Szegedi halászlé Budapesten

- Itt fogunk ebédelni? - B nagyjából annyira megdöbbent, mintha egy vidám vasárnapi dögkuti partira hívtam volna meg.

- Itt.

B tamáskodva nézett körül. Több éves budapesti tapasztalatai mind a hely ellen szóltak.

- De a pincér csikósnak van öltözve.

- És a gatyája is kék - kontráztam - De ez valódi csikósruha. Nem tchikosch.

- Látom. A vendéglőt meg halászhálók díszítik.

- A Dunaparton vagyunk.

- A csikós meg alföldi.

B szemében láttam, aggódik értem. Ha napszúrást kapok, ki fogja kifizetni ezt a számlát?
A józan ész azt diktálja, hogy ha nem akarjuk az American Express-t csődbevinni ebédünkkel, Budapesten lehetőleg nem ülünk be egy dunaparti, panorámás vendéglőbe, ahol halászeszközök díszítik a falat és a pincér autentikus csikósnak van öltözve, a gatyája pedig kék.



- Meglásd, jó lesz! - megnyugtatónak szánt mondatom nagyjából annyit ért, mint a láncfűrészes gyilkos mosolya és békítő megjegyzése:

- Majd lassan csinálom, hogy ne fájjon.

B rámnézett és több éves barátságunkra való tekintettel leült a teraszon.

- Mit fogunk enni?

- Bízd rám - B ekkor feladta és hagyta magát sodorni az árral. Élvezte a kilátást és azt a tudatot, hogy én hívtam meg. Láthatóan azon merengett, hogy elég lesz-e az órámat zálogba csapni vagy a házat is el kell adni a számla kiegyenlítéséhez.

A pincér mosolyogva közeledett. Rendeltem. Bíztam benne, hogy a magyarul valamennyire beszélő B nem érti meg a rendelésemet.

B spanyol és a spanyolok általában nem eszik a folyami halat. Tehát a halászlét sem eszik. Személyes tapasztalataim szerint legjobb spanyol barátaim szeretik a halászlét. Kíváncsi voltam, B átmegy-e a teszten.

A pincér először egy kis csípőst hozott. B gyanakodva nézegette a tálcán felszolgált mérget.



- Már attól bőgök, ha ránézek - mondta, majd eltolta magától a paprikástálat.

Én megszagoltam az erőset és bőgni kezdtem. Ez annyira erős paprika, hogy kanállal nem is szabad beletenni a levesbe, mert elolvad a kanál.

Aztán megjött a kétszemélyes filézett pontyhalászlé. B döbbenten nézte a vérvörös nedűt.

- Mi ez?

- Edd meg. Finom.

B átértékelte életét és végiggondolta, lehet-e okom arra, hogy megöljem. Majd nagy levegőt vett és megkostolta a halászlét.



- Ez nagyon finom.

Evett egy keveset.

- Ez hihetetlenül finom.

Aztán ettünk. A lavórnyi halászlé fogyni kezdett.

A szegedi fehértói halászcsárda budapesti vendéglőjében voltunk, ami a nemzetközi hajóállomás mellett, a Belgrád rakparton nyílt. A halászlé és a kiszolgálás ugyanolyan volt, mint az eredeti vendéglőben. Az árak is. Ezerhatot kértek egy pontyhalászléért. A kilátás azonban jobb volt. Ettük a halat, néztük a világot és pár pillanatra minden tökéletes lett.

A Fehértói Halászcsárda

Restaurant
Originally uploaded by ribizlifozelek

Brassóból hazafele több éve a Fehértói Halászcsárdában állunk meg pihenni.

Régi hagyomány ez: ha a Balkánról, Szerbiából jövünk hazafele, lehetőség szerint akkor is itt eszünk, mielőtt folytatnánk utunkat Budapestre.

Étrendünk nem éppen változatos.
Mindig halászlét eszünk - és mindig el is viszünk egy adag halászlét magunkkal.

Szeretjük ezt a helyet, a kiszolgálás jó és a hallé finom.

Egy alkalommal éjfélre értünk ide. (A csárda éjjel-nappal nyitva van.) Herkulesfürdőről indultunk, ahol reggel meglehetősen sokáig szagolgattuk a büdös vizeket.



Fáradtak voltunk és éhesek.
A hatalmas adag halászlé után, hajnali egy óra fele kértem egy somlóit.

- Most nem ajánlanám a somlóinkat - mondta a pincér -, a gesztenyepürénk viszont friss.

Értettem a finom célzást és hálás is voltam érte. Ezért is szeretek idejárni.



Tegnap véletlenül elolvastam egy receptjüket.
A csárdának van pár 1000 literes és 3500 literes bográcsa. Egyes ünnepekre ezekben főzik a halászlét és a gulyást - hétezer emberre.

A recept is hétezer főre szól. Igazából ez ragadta meg a képzeletemet. Hétezer emberre készíteni egy egytálételt. Kivágni hozzá egy erdőt. Forralni egy kis zsírt (35 kg). Leölni egy marhacsordát (1050 kg marhahús kell az ételhez). Beltenni három-négy hektár krumplitermését (1050 kg). 28 kilo lisztből és 250 tojásból csipetkét szaggatni. Apróra vágni 140 kilo vöröshagymát. Daruval beemelni hetven-hetven kilo paradicsomot és paprikát. Aztán megfűszerezni 35 kg édesnemes őrölt paprikával. Hogy íze is legyen, utánadobni hét kilo őrölt csípőspaprikát. (Ne szórjuk, mert szeles időben az egész határ könnyezni kezd!) A majd három kilo kömény az el is tűnik a bográcsban. A több mezőre való répáról, gyökerekről nem is beszélve.

Nagyon megragadta a fantáziámat ez a bogrács. Mivel kavarják? Evezőlapáttal? Hajócsavarral? Betonkeverőre teszik?

El is határoztam, ha nyerek a lottón, mindenkit meghívok, akit ismerek, hogy együnk egy ilyen gulyást. Az az egy bajom, hogy szerintem nem ismerek hétezer embert...