Sátorsziklák

Megjegyzés: ez egy 2004-es történet.


A sátorsziklákról egy helyi prospektusban olvastunk. Olyanokat írtak, hogy szebb, mint Kappadókia, hogy elhagyatott és hogy vadregényes.

Megnéztük.

Az idegenforgalmi prospektus emlegetett valami kíváló minőségű földutat is, ami egy normál földútnak bizonyult és szerintem jelentősen csökkentette autónk lengéscsillapítóinak élettartamát.

Fél óra zötykölődés után visszafordultunk volna, de mindenféle fegyegető kiírásokat találtunk az út melletti területet birtokló indiánok tollából.

Fényképezni tilos.

(Amerikában szinte mindenütt lehet fényképezni, Los Alamosban, repülőgéphordozón, de az indián rezervátumok tabunak számítanak.)

Az út mellett elképesztő színű kaktuszvirágok nyíltak, de mi nem mertük lencsevégre kapni őket, mert még jön Golyós Toll nagyfőnök és megskalpol minket.



Meleg is volt. Az ablakokon több por jött be, mint huzat.
A Sátorsziklák csak nem tüntek fel a távolban.

MEGÁLLNI TILOS - üzente a főnök.

AZ ÚTRÓL LETÉRNI CSAK ENGEDÉLLYEL - írta az indián.


A TÖRZSI TÖRVÉNYEK ÉRVÉNYESEK - tudtuk meg. Hogy mik azok a törzsi törvények, nem derült ki, de magukba foglalhatták a fényképezés tilalmát, a megállás tiltását és az útról való letérés meg nem engedését.

Aztán végre jöttek a sátorsziklák.



Ezek szövetségi tulajdonban voltak. Lehet, ez húzta fel az indiánokat, akiknek ez a szent helyük.

A hely gyönyörű volt.
Egy keskeny ösvény vezetett végig a szurdokokban és a sziklatornyok között.



A sziklákból áradt a meleg. Amikor két vállunk egyszerre hozzáért a minket körülvevő sziklafalakhoz, megértettük, mit érez a két forró fémlemez sülő hús

Ennek ellenére tetszett a hely.
És még csak meg se skalpoltak minket.





A