Házalás

Egy ideje tervezzük a költözést. Talán öregek vagyunk és zavar minket az ablakunk alatt az utcán dohányzó tömeg. A hétfőn reggel kettőkor bulizni kezdő tömeg - akik négykor fejezik be a bulit és kezdik el az üvöltözést.

Ezért is kezdtünk el házakat nézegetni. Aztán látuk, hogy N-ék árulják a házukat és arra gondoktunk, jó lenne megvenni - de esélyt se láttunk arra, hogy egy bank szóba álljon velünk. Arra meg, hogy hitelt adjon, még kevesebb esélyt láttunk. Elôbb nyerünk a utahi lottón - gondoltuk. (Lottózási lehetôségeinkre jellemzô, hogy Utahban nincs lottó.)

Azért egy nap besétáltunk a közeli bankba, hogy meghallgassuk, miért nem vagyunk hitelképesek. A fônök csak annyit mondott, jöjjünk másnap, akkor jön egy lakáshiteles muftijuk, aki nagyon jó ember.

Másnap becsoszogtunk a bankba. Hogy komolyabb ügyfélnek nézzünk ki, Yodát is vittük dobozban.

Pár percet beszélgettünk a muftival, aki egy középkorú hölgy volt. Egyszer sikerült csak kibillenteni egyensúlyából, amikor közöltük vele, hogy nincs adósságunk. ("Majd teszünk róla, hogy legyen" - olvastam gondolataiban.)
Egy valami nem tetszett a muftiban: mindent elképesztően könnyűnek állított be. Egy sajtpapíron számítgatott, ha ennyi a jövedelmünk, ilyen a hiteltörténetünk, akkor ennyi pénzt kaphatunk tőlük. További számítások egy sajtpapíron: ennek ennyi a havi törlesztőrészlete. Nyeltünk. (Természetesen egy bank nem annyi pénzt ad kölcsön, amennyit vissza tudsz fizetni, hanem annyit, amennyiből jó üzletet remél.)

A mufti lelkesen magyarázott és mi rengeteg mindenre jöttünk rá. Két alapvetô felismerésünk volt. Egyfelôl szembesültünk a ténnyel, hogy van esélyünk, másfelôl megértettük, hogy annyit értünk az amerikai lakáshitelek rendszeréhez, mint egy talibán a toleranciához.

Másnap M - ismerve felkészültségünket -, ajánlott egy könyvet: Home buying for Dummies címmel. Ezt néhány egyéb művel együtt kivettük a könyvtárból, pár másikat pedig levarázsoltunk a Kindlére és olvasni kezdtünk.



Az egyik könyvben DVD mellékletet is találtunk, ami helyzetkomikus párbeszédekben illusztrálta, amit a könyv leírt. Emellett segédprogramokat kínált, amivel ki lehetett számolni, hogy mennyi 400.000-nek a 8%-a. Ezt gyorsan visszavittem a könyvtárba, mert ennyire azért nem vagyunk hülyék. Hasonló sorsra jutott egy másik, álomszép papírra nyomtatott könyv, aminek második mondata arról szólt, hogy ne vegyünk egy millió dollárnál drágább lakást, mert a törlesztőrészletekkel nem lehet adóalapot csökkenteni. Valamiért úgy éreztem, nem mi voltunk e munka célközönsége.

A többi könyvből sok-sok hasznos információ mellett egy komoly tételmondatot szűrtem le: egy lakást ne magunknak vegyünk, hanem annak, akinek majd el akarjuk adni. Akkor csinálunk jó üzletet. Egy világ omlott össze bennem. Életfilozófiám romokban hevert. Én primitív véglény LAKNI akartam egy lakásban, ahelyett, hogy eladni akartam volna.

Mivel a felvilágosító kampány hatására is egyszerű kis ösztönlények maradtunk, akik lakni akartak, a Dummies kivételével ezeket a könyveket is szépen félretettük.

A házvadász gyorstalpaló közben R egy egyszerű ötletével megváltoztatta a keresés irányát és a történet menetét.
Azt mondta, beszéljünk B-vel, mert B a Nagy-Sós-tó környékének legjobb ingatlanosa. (Kiderült, az egyetemen kétféle ember van, aki egy lakást vett B segítségével és aki többet.)

Felhívtuk B-t és ekkor felgyorsultak az események.