Lelátás

- Ott a Hold! - kiáltottunk fel. Mondjuk Puppey még csak nem is vakkantott, de mindegy. 

Valóban, a Dead Horse Point mesaja felett ott vigyorgott a Hold.

Kicsit lejebb volt egy még jobbnak ígérkező kilátó. A meteorkráter után egyáltalán nem voltunk fáradtak, úgyhogy le is szaladtunk a kényelmes ösvényen.

A lemenő nap csodálatos fényében szembesültem azzal, hogy az ösvény végén magasodó sziklát még körbe lehet járni egy még jobb körpanorámáért.

Mivel ott korlát nem volt, csak egy méter széles perem a százméteres mélység felett, ezt kihagytuk.

Így is tökéletesen lehetett látni a szikla egyik oldaláról a Schafer trailt, ami a Hosszú kanyon közelében kezdődik, elkanyarog a Colorado mellett, a Dead Horse Point alatt és felkanyarog ide a Canyonlandsba.

Egyszer majd ezen is végigautózunk - csak lenézni nem fogok.

Meteorkráter vagy beomlott barlang

 - Ez vagy egy beomlott barlang vagy egy meteorkráter lesz - magyaráztam Puppeynak, akit ez nem érdekelt és egy fadarabot rágcsált.

- De te sajnos nem jöhetsz megnézni. Talán ha eljutunk a Barringer kráterhez, azt megnézheted. 

(Nem nézhette meg azt se.)

Ez már érdekelte volna és a lelkére is vette. A Canyonlands is nemzeti park, szóval Puppey itt csak a parkolóban sétálhat és rághat fadarabokat.

- De mindjárt jövünk, alig három kilométer az út oda-vissza.

A szokásos vörös sziklák közt tűző napsütésben a menés inkább a vetkőzésről szólt. Hiába volt a hőmérséklet fagypont körül, a hőérzet egész mást mondott.

Itt ott láttunk egy-egy szublimáló hófoltot, de a télnek más nyoma nem volt.

Hirtelen értünk ki a szakadék peremére és megtorpantunk. A látványt csak egy információs tábla rontotta el, korlát nem.

Nem is voltam biztos benne, hogy mennyire óvakodjak előre - Dead Horse Point előhozta lappangó tériszonyomat és most néha akkor is elszédülök, ha lenézek a járdaszegélyről.

Megérte lenézni.

A nálam okosabb szakértők szerint itt vagy egy sóbarlang volt és az omlott be vagy ez egy meteorkráter.

Minden előképzettség nélkük én a meteorkráter opciót támogatom. Az sokkal izgalmasabb.

A peremet most nem jártuk körbe - majd egyszer -, úgyhogy visszafordultunk: mélységből is megárt a sok és a szakadék helyett inkább horizontra szegezett tekintettel indultunk lefele.

Canyonlands

A Koloradó-fennsíkot (vájtfülüeknek a Colorado Plateuau-t) úgy kell elképzelni, mint egy óriási lépcsôt, ami gigászi fokokkal ereszkedik lefele.

A teraszokba folyók vágtak maguknak az évmilliók alatt árkokat. Apránként dolgozták le magukat a kôzeten át a mélybe.



Egyik ilyen lépcsô volt a Moki, ahol V bevallotta, hogy idônként tériszonya van.

Ezekhez a lépcsôkhôz kacskaringós utak vezetnek a fennsík sziklalabirintusában. Viszonylag lapos síkságon tekereg az út, aztán egyszercsak nincs tovább és az utazó azt mondja, ohhhhhh.



Ott álltunk Canyonlandsban a semmi szélén, óriási varjak éhes pillantásainak keresztüzében és néztünk le, oda, ahol valahol több száz méterrel arrébb a Colorado ásta magát egyre mélyebbre.

V most szóhoz se jutott.

Canyonlands

A Canyonlands Nemzetipark a tériszonyról szól.
Az 1300 négyzetkilométeres nemzeti park több kerületből áll. A kerületek között nincs közvetlen összeköttetés, egyikből a máskba kettő-hat órás autózással lehet eljutni. Már ha egyáltalán el lehet.



A park különböző kerületeit több száz méteres szintkülönbség választja el egymástól. A fennsíkokat több száz méteres függőleges sziklafalak kapcsolják össze. Olyan ez, mint a Grand Canyon - annyira olyan, hogy a legtöbb Grand Canyonos filmet itt vették fel.



Az egész szürreális fantáziavilágot a folyók és az erozió vágta a sziklába. A Colorado és a Green river iszonyatos munkát végzett itt. A Canyonlands nem tartozik a legismertebb nemzeti parkok közé, de ez az egyik leglátványosabb.



Mi a Needles kerületbe mentünk. Mivel kutyával - még Yodával sem - lehet szabadon mászkálni egy nemzeti parkban, csak körülnéztünk és a parkon kívülről egy kilátóból néztünk rá a marsbéli tájra. Itt Yoda is lelkesen szaladgálhatott.



(A hárommal ezelőtti képen ugyanezek a hófödte csúcsok látszanak, csak két fennsíkkal feljebbről.)

A kilátó elképesztő volt. Egy kis vékonyka korlát jelezte, hol lehet elkezdeni a következő háromszáz méteres szabadesést. A veszélyre egy rozsdamarta tábla hívta fel a figyelmet.



Persze eszünkbe se jutott kihajolni. Inkább letelepedtünk az egyik asztalkához és elhatároztuk, legközelebb itt fogunk ebédelni.