Kicsi a világ - Bostonból Dél-Utahon át Székelyföldre

Rövid sétát terveztem Yodával és nem gondoltam volna, hogy a tíz kilométeres autózásból és pár kilométeres sétából egy Dél-Utahot és Székelyföldet felölelő túra lesz. Megtetszett a bedfordi vasútból lett kerékpárút, ezért egy ritka napsütéses délelőtt elindultunk Yodával, hogy megnézzük a kisváros másik átalakított vonalát is.

Alig mentünk azonban pár száz métert a kerékpárúton, egy kereszteződésben Yoda észrevett és lepisilt egy táblát. Szokásos munkamegosztásunk szerint amig Yoda pisilt, én olvastam. Megtudtam, a domb mögött kezdődik Bedford történelmi belvárosa. Ilyen táblának egyikünk se tud ellenállni, így miután Yoda megöntözte a tábla másik lábát is, elindultunk, hogy megnézzük, milyen Bedford történelmi belvárosa.



A belváros szélén a Mester egy újabb táblát talált: Dél-Utahi Egyetem Sugárzástani Laboratórium. Hogy a University of Southern Utahnak milyen sugárzás teleportálta ide a laboratóriumát, nem tudom, de meglepő felfedezés volt háromezerötszáz kilométerre az USU-tól megtalálni a labort. Lehet, a dél-utahi környezetvédők így lopják vissza a sivatagba a fejletebb amerikai államokból lerakott nukleáris hulladékot.



A labor után már városka központjában emelgettük lábainkat. Én kattingattam, Yoda locsolgatott. A városka főterén álló templomot is lefotóztuk. Nem mentem közelebb, a templomot felújították, így esélyünk se volt bemenni és az épület sem tünt annyira különlegesnek. Pár tucat fehér, aranyszélkakasos fatemplom után úgy éreztem, egész jól ismerem őket. Már mentünk volna tovább, amikor a szemem sarkából ismerős formákat láttam a templom mellett. (Lásd a fenti fotó bal alsó sarkát.)

Mintha két kopjafát láttam volna.

- Azt hiszem, halucinálok éskopjafát látok - mondtam Yodának.

- Kettős látásom van, mert két kopjafát láttok - tettem hozzá.



Tényleg kopjafát láttam. Kettőt.

Ahogy közel értünk hozzájuk, már teljesen biztos voltam benne, hogy kopjafák.

Értettem, hogy kerülhettek ide, de akkor is bizarr volt egy pici massachusettsi faluban székely kopjafákat látni.

A hargitai Szentegyháza unitáriusai ajándékozták hittestvéreiknek a faragott kopjafákat pár éve. A két gyülekezet között a kapcsolat ma is él: azt hiszem, nyáron Bedfordból is mennek majd templomot építeni Erdélybe.

Vasárnapi istentisztelet

Ha Yodával kettesben autózunk, mindig bekapcsolom a rádiót: Yoda inkább nézeget, de beszélgetni ritkán szokott.

Egy helyi, non-profit adót szoktam hallgatni. A WERS jó, nem kommersz zenét sugároz, nincsenek benne reklámok és a hírekben elvétve se beszélnek "sztárokról", hacsak azok nem a Tejúton találhatók.

Vasárnap délelőtt a rádió istentiszteletre váltott. Egy lelkésznő beszélt a kutyájáról. A séta után hazafele egyáltalán nem figyeltem a rádióra, de idővel megütötte fülemet egy kifejezés. Figyelni kezdtem.

Az unitárius lelkész Erdélyről, a vallás őshazájáról beszélt a híveknek. Nem derült ki, hogy az unitáriánusok melyik irányzatához tartozik, bár a legtöbben itt univerzalisták. A lelkész általában a Transylvania szót használta, de egyszercsak megemlítette, hogy Transylvaniát, ami manapság Románia része az ottani unitáriusok Erdélynek nevezik. A lelkész egy nyári utat szervezett az unitarianizmus szülőföldjére, hogy ott segítsenek templomot restaurálni, építkezni. Kolozsvárra megyünk magyarázta a lelkész majdnem tökéletes kiejtéssel, majd hozzátette, hogy a térképen Cluj-t keressék, de tudják, egy unitáriusnak az Kolozsvár.

Gdansk - Isztanbul

On the trail
Originally uploaded by ribizlifozelek

Gdansk-Isztambul, nem egy új fapados járat, hanem egy útvonal. Jason Goodwin barátnőjével 1991-ben elsétált Gdanskból az Aranyszarv öbölig. (Goodwin, Jason: On foot to the Golden Horn - a walk to Istanbul, ed. Picador, 2003.)



Kate és Jason, egy barátjukkal, Markkal vágtak neki az útnak. Sokszor szénakazlakban, az erdőben aludtak, időnként magánházaknál szálltak meg. Többször meghívták őket, időnként pedig fizettek a szobáért. Természetesen időnként szállodába mentek.

Rengeteg minden változott 1991 óta Közép-Európában - és rengeteg minden nem. Voltak pillanatok, amikor a leírások akár tegnapiak is lehettek volna. Szlovákiában több kis falusi vendéglőben, miután végigböngészték az étlapot, kértek valamit - nem volt. Kértek valami mást, az sem volt. Végül kiderült, az egész kocsmában egyféle ételt lehetett rendelni. Kisértetiesen ugyanez történt velünk nem egy alkalommal Szlovákiában. Kassán, Lőcsén. Csak öt-tíz évvel később.



Jason történészként a török birodalommal és Bizánccal foglalkozik, e újabban pár jó krimije is megjelent. Az utazó jól megfigyelte a demokratikus átmenet útján tántorgó országokat. Legtöbb megállapítása - úgy érzem - a józan észen és a helyiektől nyert információn alapul.



Az utinapló egy szubjektív esszé. A szerző mondatiból világosan érezni, hol érezte jól magát és hol nem. A lengyeleket szerették, a szlovákokat kedvelték. Itt is, ott is volt pár kellemetlen kalandjuk, de jól érezték magukat. Magyarországot is nagyon jó helynek találták.



Viszont itt történt velük valami érdekes. Egész úton tartottak Romániától, amiről sok rosszat hallottak. Mivel Jason nagyon arra akart menni, társuk, Mark egyedül ment tovább Belgrád fele. Ők pedig tanácstot kértek Budapesten egy erdélyi származású lelkésztől. A lelkész adott nekik egy ajánlólevelet és az Úr kegyelmére bízta őket.

Innentől kezdve a legtöbbször első útjuk a templomba vagy a paplakba vezetett. Segítettek árvaházakban, részt vettek mindenféle felekezet istentiszeletén - ugyanakkor magyar és szász vendéglátóik megmutatták nekik Erdélyt.



Jó hatvan évvel korábban kisértetiesen hasonló dolog történt Patrick Leigh Fermorral. A fiatal angol hátizsákkal, gyalog koplalta végig Európát. Esztergomban azonban, ahogy áthaladt a Mária Valéria hídon, megismerkedett egy magyar főnemessel. Ettől kezdve a magyar arisztokrácia kézről-kézre adogatta a fiatal utazót. Fermor magyar szemszögből írta le Erdélyt is. Isztanbulig tartó utazásának magyar szakasza Erdők s vizek között címen jelent meg otthon.



Hihetetlen volt, hogy hatvan évvel később, mennyire megismételte magát a történelem. Kate és Jason a románokat nagyon nem szerették. Szomorúan látták a szászok elvándorlását, pont a Marosvásárhelyi progrom után jártak az országban. Egyértelműen látták, Erdély kulturálisan egész más, mint a Kárpátok másik oldala.

Annyira jól érezték magukat, hogy először Váradról akartak visszafordulni, majd Marosvásárhelyről jókora kitérőt tettek Székelyföld fele. (Gyalog húsz kilométer is erős egynapi járóföld, itt meg azért jóval többről volt szó.) Legtöbbet itt töltötték egy helyben, volt, hogy egy hetet is vendégeskedtek valahol.



Csíkszeredáról Tusnádfüdőn át haladtak Sepsziszentgyörgy fele. Voltak Szászhermánban és azt hiszem, Illyefalván is, majd megérkeztek Brassóba. Itt abban a református vendégházban laktak, amit én is jól ismerek.



Törcsváron át hagyták el Erdélyt és annyira elegük lett, hogy a háromezer kilométeres gyaloglás során itt szálltak először járműre. Így jutottak el Giuriuig, ahonnan már csak pár lépés volt Isztambul.