Át a Great Basin-on Cathedral Gorge fele

 Megjegyzés: Ez egy 2019-es történet, de eddig valahogy nem írtam meg. Most bepótolom.

- Legközelebbi benzinkút százhúsz kilométer - olvastam és most örültem igazán, hogy Bakerben megtankoltunk.

Az út gyönyörű volt (és kihalt).

Most már a Great Basin Nemzeti Park másik oldalán voltunk. Olvastam, hogy van egy rövidebb út az erdőn (és Osceola elhagyott városán) keresztül, de mi inkább körbeautóztuk a hegyet.

Időnként egy-egy tavaszi vihar kapott el minket.

És ekkor megláttunk egy stoppost.

Egy stoppost a nagy semmi közepén.

Eszembe jutott a német és a kutyája meg a svájci bicajos.

Lelassítottam.

- Las Vegasba megyek - mondta. Valahogy nem volt jó érzésem a fickótól, se nekem, se Yodának, aki láthatólag azon merengett, hogy a torkának ugorjon vagy az orrának - itt fogok majd táborozni, de nem nagyon van ennivalóm.

- Sajnos nincs helyünk - feleltem -, de egy SPAM-et tudok adni.

Elfogadta, a vizet és az almát is, majd elbúcsuzott, mi pedig suhantunk tovább a néptelen úton.

Mivel nem voltak települések, táblák, csak az út, nem igazán éreztem, hogy mennyire haladunk és már nagyon oda akartam érni a Cathedral Gorge-ba.

De az út csak nem fogyott, mi pedig Yodával faltuk a mérföldeket. 

Én már tábort akartam verni és kinyújtózni, Yoda pedig fákat szeretett volna keresni.

Azon ritka pillanataim egyikéhez értem, amikor elegem volt az utazásból.

Megláttam egy parkolót (az elsőt közel százhúsz kilométer óta) és bekanyarodtam:

- Yoda, itt alszunk.

Még világos volt, de nem akartam tovább vezetni.

Aztán ahogy leparkoltam, észrevettem, hogy hol is vagyunk.

- Yoda, megérkeztünk!

- Lepisilem! - felelte a Mester.

- Itt fogunk táborozni?

- Nem, ez a kilátó. A kemping picit arrébb van. 

- Vannak ott fák is?

- Igen! Arra van, ahol a szivárvány, látod? - feleltem, mire Yoda boldogan beugrott az autóba.

Twin Falls belvárosa

A "Twin Falls belvárosa" kifejezés korábban oximoronnak számított volna nálam. De végül úgy döntöttünk, adunk a városkának egy esélyt. Hátha nemcsak a folyóvölgy szép itt. Nem bántuk meg!



Pont most volt az Oktoberfest. Utah után hihetetlen volt, hogy az emberek SÖRT ittak az utcán. (Erkölcsi fertő, mondaná egy utahi mormon.) Sőt, SÖRT csapoltak az utcán. Úgy, hogy mindenki láthatta. A sört. Csapolás közben. Erkölcsi fertő.

Az Októberfestet jelentősen befolyásolta a Kétfarkú Kutyapárt: volt ingyen sör! (Azt hiszem, ettől egy hithű mormon agya már kiégett volna.)

Az ünnepi nyüzsgésben láttuk, hogy a városka is szép. Valóban volt itt egy pici, két háztömbnyi belváros.



A belvárosi boltok jórészt nem turistalátványosságok voltak. Ide valóban a helybeliek jártak vásárolni, például varrógépet. Természetesen voltak kávézók, sörözők (sörözők!!!!), éttermek és egy pici szövetkezeti bolt, ami speci sajtokat árult. Nagyon jó sajtok voltak. Ribizli nem szereti a sört, de a sajtokat imádja és ezek tényleg jó sajtok voltak.

Jópofa volt a főutca és ekkor még nem láttuk a régi autókat.

Idaho

- Idahóba menni? Nyaralni?

Az ötlet bizarrul hangzott. Mintha valaki Kazincbarcikára menne nyaralni.

Egyszer már átutaztunk Idahón és akkor se láttunk semmit az autóból, csak egy autószervízt, úgyhogy megalapozott előítéleteink voltak.

- Ott csak krumpli van!

Idaho a krumpliföldjeiről híres. Az állam jelmondata is krumpli: Famous potatoes.

Mit kezdjünk mi a burgonyatermelők között? Együnk krumplit krumplival?

Ahol nincs krumpli, ott végtelen fűtenger hullámzik, amit csak végtelen szúrós bozótosok szakítanak meg. Vagy valami ilyesmi.

Ennek ellenére elindultunk Twin Fallsba.

Ez okozott eleinte egy kis zavart, mert Idahóban nem igazán erőltették meg az emberek az agyukat helynévadáskor.

Mi Twin Fallsba mentünk.
Egyszer jártunk Idaho Fallsban. (A szervízben.)
Van Falls.
Meg Falls City.
American Falls.

A térképet böngészve láttam egy Atomic City-t is, le is csaptam rá, mert olyan izgalmas volt a neve, de a falunak csak a neve érdekes, huszonhatan laknak benne, ha meg nem haltak.

Ilyen borongós gondolatokkal a fejünkben közeledtünk Twin Fallshoz, ahova egy hídon áthaladva érkeztünk meg. Ahogy átmentünk a hídon, csak annyit mondtunk: Hoppá!

A Colorado völgyében

Yodával októberben nagyon élveztük a kényelmes, nyugodt autózást a Colorado mentén.

Nem volt tömeg és az űt gyönyörű volt. Ezért is kerültünk most megint erre. Sokkal jobb erre autózni, mint a hagyományos gyorsabb és rövidebb úton Green riverből Moábba.

A Colorado szurdokvölgye most szebb volt, mint tavaly.

És melegebb.



- E sziklákról több geológiai korszak tekint reánk - biztattam a Mestert, aki csak meglegyintette füleit:

- Most nem pisilek, most párolgok.



Valóban, 37 fokban 18%-os páratartalom mellett senkinek se volt kedve pisilni. Már ezért is vissza kell jönni.

Green river látnivalói

Green river egy kisváros. Kisvároska. Nagyobbacska falu, De azért van itt látnivaló. Kétségkívül a leghíresebb nem a folyó múzeuma, habnem világ legnagyobb szelet dinnyéje.

Jóétvágyat!

Red canyon

Bryce canyon híres. Bryce egy nemzeti park. Bryceba mindenhonnan jönnek az emberek. Brcyeban kutyák csak az aszfaltos utakon mozoghatnak.

A Red Canyont a kutya se ismeri. Esetleg az, aki erre fut. A Red Canyon üres. A Red Canyonban a kutyák és gazdáik oda mennek, ahova akarnak. Úgyhogy mi is elmentünk a Red Canyonba.



A Red Canyonban szinte mindenki megfordul, aki a Bryceba igyekszik. A legfontosabb Bryceba vezető út a Red Canyon át halad. Ennek ellenére a legtöbben maximum pisilni állnak meg a patyilattiszta WC-nél. Mások kempingeznek. Vannak, akik kihasználják a Bryce-t és a Red Canyont összekötő kerékpárutat és innen tekernek be a Bryce-ba és ott felszállnak a buszra.



A másfél órás sétánk alatt mi embert csak a parkolóban (a WC-nél) láttunk. Ők is siettek (befele is és tovább is).

Embert nem láttunk, de tündéreket igen.

Legalábbis szerintem ezek a sziklák kővévált tündérek, akik éjjelente megelevenednek és táncolnak, énekelnek a holdfényben.

Dewey

- Akkor tényleg keresünk valamit, amit megjelölhetek? - a Mester meglepően izgatott volt mellettem. A Colorado völgye hol összeszűkült, hol kitárult.

A meredek vörös sziklafalak között kéken folyt a víz és partjait a zöld minden árnyalatában pompáztak.

A Dewey campground feliratnál kanyarodtunk le az útról.



Ez a kemping lett volna tegnap estére a vésztartalék. Ide biztosan sötétben értem volna, de itt szinte mindig van hely. Most is csak egyetlenegy lakókocsi árválkodott itt.

Nem a kempinget jöttünk megnézni, hanem az elhagyott várost.



Dewey nem teljesen kísértetváros. Két-három család ma is itt él, ma is farmerkedik. Az egykori városközpont helyét viszont már belepte a fű. Vagy amit itt fűnek hívnak.



Deweyt a Dolores és a Colorado összefolyása közelében építették fel. Valamikor erre vezetett az egyetlen út Moábba. Nem mintha Moábnak olyan sok útra lett volna szüksége. Escalante pueblótól sikerült megnézni a felduzzasztott Dolores folyót. Most sajnos nem volt idő arra, hogy elmenjünk megnézni a két folyó találkozását.



- Ez a városközpont - mutattam körbe és a Mester nagyobb tereptárgyakat keresett.

A kompot üzeltető család építette az iskolát, ahol a település fénykorában kilenc gyerek tanult a háromhónapos tanévben. Amikor megépült a híd, a révész Moábba költözött és az iskola bezárt. Hamarosan Dewey is követte példáját.



A régi hidat kétezer körül restaurálták és a Kokopelli trail része lett. Ez a hosszú ösvény Colorado és Utah elhagyott tájain kanyarog, kerékpárral egy hét alatt bejárható. A hét nap alatt Dewey a legkomolyabb település az úton. Ha nagyon muszáj, itt lehet ivővizet tarhálni a tanyák egyikén. Máshol nincs a Kokopelli mentén azonnali fogyasztásra alkalmas víz.



A helyreállított gyalogoshíd pár éve leégett és senkinek sincs fölösleges pár százezer dollárja a helyreállításra.

- Ez elég kimagasló ahhoz, hogy megjelöld? - néztem a Mesterre, aki lelkesen közeledett a híd pilonjához és boldogan jelölt.

Térkép

Ribizlifozelek elkezdte összeszedni az elmúlt évek közép-európai, balkáni útazásait. A térkép lassan és bizonytalanul frissül.

Piros: 2015
Kék: 2014
Zöld: 2013
Lila: 2012

Szállodák

- Akkor most kulperájban fogunk lakni vagy folyómederben? - kérdeztük egymást, miközben továbbindultunk Horvátország fele.

- Volt valami bajod a kupival?

- Nem.

A podgoricai kuplerájban az épület egyik felében pár órára - vagy percre - szálltak meg helybeliek, míg a másik felében rendes szállodai szobák voltak valódi utazókkal. Azért feltűnő volt a helyi rendszámú BMW, ami megállt a szálloda előtt, kipattant belőle egy öltönyös fickó és egy elegáns hölgy, eltüntek emeleti szobájukban, majd 45 perc múlva távoztak.

Úgy gondoltuk, a helyi elit ide jár pásztorórára - ha már a hegyekben nem lehet így pásztorkodni, mert nincs hova akasztani a zakót és így megtiporhatnák a birkák.

Ennek a felállásnak volt egy óriási előnye: ebben a szállodában szolgálták fel az utazás legjobb reggelijét. Rengeteg féle minőségi felvágottból, házisajtból, gyümölcsbúl és zöldségből lehettt választani.

Herceg-Novi szállodája nem volt ennyire jó: egy kiszáradt folyómederbe épült egy nádasba. Először nem is hittem el, hogy a járdán kell átugratni, hogy egy murvás csapáson eltünjünk a susnyásban, de aztán megláttam a kiemelkedő épületet a messzeségben.

V naív européerként vakon hisz a leírt szóban: a booking-on nem írtak semmi rosszat ezekről a szállodákról. Hozzáteszem, mindegyikben remekül éreztük magunkat: mert csak zuhanyozni és aludni jártunk haza. Meg lefoglalni a következő szállást. Amint élni szerettünk volna itt, utáltuk volna őket, mint a fene.

Arra, amire nekünk kellettek, tökéletesek voltak és hát, ez is a kaland része: milyen jó posztokat lehet írni róla!

Keresd

- Ez nem a berethalmi letérő.

- Nem.

Az út ugyanolyan volt. Tűrhető minőségű, kanyargós, szép és viszonylag keskeny. Legalábbis a valahol az agyam mélyén még üzemelő amerikai chip szerint. Az update-elt magyar-román verzió szerint ez igenis egy jó út volt. Főleg az eddigi útépítésnek nevezett forgalomlassítás után.

- Hova megyünk?

- Keresd.

- Hol? Mit? - V alaposan megkopott és amúgy sem túl jó magyarsága kezdett visszatérni.

- Nem hol. Keresd egy falu. Most Cris-nek hivják.



V nem szólt semmit, a magyar helynevekről alkotott véleményéből könyvet lehetne írni. Én csak blogbejegyzéseket írok, de az is elég.

-Mi van itt?

Aztán megálltunk és néztük az épületeket. A romokat. A maradványokat.

- Azt mondtad, Magyarországon alig van reneszánsz építészet, egy várat és egy kápolnát kivéve.

- Meg pár ajtót - tettem hozzá - De ez Erdély. A szomszédban van pár hasonló reneszánsz kastély - adtam meg a kegyelemdöfést.



A 16-17 századi palota romjaiban is palota maradt. A vakolat eltünt. A kommunizmus alatt a lehetőségekhez képest gondját viselték, ami minimális karbantartást és egy új ajtót jelentett: a régin nem fértek be a kombájnok az ódon falak között berendezett műhelybe. Így is gyönyörű volt.

Talán majd egyszer visszamegyünk és akkor majd megnézzük helyreállítva.

Az utazás lényege

Utazáskor az utazó elszakad megszokott környezetétôl. Új szokásokkal találkozik. Ismeretlen ízeket próbál ki. Új dolgokat lát.



Egy jó utikönyv hosszú fejezeteket szentel a helyi specialitásoknak. Egy másikat a lokális ízeknek.



Egy harmadik azzal foglalkozik, hogyan bôvíthetjük ismeretségi körünket utazás közben. Meet the locals egy szinte kötelezô hívószó.

És ezt Yoda pontosan tudja.

Skywalk tervek

- Akkor?

Reggel volt. Az asztalon gőzölgött a reggeli kávé. Yoda már megugatta a szállodaportást és megjelölte az őrség autóját.

- Nézzük meg a déli oldalt. Nem akarom a Skywalkot.

- Biztos?

- Elveim vannak.

A Grand Canyonról volt szó. V terveiben méretes helyet foglalt el a földfelszinen lévő negatív hegy.

Először repültünk volna (a Grand Canyon fölé), de Yodát nem szívesen látták volna repülőn vagy helikopteren. Féltek, hogy a belőle áradó Erő megzavarja a műszereket.

Így került látóterünkbe a Skywalk.

- Elveim vannak. Nem sétalok az égen.

A Skywalk szerintem egy rokonértelmű szó arra, hogy “rip off”. Vagy arra, hogyan álljunk bosszút a gazdag és kövér sápadarcún azért, mert ősei elvették a földünket.

A Skywalk egy üvegösvény, ami húsz métert tekereg a Grand Canyon felett, nagyjából háromszáz méter magasan.

A Skywalk árstratégiájából szerintem a hazai turizmusszervezők és Kormányunk is tanulhatna (nem, ne tanuljon!).

Tehát:

Megy a gyanútlan utazó. Talál egy jóminőségű földutat. Ha nem akar poros földúton menni, akkor a busz 15 per fő.

Aztán fizet, hogy bemehessen az indiánok szent földjére. 43.05 per fő. Nem tudom, Jedi-jegy van-e Yodának.

Ezért lehet nézni a sóműsorokat, lehet használni a szuvenírboltot és fel lehet szálni az ingyenes autóbuszra.

Ha már odaértünk a Skywalkhoz, akkor ki kell fizetni annak a belépőjét. Az 29.95 dollár fejenként. (Yoda nem jöhet.) Azaz Yoda nem találkozhat Skywalkerrel.

Az égi séta előtt mindent kipakolunk a zsebünkből, nehogy beleesen a kanyonba és nehogy fotózzunk. A kedves helybeliek fotóznak helyettünk. 30 dollár egy fotó. De ha veszünk egy USB-t hozzá, akkor 107.

- Befejezésül van egy jó, meg egy rossz hírem.

- Igen?

- Az árakhoz hozzáadódik az adó. De a parkolás ingyenes! - tettem hozzá.

- Minimum nyolcvan per fő, plusz fotó és nem tudunk együtt menni, Yoda meg egyáltalán nem láthatja - összegezte V.

- Igen. Inkább sokkal többet vezetek és megnézzük a déli peremet - mondtam - Ott elfogadják a nemzetipark-bérletet és ott a lyuk is nagyobb. Van vagy ezer méter. De előtte megnézzük a Hoover-gátat.

V lelkesnek tünt.

- Az indiánok szerint nem szentségtörés egy ilyen üvegjárdát építeni a Grand Canyon fölé?

- Azt mondják, a hárommillió látogató nagyobb szentségtörés a nemzeti parkban. Különben is, megmondta a törzsfőnök, hogy kell a lóvé.

Welcome to Fabulous Las Vegas

Este volt. A csillag felvillant és sárga-piros fénnyel kacsintott ránk.

WELCOME to Fabulous Las Vegas - nevetett az ötvenéves neontábla. Pár alkoholfűtötte ifjonc fotózkodott a tábla előtt, nagyjából annyi ruha volt rajtuk, mintha ötven fok lett volna Celsiusban. Pedg Fahrenheitben volt annyi.

Las Vegasban voltunk. Itt egyes helyeken az utcán is lehet alkoholt inni, ha a fogyasztó elmúlt 21 éves. És nem sújt le a villám.

A hegyekből hűvös sivatagi szél rohant a városba, de ez nem zavarta a fotózkodókat, akik igyekeztek egyenesen tartani a kamerát, de alig találták el egymást.



A csillag vidáman hunyorgott egyet és mi tovább néztük a reklámot.

Több mint fél évszázada állították fel a város végén. Úgy éreztük, ezt a vegasi kirándulást itt kell kezdeni, itt a város végén, a várost jelképező reklámnál.

A reklámtábla annyira a város végén van, hogy idővel több másolatot állítottak fel a központhoz közel - de az eredeti továbbra is Vegas igazi jelképe. A neon Las Vegas városáé, de világítást sokáig egy magáncég fizette. Az apró tételt egy tulajdonosváltás alkalmával egy lelkiismeretes könyvelő lehúzta a listáról, a reklám pedig sötétbe borult pár napra, aztán a helyzet rendeződött és a város jelképét visszadugták a konnektorba.

Amikor Vegas száz éves lett, a jubileumi rendszámtáblákra a város egyik legősibb jelképét tették fel: a reklámot.

A túlfűtött fiatalság elvonult, mi pedig tovább néztük a neont.

A kaliforniából érkező autósok az autópályák előtti időkben a csillogó neont meglátva tudták, megérkeztek Las Vegasba.

Mi is megérkeztünk, új kalandba keztünk és ezt Yoda is érezte. Odament a történelmi táblához, megszagolta és boldog mosollyal megjelölte.

Yodüsszeia - Megérkezés

Azt hittem, rosszul látok. Reggeli háromharminc csak időutazásos sci-fi-ben létezik, abban is csak akkor, amikor a zseniális őrült tudós sátáni kacajjal ekkorra küldi vissza ellenségét az időben.

De háromharminc volt. Vagy inkább fél négy. Az sokkal többnek látszik.

Felkeltem és a szálloda kávéfőzőjén csináltam magamnak egy mogyorós kávét (Starbucks). Papírpohárba töltöttem (monogrammos), majd fejemre öntöttem egy csomó hideg vizet. Nem ébredtem fel és nem lett hirtelen hat óra sem.

De a telefon megcsörrent.

A taxitársaság volt, azért telefonáltak, nehogy elaludjak. Ez a veszély nem fenyegetett - amíg folyamatosan ömlött a hideg víz a fejemre.

- Ha sokáig így utazom, teljesen leszokom az alvásról - morfondíroztam, miközben Yodával és a bőröndökkel elindultam lefele. Mire leértem, eszembe jutott, hogy fennhagytam a kávém.

Visszamentem a kávéért, majd újraindítottam a reggelt.

Három ötven volt.

A taxis udvariasan kihajtotta a kávétartót az autóban, majd téptünk a reptérre. Ekkor esett le, hogy ugyanaz az ember visz ki, aki este behozott.

- Hány órás a műszak? - kérdeztem.

- Amíg van munka! - felelte önérzetesen én meg rémülten képzeltem el a többezer New York-i taxist, amint megállás nélkül csak mennek, mennek és mennek, amíg szét nem esik alattuk az autó.

Ötkor JFK Delta terminálja is kihalt volt.

Pillanatok alatt becsekkoltam, majd elindultunk sétálni. Bejártuk kedvenc reptéri pisilőhelyeinket és megfigyeltük, hogy a személyzet nagy része keresztrejtvényt és sodukut fejt.

Kevéssel hat után besétáltunk a kapuhoz. Ott láttam, hogy a járat korábban indul. Ilyen se történt még velem és a Deltával. A gép tizenöt perccel korábban indult és majdnem egy órával korábban érkezett.

Ennek ellenére leszállás után csak annyit mondtam:

- Legközelebb hajóval megyek.

Yoda erre csak pisilt egyet.

A bostoni közlegelő

Boston közepén van egy legelő, mégpedig köz. Ezért Commonnak hívják. Minden tisztességes új-angliai város és falu közepén van egy ilyen legelő, de Bostoné a legnagyobb.



A Boston Commonon ma már nem birkák és egyéb haszonállatok legelésznek, hanem tikkadt turisták, megfáradt aktakukacok és éhező mókusok korzóznak rajta fel-alá. A turisták egy része mókust keres, a mókusok egy része turistát, így, ha egymásratalálnak, hamar boldogok lesznek. A mókusok pózolnak a kamerák elôtt, a turisták pedig mogyoróval hálálják meg a fotókat.



Kutyások is szép számmal járnak a Commonra: a kutyáknak köszönhető, hogy a mogyorót kétpofára zabáló mókusok még tudnak fáramászni: a kergetőzés általában gyors és rövid. A mókusok elképesztô sebességre gyorsulnak fel és mire a kutyák észbekapnak, már következő turistának mutogatják lompos farkukat.



A Common egy hatalmas, fás park, csónakázótóval, szobrokkal, dombokkal. Eleinte a legelő Boston szélén terült el, idővel körbeépült. A Beacon hill felöli lejtőn felépült a massachusettsi parlament, a belváros felöli sarkából lecsíptek egy temetőnek valót, a Backbay felöli részéből Boston egyik legszebb és legrégebbi közparkja - a Public Garden lett, de a Common így is hatalmas.



Ma a Common elválasztja a történelmi belvárost a 19. századi negyedtől, a Beacon hillt az üzleti negyedtôl.



A függetlenségi háború idején itt gyakorlatoztak a telepesek miliciái, majd az angol vöröskabátosok is. A lexingtoni commonon még egy kisebb csatát is megvívtak (amit pár napja játszottak újra lelkes önkéntesek).



Amíg a Common legelő volt, minden bostoni polgár szabadon kicsaphatta ide állatait. A bostoni közlegelő az egyik klasszikus példája annak, hogy a közös tulajdonból a vagyonosabbak - akiknek több az álatuk - nagyobb arányban részesednek, mint a szegények és nem törődnek azzal, ha csordájuk túllegeli a közös mezőt.



A legeltetés megszüntével a közpark hatalmas tölgyeit nyilvános akasztásokkor bitónak használták a takarékos jenkik. Idővel az akasztások is abbamaradtak és Common igazi park lett koncertekkel, szájtátiakkal és sétáló városiakkal.



Most télen nem volt olyan vidám a Common. Hó, hideg és jég tették barátságtalan mezővé a ligetet. Yoda mókushullákat guberált a hóban és még a Park street-i metróállomáshoz tartozó mogyorósütögetôk se voltak olyan barátságosak, mint tavasszal. Csak a metrónál kéregető hajléktalanok voltak olyanok, mint mindig. Majdnem biztos vagyok benne, hogy már 2000-ben is ők voltak itt és talán még Kennedyt is lelejmolták anno. Egyik ősük pedig már Franklint is lesegíthette a lóról, miközben a ló zabláját és a markát tartotta.



A tavasz beköszöntével a városiak visszahódították a ligetet. Utcazenészek zenéltek, zsonglőrök zsonglőrködtek, a csepürágók is csináltak valamit, irodisták tízóraiztak és turisták fotóztak mindent, ami mozgott.

Mi pedig élveztük a napsütést és egy időre elbúcsúztunk Bostontól.