Őrlődés

Sudburynek van egy hihetetlenül jó turisztikai oldala. Az oldal olyan, mint amilyennek egy jó turistacsalogatónak lennie kell. Ahogy elolvastam a szöveget, csorgott a nyálam, olyan történelmi épületeket és eseményeket írt le, hogy viszketett az ujjam a fényképezőgép elsütőbillentyűjén és transzba esve már a bakancsomat húztam volna a lábamra.



Aztán persze megtudtam, hogy a gyönyörűen leírt épület leégett, a helyét felszántották, aztán elárasztotta a folyó. (Túlzok. Nem szántották fel. Eladták tüzifának.)

Az ősi, indián közösségi őrlőkő azonban a helyén volt.
Az idiánok begyűjtötték a kukoricájukat és ilyen köveken megőrölték. Ezt meg kellett néznem és Yodának le kellett pisilnie.



Ott álltam az erdő közepén valahol Sudbury határában és kerestem a követ. Nagyjából három gizai piramist fel lehetett volna építeni az erdőben szanaszét heverő kövekből. De melyik az őrlőkő? - őrlődtem magamban.
Egy sziklán megtaláltam a helyi Hamupipőke cipőit - vagy a következő Blair Witch Project díszletét.

Néztem a GPS-t, az oldalt, de ott, ahol a kőnek lennie kellett volna, egy tó volt. Mivel a tóból nem állt ki egy szikla sem és a tóból ki nem álló sziklából nem állt ki egy kard markolata sem, tovább kerestem.

Egy mellékúton aztán megtaláltam.
Nagyon egyszerű volt azonosítani a követ: ellentétben a körülöttem levő több millió sziklával ez be volt kerítve, nehogy valaki megbotoljon benne és eltörje - gondolom.

Csalódottan néztem a követ és az azt jelölgető Yodát, aztán elismerően csettintettem:

- De jó ez az turisztikai oldal!

Véletlenül Sudburyban

Sudburyba véletlenül mentünk.
Rendszeresen olvasok Massachusettsről szóló könyveket és nézegetem a környező települések weboldalait, így válogatom ki a meglátogatandó településeket.

Sudburyról egyik könyv sem írt.

Nem is akartam odamenni, de valahogy sikerült.



Westonba szerettem volna menni, de elnéztem a westoni leágazást. Ahelyett, hogy visszafordultam volna, mentem egy jókora kört. Annyira szép volt a hagyományos new englandi táj, hogy örömmel autóztam körbe.

Farmok, mezők, folyók, temetők között kanyargott. Annyira élveztem a tájat, hogy örömmel vezettem egy kicsivel többet.

Aztán egy kanyar után ott voltam Sudbury közepén.



Sudbury közepe egy hómező volt, amit adminisztratív épületek vettek körül. Első ránézésre az egész tér két-háromszáz évesnek látszott, de egyes épületei fiatalabbak voltak. A városháza a harmincas években porig égett és az eredeti terveket követve építették újjá. A hátsó részéhez viszont hozzátoldottak egy kicsit, hogy a növekvő adminisztrációnak jusson elegendő hely.

A városka takarékosan növekedett az elmúlt száz évben: nem új városházát építettek, hanem felvásárolták a környező épületeket. Az 1730-ban emelt paplakból lett a tűzőrség háza, az 1840-es négyosztályos iskola pedig irodáknak adott helyet. (A 19. század közepén úgy gondolták, négy osztály pont elegendő egy farmer számára.)



Nem tudtunk Yodával rendesen körbejárni a faluban, szokás szerint csak oda tudtunk menni, ahova járda vitt. Az unitárius templomhoz csak hóhegyeken át tudtunk volna eljutni. Ezt most kihagytuk - remélem előbb utóbb elolvad a hó és akkor visszajöhetünk, rendesen bejárni a falut. Akkor majd nem véletlenül fogunk idejönni.