Régi autók Twin Fallsban

Twin Falls belvárosa az Oktoberfest lázában égett. Legalábbis utahi szemmel. Ezt a lázt utahi szemmel hihetetlen módon sörrel oltották. SÖRREL.

Ezek után a veteránautó és hot rod találkozon meg se lepődtünk.

A tulajdonosok eljöttek büszkeségükkel, leparkoltak és bezsebelték a nagyérdemű elismerését. Szólt a vidám zene (az amerikai rock klasszikusai) és mindenki lelkesen nézegette a járgányokat.

A legtöbb autó olyan szép és tiszta volt, hogy én még ránézni is féltem. Nagyobb munka és gondosság volt bennük, mint egy atomerőmű-építésben. Tiziano nem pepecselt ennyit egy képpel, mint sok tulajdonos a járgányával.

Volt, aki az alternatív kultúra ellenkultúráját képviselte és egy abszolút - és talán mesterségesen - leharcolt géppel parkolt a főutcába.



Ez volt a Rat Rod. Az alatta elterülő olajtócsát nézve igaznak tünt a mondás: ebből az autóból nem folyik az olaj, ez az autó a területét jelöli meg.



Talán ez a tragacs jobban is tetszett, mint a tökéletesen csillogó-villogó csodák.



Mondjuk beleülni sokkal szívesebben ültem volna a csili-vili csodákba, kivéve a spéci, csomagtartóból kihajtható hátsó ülést.



Yodát az autók nem érdekelték, inkább elindult fákat keresni.

Twin Falls belvárosa

A "Twin Falls belvárosa" kifejezés korábban oximoronnak számított volna nálam. De végül úgy döntöttünk, adunk a városkának egy esélyt. Hátha nemcsak a folyóvölgy szép itt. Nem bántuk meg!



Pont most volt az Oktoberfest. Utah után hihetetlen volt, hogy az emberek SÖRT ittak az utcán. (Erkölcsi fertő, mondaná egy utahi mormon.) Sőt, SÖRT csapoltak az utcán. Úgy, hogy mindenki láthatta. A sört. Csapolás közben. Erkölcsi fertő.

Az Októberfestet jelentősen befolyásolta a Kétfarkú Kutyapárt: volt ingyen sör! (Azt hiszem, ettől egy hithű mormon agya már kiégett volna.)

Az ünnepi nyüzsgésben láttuk, hogy a városka is szép. Valóban volt itt egy pici, két háztömbnyi belváros.



A belvárosi boltok jórészt nem turistalátványosságok voltak. Ide valóban a helybeliek jártak vásárolni, például varrógépet. Természetesen voltak kávézók, sörözők (sörözők!!!!), éttermek és egy pici szövetkezeti bolt, ami speci sajtokat árult. Nagyon jó sajtok voltak. Ribizli nem szereti a sört, de a sajtokat imádja és ezek tényleg jó sajtok voltak.

Jópofa volt a főutca és ekkor még nem láttuk a régi autókat.

Vízesések között

Ennek a bejegyzésnek a címe lehetne a "rossz vízesésfotók" vagy "Ribizlifozelek legrosszabb vízesésfotói".

Ezek a fotók a Kígyó-folyó szurdokának mélyéből készültek és igyekeztem lefotózni a kismillió patakot, amint lezubogtak a mélybe. Szinte egyik fotó se sikerült jól.



Természetesen gondolkodtam azon, hogy magyarázzam meg.

Rossz szögből sütött a nap.

Nem sütött a nap.

Szűrt fénnyel sütött a nap.

Direkt a szemembe sütött a nap.



Felhős volt az ég.

Magas volt a vízesés.

Csillogott a víz.

Messze volt a víz.

Telefonnal fotóztam.



A Mester nagyot rántott rajtam, amikor célra tartottam a telefont.

A Mester nem akart közelebb menni a sokadik vízeséshez sem.

- Persze, hogy nem, hát le lehet pisilni a vizet????

Híd a Kígyó-folyó felett

Szeretem a szép hidakat.

Még jobban szeretem a gyönyörű helyen levő szép hidakat.



A Perrine bridge merész és gyönyörű és ugyanakkor egy fantasztikus helyen van.



Elnézve a hidat és az alatta hűzódó völgyet nem is gondoltuk volna, hogy egy ötvenezres "nagyváros" van mögöttünk.

Ahonnan ejtőernyősök érkeztek és elkezdték ernyúiket ellenőrizni. Olvastam, de valahogy nem hittem el. A Perrine-híd az Egyesült Államok egyetlen mesterséges létesítménye, ahonnan engedély nélkül lehet bázisugrani le a szakadékba.

Megnéztünk pár ugrást és ezzel én kiéltem több éves horrorszükségletem.

A Kígyó-szurdok

A hatalmas hasadás a Föld felszínén váratlan volt, mint egy béremelés. A fű és törpebozót borította hepehupás felszín hirtelen véget ért egy lyukban.

Először csak egy nagy lyuk szélét láttuk. Vulkanikus kőzetek, lávafolyások, bazaltkockák borították az élettelen, fekete lejtőt.



Ahogy közeledtünk, megláttuk lenn a zöldszínű folyót.

A Kígyó-folyó, a Snake river ott kanyargott lenn sziklás és erdős partjai között.



Óvatosan közeledtünk a peremhez és kitárult elöttünk a szurdok őszi pompába borult fáival, fekete lávafolyásaival és smaragdvizével.



Ameddig a szem ellátott, ott kanyargott az összeszűkülő és kiszélesedő szurdok mélyen a folyó. Majdnem alattunk golfpályák és parkok ölelték körül a vizet, majd a távolban a galériaerdők és bozótosok következtek. Mindez meredek sziklafalak között.

Néztük és ámultunk.



Aztán a másik irányban megpillantottuk a hidat.

Idaho

- Idahóba menni? Nyaralni?

Az ötlet bizarrul hangzott. Mintha valaki Kazincbarcikára menne nyaralni.

Egyszer már átutaztunk Idahón és akkor se láttunk semmit az autóból, csak egy autószervízt, úgyhogy megalapozott előítéleteink voltak.

- Ott csak krumpli van!

Idaho a krumpliföldjeiről híres. Az állam jelmondata is krumpli: Famous potatoes.

Mit kezdjünk mi a burgonyatermelők között? Együnk krumplit krumplival?

Ahol nincs krumpli, ott végtelen fűtenger hullámzik, amit csak végtelen szúrós bozótosok szakítanak meg. Vagy valami ilyesmi.

Ennek ellenére elindultunk Twin Fallsba.

Ez okozott eleinte egy kis zavart, mert Idahóban nem igazán erőltették meg az emberek az agyukat helynévadáskor.

Mi Twin Fallsba mentünk.
Egyszer jártunk Idaho Fallsban. (A szervízben.)
Van Falls.
Meg Falls City.
American Falls.

A térképet böngészve láttam egy Atomic City-t is, le is csaptam rá, mert olyan izgalmas volt a neve, de a falunak csak a neve érdekes, huszonhatan laknak benne, ha meg nem haltak.

Ilyen borongós gondolatokkal a fejünkben közeledtünk Twin Fallshoz, ahova egy hídon áthaladva érkeztünk meg. Ahogy átmentünk a hídon, csak annyit mondtunk: Hoppá!