunk sokat.

Az idevezető úton először az érkező egy jegyszedőbodét pillant meg (ahol már elfogadnak kártyát is!). Mert a majomkodásért fizetni kell. A következő látnivaló egy tábla, miszerint a Four Cornersben hamvak szétszórása sérti az őslakosok érzékenységét, ezért tilos. Mondjuk kevés jobb hely van ennél a porrá levéshez és hát vonzó lehet egyszerre négy államban szétszórodni.

Aztán lehetett parkolni a tűző napon és meg lehetett közelíteni a határpontot, amit négy oldalról egy spanyol-indián stílusú árkád vesz körül. Az árkádok alatt szuvenírt árulnak. Középen lobogok lobognak és a turisták végtagjaikat próbálják elhelyezni. A WC pottyantós, a fantasztikus UFÓ-vízöblítéses WC még épül. Kis bódék Navajo Tacókat kínálnak túlárazva, de hát ki akar negyvenöt fokban enni? És ki akar leülni az alábbi piknikezőbe?



Ez húsz éve még jópofa volt, tizenkét éve is elment, ma már viszont kicsit vásári volt. De ízlések és pofonok különbözőek, valahogy mégiscsak bosszút kell állni a sápadtarcúakon.

(Javaslat: egy ilyent lehetne csinálni Magyarország hármashatárain, például az osztrák-szlovén-magyar határ találkozásánál.)

Mediterrán tájak - Új-Mexikóban

Elkerekedett szemekkel néztük San José de Lagunát.

San José de la Laguna nem Esmeralda Lucía Dolores Fuertes de Barriga kérője egy vidám délutáni szappanoperában, hanem egy 1699-1701 között épített ferences missziós templom.

A düledező piciny házak közül magasodó templom nyugodtan lehetett volna valahol Nápoly mellett, vagy valahol Alicante környékén.



A templom vakítóan fehér falai, a déli hőség és a kopár domboldalak tökéletes mediterrán tájat rajzoltak elénk. Csak a tenger hiányzott.

Kicsit furcsa volt látni a fehér templomot - sokkal déliesebb hatása volt így az épületnek és sokkal spanyolosabbnak látszott, mint a többi missziós templom. Azokra a vaskos, barnásvörös agyagfalak különlegegzotikuses, idegen bájt varázsoltak. A fehér falak légiesen könnyeddé és ismerőssé tették a súlyos épületet.

Mindez csak látszat volt. A templom eredetileg ugyanolyan vörösagyag, vályogépület volt, mint a több, csak 1933-ban egy restaurátor, akinek tele volt a hócipője a hagyományos új-mexikói építészettel, azt mondta az őslakosoknak:
- Ez a templom nagyon jól nézne ki fehérben!
- Tényleg?
- Igen.

Kipróbálták, tetszett és így maradt.
Mi meg csodálkoztunk.
Yoda meg pisilt.

Las Trampas

1776-ban tizenkét spanyol család úgy gondolta, hogy egy nyugalmas, békés helyen fognak letelepedni a Sangre de Cristo (Krisztus Vére) hegyekben.
Új falujukat, talán a vadban bővelkedő erdőkről Las Trampasnak (Csapdák) nevezték el.

A nyugalom nagyon sokáig megmaradt.
A hegyekben megbúvó falvakba ugyanolyan késő ért el a huszadik század, mint a spanyolországi Granada feletti hegyekbe.

Aztán lett villany, meg tévé és telefon. De a nyugalom megmaradt.

A hegyi falvak között úgy éreztük magunkat, mint egy kelet-európai harmadrendű úton valahol a Kárpátok lejtőin. Csak gödrök nem voltak.
A falvak mind ugyanazt a lassú nyugalmat árasztották. A helybeliek lassú beszédű, sűrű mozgású emberek voltak. Szabó Dezső köteteket írt volna nyugalmukról és forró vérükről. Mindenki békés volt és lassú. (Kivéve, amikor a gázpedált tapossák bakancsos lábbal úgy, hogy kiesik az alvázon át, miközben az autó után kötött fával megrakott utánfutó vidáman szambázott, de a rönkök nem tudtak leborulni az útra a több autó elé, mert a kutya úgyis a rakás tetején fekszik és, ami még fontosabb, a sofőr minden évben lelkiismeretesen evett egy falat Szent Port a chimayói szentélyben.)



Las Trampas egész infrastruktúrája központi téren, a Plázán tömörült. Itt volt a posta, a régiségbolt, a kocsma, a templom és három medveölő kutya. A medveölő kutyák, álkapcsonként hatvan kiló izom, a kocsma előtt hevertek készen arra, hogy lerágják a kereket bármilyen arrajáró idegen autójáról.

Ahogy közeledünk, már láttam a nap utolsó suragaiban megcsillanó agyarakat és az éhesen parázsló szemeket.Őseik még a spanyol hódítókkal érkeztek és pogány indiánok húsát ették és vérét itták. Magyarokat még nem ettek, de szerintem készen álltak rá.



A téren emelkedő agyagtégla templomot még az első tizenkét család építette hat év megfeszített munkával. Ők faragták a bejárati ajtót, emelték a templomot körbevevő falat és ők töltötték meg a pici temetőt is.

Csend volt.
Csak a fák levelei susogtak. Embert nem láttunk.
Csak az éhező medveölő kutyák szeme parázslott a tér másik felén.

Visszavonultunk és Las Trampasra megint csend borult.

Rio Grande szoros

- Van itt valami folyó? - kérdezték az első fehér telepesek az őslakosokat.
- Persze.
- Nagy?
- Nagyon nagy.
- Merre van?
- Arra.
- Nem látjuk.
- Menjetek csak egy kicsit, el se tudjátok téveszteni. Csak nézzetek a lábatok elé.

A spanyolok nem értették, aztán valószínűleg majdnem leszédültek a háromszáz méteres mélységbe.



Hosszan számolhattak, mire leeső álluk koppanását meghallották, már ha egyáltalán elért hozzájuk a hang.

- Ezt hogy fogjuk megkerülni? - kérdezték döbbenten az őslakókat.
- Megkerülni? Van egy gázló párnapi járásra.

A Rio Grande (azaz spanyolosan Río Grande) fekete bazaltba vágott szurdoka döbbenetes látvány. Csak álltunk a szakadék peremén és nem hittünk a szemünknek.

A mélységet átívelő híd szintén valószínűtlen volt. Álltunk és néztünk, mi gyalog, de a híd közepén autók tucatjai torpantak meg és az utasok a szabályokra, forgalomra fittyethányva tódultak kifele.
Talán a legendák kísértete suttogott a fülükbe. Pár évtizede a szellem még azt susogta, "ugorj", ma lehet, már csak arra futja varázserejéből, hogy azt lehegje, "ugorj ki az autóból". Persze az is majdnem ugyanannyira veszélyes.

A híd keleti oldalán tömeg. Az emberek étségbeesetten próbáltak leparkolni a padkán az illegális árusok tömegében.

Mi a híd nyugati oldalán álltunk meg a pihenőben. Volt itt tiszta WC, ivóvíz és mesterséges árnyék, meg egy huszonötcentes a homokban. Felvettem és megégette a kezem.
Persze jobb volt, mintha a kísértet lökött volna be a szakadékba...

Taos

Albuquerque-re azt mondtam, olyan, mint Szentendre. Még nem láttam Taost.
Taos "szentendrébb".

Taos-ban minden ház galéria, régiségbolt, vendéglő vagy kávézó volt. Esetleg nem "vagy", hanem "és".



A turisták nem fértek el a faluban. Taos Pueblo zárva volt, nekik meg valahova menni kellett és úgy látszik, sokan, hozzánk hasonlóan, nem akartak kaszinóba menni.

Inkább shoppingoltak.



Taosban nagyon barátságos boltok vannak. A tulajdonosok kiírják, "Pets Welcome". A bolt elé még kis tálka vizet is kitesznek a "pet"-nek. Yoda láttán meg fogadásra hívtak minket.

Lehet, válság van és kell a bevétel.



Szerettük Taost.
Barátságos volt, hangulatos és kedves.

Noha jól ismerem Szentendrét, még sosem láttam ennyi régiségboltot, galériát együtt. Azt hiszem, ha ezentúl ilyen helyet kell leírnom, nem azt fogom mondani "olyan, mint Szentendre", hanem azt, "olyan, mint Taos".

Hogyan nem néztük meg Taos Pueblót?

Ranchos de Taos
Originally uploaded by ribizlifozelek

Taos Pueblo az UNESCO Világörökség része. Az emberiség kultúrkincse. Egy élő indián falu. Egy darab megkövült múlt. Azaz inkább sár.

Taos Pueblót ezer éve Tiwa indiánok lakják.
A faluban nincs villany, folyóviz. Az egykori több ezer lakosból mára csak kétszáz maradt - ők is talán csak azért, hogy elmondhassák, a falu tényleg lakott.
A sápadtarcú látogatóknak 10 dollárt kell fizetniük fejenként a látogatásért. Meg még ötöt kameránként. Természetesen a látogatók csak oda mehetnek, ahova engedik.

Parkolni a falu mellett lehet - az autókban elhelyezett tárgyakért felelősséget nem vállalnak. A gépkocsikat szorgos kezek addig törik fel, amig a látogatók a faluban sétálnak.

Mi eddig jutottunk.
A falu zárva volt.
Ezt sajnos csak a majdnem húsz kilométeres út végén irták ki. Talán azért, hogy bemenjünk a kaszinóba.
Nem mentünk.
Visszafordultunk és igy nem látogattuk meg Taos Pueblót.

Ferences missziók

Egy hét alatt több ferences missziót láttunk. Ezek a missziók megépítésük pillanatában sikeresek voltak. A semmiből hatalmas templomok nőttek ki a pueblók közepén. A helyi sajátosságok eltérő anyagok használatára kényszerítették a szerzeteseket, a megoldások viszont hasonlóak voltak, függetlenül attól, hogy a templomok fehér mészkőből, égetett agyagtéglákból, vagy vörös kőből készültek.

A főhomlokzatot két magas, bástyaszerű torony védte. Ehhez csatlakozott egy magas, széles, óriási fagerendákkal lefedett hajó. Az egyhajós templomból nyílt a sekrestye és innen lehetett eljutni a melléképületekhez is.

Az összes testvér kapott egy alapszintű építészi képzést: ez azonban nem jelentette az architektúra mesterségének mély ismeretét: a templomok így erőteljesek. A falak a szükségesnél sokkal vastagabbak lettek.

A zömök, erőteljes hatást az erőd-jelleg csak fokozza. A templomoknak, rendházaknak védhetőnek kellett lenniük és az két bástya-szerű torony a főhomlokzaton ugyancsak kihangsúlyozza. Ez nem utólagos ideológizálás: Santa Fé San Miguel templomában a pueblo felkelés idején a spanyolokat szolgáló mexikói indiánok uraiktól elhagyatva az utolsó emberig harcoltak, majd mind benn égtek a méteres agyagfalak között.

A templomok erődjellegét a vékony, kicsi ablakok tovább fokozták. Nem volt üveg, így szintén nem lehetett fényes, barokk épületeket emelni – különben is, az őslakosokhoz hagyományaik folytán a sötét, kevéssé megvilágított terek illettek.

Pár templomot kőből emeltek – komoly kőfaragók azonban nem voltak, a gyámpillérek így vaskosra, erősre épültek. Nincsenek bonyolult ívek – egyszerűek is csak ritkán. Az ajtók, ablakok síklefedésűek. A belső terek egyhajósak voltak.

A kolostor műhelyekkel, raktárakkal, istállókkal, paplakkal a templom oldalához támaszkodott.

Elképesztő teljesítmény volt felépíteni a semmiből ezeket az imahelyeket. A helybeliek sosem láttak vagy építettek ilyesmit. Építettek, több ezer fős városokban laktak, de azokban nem voltak ekkora közösségi terek. A berendezés nagy részét messziről, drága pénzen hozatták.

A papok hihetetlen munkát végeztek. Egymagukban térítettek meg egész városokat – sikerük azonban ritkán volt hosszú életű. A missziók többsége pár nemzedék alatt elnéptelenedett.

A második eredeti állapotában megmaradt, ma is használatba levő templomot Taos mellett, Ranchos de Taosban láttuk. Nem volt nagy és a régi plazának már csak porló nyomai maradtak meg. A régi vályogtégla (adobe) házak összedöltek, a boltok, még a turistákra szakosodottak is bezártak. Az egykori hotelben pókok és darazsak laktak; a szél az önkormányzat megfakult, a ház kiürítését elrendelő végzését lobogatta az ajtón.

A templom vidám volt – a tér szomorú.

A házak olyan rossz állapotban voltak, hogy Yodát nem engedtük a közelükbe: egy pisilés és az egész vályog plaza örökre elveszett volna az emberiség számára.

Egy kisváros - Mountainair

Main St
Originally uploaded by ribizlifozelek
Mountainair egy tipikus amerikai kisváros, ahol minden kamaszból egyaránt lehet Superman, hős vagy darabológyilkos.



Általában egyik sem lesz. Régen a fiatal, amint megtehette, vett egy buszjegyet (szigorúan nem menettértit) a legközelebbi nagyvárosba és utána már csak születésnapokra és temetésekre látogatott haza - ha egyáltalán visszalátogatott.

Mountainair-ben nincs tömegközlekedés (tömeg sincs), manapság a fiatalok beülnek autójukba és úgy lépnek le.



Mountainair kellemes hely - ha az utazó megáll egy órácskára sétálni, pihenni, enni valamit. Akkor a hely tökéletes. Itt élni valószínűleg annyira nem nyerő.

A főutcán van pár bolt. A legfontosabb boltban fegyvert, lőszert, alkatrészt és kitömött állatokat árulnak, de a cég zálogházként is működik. A helybeliek a melegre való tekintettel nem állítják le autójuk motorját, amíg beugranak pótalkatrészért és municióért. A teherautó békésen elpöfög kinn, amíg ők benn felszerelkeznek.



A régi boltok egy része üres, már a "kiadó" tábla is olvashatatlanná kopott. Mindig van egy régiségbolt. Lehet, hogy több is. A régiségboltban érdekes kincseket árulnak.

A kincsek egy része fél úton van a háztartási hulladék és a régiség között: régi konzervdobozok, kólásüvegek, csavaros üvegek, dobozok, babák. Egy anyagi javakat és életmódot kutató antropológus itt aranybányára lel.



A régi aranybányák bezártak.
A vonat elment. Az utolsó is.
Ezek a városkák csendesek.

Csak turisták sétálnak tűző napon. Belőlük is maximum három-négyet látni. Hetente.
A helybeliek az utca másik oldalára is kocsival mennének - ha lenne miért átmenni a másik oldalra. De nincs. Ők nem járnak régiségboltba. Megveszik a heti lőszert, aztán gondoskodnak az állatokról.

Türkiz és western - Cerrillos

Cerrillosba jórészt véletlenül mentünk: a gps nem ismerte Madridot, ezért egy közeli települést írtunk be, vigyen oda.

A legközelebbi település Los Cerrillos volt 229 lakossal. A ketyere ezt már ismerte, mi pedig úgy gondoltuk, ha már itt vagyunk, megnézzük (Yoda esetében lepisiljük) ezt a falut is.



Cerillos ősi türkizbányáiról volt híres. Már az európaiak megérkezése előtt bányászták és az itt készített ékszerek eljutottak a Yukatán-félszigetig, meg messze északra, a prérire.
A spanyolok is szerették a türkizt és a türkiz keresése közben találtak aranyat, ezüstöt és ólmot is. Ez utóbbi volt számukra a leghasznosabb, azt az indiánt, aki nem akart rabszolgaként az aranybányákban dolgozni, ólommal kompenzálták. Ezt az ólmot általában golyó formájában juttatták bele az indián szervezetébe.

A városka közeli dombocskák megteltek gyakran beomló egyszerű bányákkal. A hullámzó dombok nemcsak aranyat, hanem nevet is adtak a településnek: Cerrillos spanyolul dombocskákat jelent.

A cerrillosi indiánok utálták a bányákat és amikor a spanyol bányászok 1848-ban leléptek, gyorsan betömtek minden bányát, így a megérkező amerikaiak nem is sejtették, a dombocskák kincseket rejtenek.

1878-ban újra felfedezték a bányákat és Cerrillosból virágzó bányászváros lett - még templom is épült itt.
Az érc pár év alatt elfogyott, a bányászok továbbálltak és itt maradt három utca, pár tucat ház és néhány régiségbolt. Nemrég nyílt itt egy bányászmúzeum és egy állatsimogató. Az állatsimogató tökéletes képet ad az őshonos, az európaiak által a 17. században meghonosított és a 20. század végén érkezett állatokról. Azaz meg lehet simogatni egy (1) őzet (őshonos állat), egy (1) birkát (17. századi betelepítés) és egy (1) lámát (20. század). Bónuszként csirkét is lehetett tapizni, abból több volt.

Albuquerque - Szentendre Új-Mexikóban

 

Don Francisco Cuervo y Valdés nagy gondban volt. Nem volt harminc embere. Egy város alapításához pedig harminc emberre volt szükség. Mexikó alkirálya, Francisco IV Fernández de la Cueva y Enríquez de Cabrera megmondta, harmincnál kevesebb lélek nem alapíthat várost. Az indiánok nem számítank. Lelkük ugyan van - ezt már eldöntötték -, de a városalapítók közé nem lehet beszámítani őket. Don Francisco Cuervo y Valdés pedig várost akart alapítani. De hát nem volt meg a harminc embere hozzá. Kereshetett volna még néhányat, de a spanyol telepesek többsége inkább aranyat, ezüstöt keresett, a régi településeken is volt hely, nem nagyon akadt olyan ember, aki letelepedett volna az ismeretlenben. Don Francisco Cuervo y Valdés nem volt elveszett ember - tudta, kell legyen más megoldás is. Gondolkodott egy keveset, még egyszer megszámolta az embereit, hátha született közben egy két gyerek, de a harminc fő csak nem volt meg. Don Francisco Cuervo y Valdés ekkor merész dolgot talált ki. Elment az alkirályhoz, Don Francisco IV Fernández de la Cueva y Enríquez de Cabrerához, aki Alburquerque hercege volt.

   

 Alburquerque egy porfészek közel a spanyol-portugál határhoz, az extremadurai sivatag szélén, nagy tölgyesek közepén. Alburquerque ezekről a tölgyerdőkről kapta a nevét, a város cimerében is akkora tölgy van, hogy szinte lelóg a pajzsról. Érdekesek azok a tölgyerdők, egymástóljó pár méter távolságra ágasbogas tölgyek nőnek ki a sziklás talajból. Az ember rájuk néz, és utazni támad kedve. Így voltak ezzel az albuquerquiek is - jelentős részük amint tudott, lelépett aranyat keresni Amerikába. Az ötezres városka ma is a tölgyből él: itt van a spanyol dugógyártás központja. A tölgy kérgéből dugót csinálnak, a dugókat meg borospalackokba nyomják. A tölgyek makkot is teremnek, ezt a makkot spéci spanyol disznók eszik meg. A spéci spanyol disznóból aztán spéci spanyol pata negra sonka lesz. Időnként túl kevés a makk és sok a disznó, ezért magyar mangalicákkal helyettesítik a spanyol disznókat.

   

Akkoriban a spanyol alkirály, Don Francisco IV Fernández de la Cueva y Enríquez de Cabrera tehát Alburquerque hercege volt. 

 - Don Francisco IV Fernández de la Cueva y Enríquez de Cabrera, Alburquerque dicső hercege - mondta Francisco Cuervo y Valdés -, várost szeretnék alapítani. 

- Alapíts! - válaszolta Don Francisco IV Fernández de la Cueva y Enríquez de Cabrera, Alburquerque hercege, aki nem volt egy kukacos ember. 

- A várost Alburquerque-nek fogom hívni - dobta be a csalit Francisco Cuervo y Valdés. 

- Jó ötlet! - mosolyodott el az alkirály, Alburquerque hercege. 

- Egy baj van... Nincs harminc emberem - vallotta be Francisco Cuervo y Valdés. 

- Alburquerquenek neveznéd a városodat, Don Francisco Cuervo y Valdés? - kacsintott Don Francisco IV Fernández de la Cueva y Enríquez de Cabrera, Alburquerque hercege . 

- Igen, Don Francisco IV Fernández de la Cueva y Enríquez de Cabrera. 

- Akkor alapíts várost annyi emberrel, amennyi van. De tényleg hívd Alburquerquenek! 

 Így is történt. Francisco Cuervo y Valdés az új települést Don Francisco IV Fernández de la Cueva y Enríquez de Cabrera, Alburquerque hercege után Alburquerquenek nevezte el.

   

 1706-ban Francisco Cuervo y Valdés megalapította Alburquerquét. Az új település szerkezete a többi spanyol gyarmati városéhoz volt hasonló. A város központját az adminisztratív és kereskedelmi célú épületek határolta tér, a Plaza jelentette. A Plazát - helyi nevén a Placitát - girbe-gurba utcák labirintusa vette körül. 1848-ban Alburquerque az Egyesült Államokhoz került. 

 - Ki alapította ezt a várost? - kérdezte az első amerikai seriff. 

- Francisco Cuervo y Valdés - felelték a helybeliek. 

- Kiről nevezték el? 

- A várost Don Francisco IV Fernández de la Cueva y Enríquez de Cabreráról, Alburquerque hercegéről nevezték el. 

- Hány emberről? - nézett nagyot az amerikai. 

- Egyről. Don Francisco IV Fernández de la Cueva y Enríquez de Cabrera, Alburquerque hercege egy személy. Ez a neve. 

- A dolgok mostantól egyszerűbbek lesznek, engem Milt Yarberry-nek hívnak. 

 Idővel a dolgok még egyszerűbbek lettek, Alburquerque nevéből kimaradt az első pörgő r hang. Rossznyelvek szerint a hosszú név nem fért ki a vasút szabvány méretű táblájára, így egy kényelmetlen, angolul nehezen kiejthető hangot kihagytak belőle.

   

 Albuquerque óvárosa, a Plaza és környéke ma is olyan, mint háromszáz éve - csak a fák nőttek meg és az adminisztráció kültözött el a modern városközpontba. A vegyesboltok helyét pedig régiségkereskedések és népművészeti boltok vették át.

 - Ez olyan, mint Szentendre! - tátottuk el a szánkat a paprikafüzéres házak és cserepeket áruló boltok, 

tömött teraszok láttán.

.  

 Az óváros tényleg olyan mint Szentedre, csak jóval drágább - viszont van ingyenes nyilvános WC, ami tiszta is. Igaz, ki van írva a bejárathoz, hogy csak rendeltetésszerűen lehet használni, mert elvisz a rendőr, de ezt senki sem ellenőrzi. Nincs vécésnéni, csak tiszta, ingyenes és nyilvános vécé.

   

 A spanyol bürokratikus hagyományok azonban tovább élnek. Az óvárost modern múzeumok és hatalmas parkolók veszik körül. A parkolók egy része magántulajdonban van. A magánparkolókban van egy becsületkassza (aki nem becsületes, annak elvontatják az autóját). Más magánparkolókban egy bódéban ül egy fickó, aki a behajtóknak ad egy cetlit, amin rajta van, mikor hajtottak be. Amikor kimennek, a fickó megnézi a cetlit és megmondja, mennyi az annyi. Olyan is van, hogy a parkolóban egyész napot kell kifizetni (öt dollár). Aztán annyit áll ott a vendég, amennyit akar.

   

 Az önkormányzati parkoló nem ilyen. Ott egy modern masina van, ahol lehet papírpénzzel, érmékkel és kártyával fizetni. A parkolóhoz négy masina tartozik. Egy északon van, egy délen, egy keleten és egy nyugaton. Mindegyiknél nagy sor állt. Megfigyeltük, az emberek szabályos körmenetben haladtak egyik automatától a másikig.

  

Mentek, bedugták a pénzt, a gép kiköpte a pénzt és kiírta, menjenek a másik automatához. Az emberek elmentek a másik automatához, bedugták a pénzt, az automata kiköpte a pénzt és kiírta menjenek a másik automatához. (Szentendrén az önkormányzati parkolóban pár éve volt egy alkalmazott, aki az autósoktól elvette a pénzt és bedobta az automatába.) 

Az albuquerquei rendszer nem volt tökéletes: ez úgy kellene működjön, hogy az automata elveszi a pénzt, nem ad jegyet, aztán az önkormányzat megbünteti az autósokat. De nem, itt az automata mindig továbbküldött minket a következő automatához. Az Egyesült Államok északabbi vidékéről érkezettek csodálkozva szambesültek a hispán örökséggel. Öt perc sikertelen próbálkozás után a feleség intett a férjének, ő jön. Ő is próbálkozott öt percet, majd előzékenyen intett nekünk, mi jövünk. Jobb, mint Las Vegas. 

 - Ti be meritek dugni a hitelkártyát a gépbe? - kérdeztük tőlük. 

- NEM! Szerencsére lehetett fémpénzzel is fizetni - előástam az aprópénzes dobozt a csomagtartóból és elkezdtem tízcenteseket dobálni a gépbe. Tizenöt darabot hajigáltam be, mire elfáradt a kezem. Kaptunk parkolójegyet. A többi turista elismerő pillantásaitól kisérve elindultunk az óvárosba. Ők még maradtak és próbálkoztak tovább. Nekik nem volt több kiló fémpénzük.

 

Séta a melegben - Bandelier National Monument

Az atomkor után a középkorba látogattunk.

A Bandelier National Monumentben kutyák (még Yoda is), csak a parkolóban lehetnek. Nemcsak a romokat és a természetet akarják így védeni, az állatokat is. A központi kanyon végigjárása után rájöttünk, az embereknek is szüksége lenne ilyen védelemre.



A sziklás völgy több, mint kétezer méter magasan fekszik. A tűző napsütésben a sziklafalak késő estig ontják magukból a meleget.

A hely gyönyörű - mindaddig, amig a szembe folyó verítéktől látni belőle valamit.



Utána már csak tapogatózni lehet a keskeny ösvényeken. Van korlát, fémből. Ki lehet próbálni, melyik a melegebb, a szikla vagy a kapaszkodó.

Az ösvények elkészítői rengeteg turistacsapdát építettek be a romokba: a látogatót létrák csábítják hosszú mászásra, hogy aztán a sziklába vájt lakás bejáratánál a mászó egy Belépni Tilos táblával szembesüljön. Aztán másszon le.



Ha be lehet menni egy szobába, annál rosszabb: jobb esetben nem látni benne semmit. Rosszabb esetben látni milyen magasra másztunk fel egy rozoga, nyikorgó létrán.



A kilátás viszont megéri. A hely fantasztikus és ez nem csak a melegre vonatkozik. Az őslakók alaposan megfarigcsálták a sziklákat: házakat építettek a mesterségesen megnagyobbított és folyósókkal összekötött barlangok elé.



Némelyik romba be is lehet mászni (bár a hűvös üregekben ajánlott szemelőtt tartani az ősi kiránduló mondást: tiszteljük a csörgőkígyó magányát).



A Bandelier nemcsak a táj miatt érdekes hely. Az egész völgyet a második világháború alatt és után több évtizedre lezárták a látogatók elől - nem mintha olyan sok látogató járt volna erre. 1930-ig út sem volt. Mindent szamárháton kellett hozni. (Villany nem volt, azt szamárháton se sikerült lecipelni ide.)



A Manhattan-terven dolgozó tudósok nagyon szerették a laboratóriumaiktól szinte kőhajításra fekvő romokat. Ide viszonylag könnyen el tudtak jönni. Mivel a kutatók gyakran titkos dolgokról beszélgettek kirándulás közben, inkább lezárták az egész völgyet, nehogy a beépített speciális mókusok meghalljanak valami hadititkot.