Autónézés

"Tökéletes állapotú autó, sose dohányoztak benne és sose volt benne semmilyen állat" - olvastam a hirdetésben, miközben a két hátsó lábat néztem a jobb egyen. 

- A család kutyája nem állat - morfondíroztam, de azért kihagytam az autót. Általában azokat a hirdetéseket, amik nem tűntek teljesen őszintének, passzoltam.

Szigorú kritériumaink voltak, amik politikailag egyáltalán nem voltak korrektek. Csak az agglomeráció felső-középosztálybeli helyeit néztem. Első vagy második tulajdonost. Ez nem jelentett garanciát arra, hogy az eladó őszinte (lásd két lábat fenn), de valahogy szűrni kellett a találatokat. Tapasztalataim szerint, mire egy ilyen autó elért a középosztálybeli tulajdonostól a munkásnegyedekbe, meglehetősen lelakottá vált.

Úgyhogy általában kitartottam "gazdagéknál", ahonnan kirepültek a gyerekek és ott maradtak egy nagy batárral.

Ez se volt garancia: Saratoga Springsben (lásd fenn) találkoztam az egyik első olyan autóval, amit komolyabban megnéztünk.

Tulajdonos azt mondta, tökéletes állapotban van, csak egy éve áll, mert már nem kell.

Az autó valóban nagyon jól nézett ki, meg nem mondtam volna róla, hogy már szavazhatna választásokon.

Mivel nem értek az autókhoz, el is vittük egy szervízbe átnézetni.

- Valóban semmi baja - mondta a szerelő - csak pár apróságot kell megcsinálni rajta

- Ez a sűrgősebb, semmi komoly. Aztán ezen kívül pár szíjat ki kell cserélni. Meg a hátsó féket teljesen. Meg az elsőn a betétet. Meg a differenciált kicsit rendbetenni. Meg lecserélni a váltóolajat. Meg a kicsit folyik belőle az olaj és majd kell egy első kerék is hamarosan.

Megköszöntem, a papíron volt úgy 1500 dollárnyi munka és a további apróságok még ennyit tettek ki.

Azt tudtam, hogy ebben a kategoriában nem lesz tökéletes autó, de nem akartuk egyből rákölteni a vételár közel száz százalékát.

Nem siettünk, utazni és csavarogni, második autónak kellett ez, volt időnk. 

Úgyhogy elköszöntem a tulajdonostól (aki miután elköszöntünk október végén, máig - február eleje- nem aktualizálta a hirdetését a friss információkkal) és a gyönyörű utcákon elindultam újabb járgányt keresni.

A hirdetések viccesek voltak. A tipikus "tökéletesen működik" kitétel után általában megemlítették, hogy "az ablakok nem mennek se le se fel", illetve a "váltó tökéletes állapotban van", csak "a kettest és a hármast nem kapcsolja", ami tekintve, hogy ez a modell négysebességes váltóval rendelkezik, azért nem annyira jó arány.

Ami rozsdás volt, azt eleve nem kihagytuk - Utahban nehéz rozsdás autót találni, de néha sikerült.

"Az autónak semmi baja, csak a fék és a fűtés nem működik, de a légkondicionáló ontja a hideget" egy klasszikus megjegyzés volt.

Csakúgy, mint az, aki az "elvihetjük szerelőhöz átnézetni az én költségemre, ha tetszik" kérdésre azt válaszolta, hogy "Isten engem úgy segéljen, én értek az autókhoz és esküszöm, hogy semmi baja, higgye el".

Nem hittem el.

Nem a templomban voltunk.

Illetve az "új motor, új váltó, új első lámpák" nagyon jól hangzott, amíg le nem kérdeztem egy adatbázisból az autó történetét, amiből kiderült, hogy az új az hat éves, mert hát akkor tört ripityára.

Ezzel nem lett volna bajom, ha jó a javítás, de ha nem írja bele a hírdetésbe, akkor már gyanakszom.

Széteső roncsot se akartunk venni.

Ha a hirdetés őszintének látszott, akkor megnéztük, akkor is, ha a tulajdonos néha fura fotót tett fel róla.

Autódöntés

Nagyjából egy éve vettük meg a tölthető hibridet (amit még mindig nem írtam meg), amit nagyon szeretünk, főleg most, hogy drága a benzin.

A Chevynek egy baja van, hogy alacsony. Az utcára kigördüléshez egy idegsebész óvatossága és precizitása kell és amikor a Fekete Sárkánynál voltunk, akkor folyamatosan azt néztem, mikor akadunk fenn valamin. A sóssivatagban meg állandóan azon aggódtam, hogy mikor ragadunk bele valamibe. Ha meg béreltünk valamit, állandóan azt néztem, mikor megy tönkre. A Pony Expressre meg drága az extra biztosítás.

Megszületett a döntés, hogy keresünk valamit, amivel tudunk kempingezni és csavarogni és, amiben kényelmesebben lehet aludni, ha úgy hozza a sors és amihez van alkatrész és amit nem drága javítani.

Új(abb) autók nem igazán jöttek szóba, nem akartunk nagyon sok pénzt elkölteni arra, hogy úttalan utakon amortizáljunk egy új(abb) autót.

Mindenképpen amerikait akartunk, nem akartuk megismételni SAAB-os szervizes kalandunkat.

Így szűkítettük le a lehetséges autók körét Ford és Chevrolet nagyobb családi autóira.

Aztán elkezdtünk keresni valami megfelelő járgányt.

Macskalépcső és autó-tájépítészet

- Miért nem megyünk autóval az ösvény kezdetéig? Azt írta a leírás, hogy bármilyen autóval oda lehet menni!

Puppey határozottan sértődöttnek nézett ki, hogy nem a Macskalépcsőig megyünk autóval.

- Én nem hiszek ezeknek a leírásoknak, fogadjunk, hogy a kanyar után tankkal se lehet elmenni!

Tévedtem. Tankkal el lehetett volna menni. Sőt, a mi autónkkal is - miután az alváz feleslegét lecsiszoltam a köveken.

- 

De mi az az extra fél kilométer? Pár extra megrágható fa és megcsodálható szikla.

A kanyon pillanatok alatt összeszűkült és mi visszatértünk a szokásos sziklamászó ritmusunkhoz:

Ledobtam a túrabotot, lemásztam, leszedtem a türelmesen váró Puppeyt, majd mentünk a következő nagyobb szintkülönbségig.

Aztán kezdtük mindezt előlről.

A szurdok itt már kezdett igazán szűk lenni, Puppey egyik faltól könnyedén át tudott pisilni a másikig.

Innen már csak pár macskalépcső volt a lényeg, az autótorony.

Ezek nem elszórt, kidobott, kisodródott, lezuhant autók voltak, mint amiket a Farmington-kanyonban vagy a Roncsautók vízmosásában láttunk.

Ezeket a roncsokat komoly tervezés és műszaki vizsgálatok után telepítették ide.

A hatvanas években, amikor a sziklák tetején futó utat szélesítettették, a mérnökök úgy gondolták, hogy a homokos lejtők eroziójának megakadályozására a legcélszerűbb, legolcsóbb módszer egy autótorony építése.

Ezekkel az autókkal stabilizálták a homokos rézsüket. Az egymásra tornyozott autókat fém kábelekkel rögzítették a sziklákhoz.

Puppey rágnivaló maradékot keresett Detroit hajdani büszkeségein én pedig arra gondoltam, hogy ezek az autók valamikor tulajdonosaik szemefényei voltak.

- Ezeken nincs semmi rágnivaló - rázott fel elmélkedésemből az eb.

- Pisild le őket!

- Már megtörtént.

- Akkor menjünk tovább - tudtam, hogy a szurdok másik végén van pár sziklarajz.

Végül mégsem mentünk tovább. Gyakorlatilag a következő akadályon nem tudtam Puppeyval lemászni.

Mondjuk Puppey nélkül se lett volna triviális, de úgy megpróbáltam volna.

- Majd legközelebb bemegyünk a másik oldalról, onnan eljövünk idáig és akkor teljese bejárjuk ezt a szurdokot, most menjünk haza.

- Reccs - mondta Puppey szájában egy gally.

Elvettem Puppeytól az ágat, feltettem a sziklatömb tetejére, utánadobtam a botomat, feltettem a kutyát, majd utánamásztam és folytattuk a mászást, amíg ki nem tárult a völgy és el nem jutottunk az autóig.

Kecskeszállítás autóval

Sose hagyd egyedül otthon a kecskéd!

Biztos unná magát egyedül a kecske.

Akasszuk az ajtóra és vigyük magunkkal!

Régi autók Twin Fallsban

Twin Falls belvárosa az Oktoberfest lázában égett. Legalábbis utahi szemmel. Ezt a lázt utahi szemmel hihetetlen módon sörrel oltották. SÖRREL.

Ezek után a veteránautó és hot rod találkozon meg se lepődtünk.

A tulajdonosok eljöttek büszkeségükkel, leparkoltak és bezsebelték a nagyérdemű elismerését. Szólt a vidám zene (az amerikai rock klasszikusai) és mindenki lelkesen nézegette a járgányokat.

A legtöbb autó olyan szép és tiszta volt, hogy én még ránézni is féltem. Nagyobb munka és gondosság volt bennük, mint egy atomerőmű-építésben. Tiziano nem pepecselt ennyit egy képpel, mint sok tulajdonos a járgányával.

Volt, aki az alternatív kultúra ellenkultúráját képviselte és egy abszolút - és talán mesterségesen - leharcolt géppel parkolt a főutcába.



Ez volt a Rat Rod. Az alatta elterülő olajtócsát nézve igaznak tünt a mondás: ebből az autóból nem folyik az olaj, ez az autó a területét jelöli meg.



Talán ez a tragacs jobban is tetszett, mint a tökéletesen csillogó-villogó csodák.



Mondjuk beleülni sokkal szívesebben ültem volna a csili-vili csodákba, kivéve a spéci, csomagtartóból kihajtható hátsó ülést.



Yodát az autók nem érdekelték, inkább elindult fákat keresni.

Izzócsere

Kiégett az autóban a rendszámtáblát megvilágító egyik körte.

Az autó gépkönyvében kinéztem milyen izzó kell a rendszámtáblához, aztán reflexszerűen az Amazonhoz fordultam.

Kismillió izzó volt.

LEDes, LEDetlen. Új. Használt.

(Ki vesz használt izzót az autójába? Általában ki vesz használt villanykörtét? Aki rágógumit?)

Tíz dollár. De 12 darabot adnak érte. Bolondnak is megéri. Mondjuk nekem csak egy égett ki, ha veszek egy tucatot, akkor kicserélem mindkét rendszámtáblaizzót, a három utastérben levő lámpát (ha jó bele) és még mindig marad hét darab.

Egy másik kilenc dollárért adott nyolc LED-et. De másfél csillagja volt harmint értékelésből. Eldobható LED.

Egy másik, amit direkt az autóhoz kínált az Amazon kék színű volt. Mi vagyok én, lopakodó?

A következő jónak tünt, olcsó volt, de többek szerint nem fért be a helyére.

Aztán találtam egy párt. Nyolc dollár. Kiszállítás: kilenc dollár.

Végül leszálltam a földbe és a Mesterrel elmentünk a közeli autósboltba.

- Milyen autója van?
Megmondtam.
- Mikori?
Megmondtam.
- Tessék. Öt dollár.
- Köszönöm.

Tesla-vezetés

Amióta láttam a Tesla alvázat a kereskedésben, ki akartam próbálni. Nem az alvázat. Az autót.

A Tesla-bemutatóterem Yoda közel van Yoda egyik esti útvonalához és a Mester mindig vágyakozva emelgeti teleszkópos póklábait lábait a töltőállványok láttán.



Én meg olyankor mindig megnézem a kirakatba kitett autócsontvázat.



Racionális emberként én eleinte az új Tesla 3-at szerettem volna kipróbálni, elvégre az az autó lett a pórnépre pozicionálva. 3-as azonban nem volt.



Leültem a laptop elé és online lefoglaltam egy időpontot.

Némi habozás után az S-t válaszottam.



A Tesla-bemutatóteremben aztán megbántam, mert megláttam az X-et.



Ahol a hátsó két üléssort le lehet dönteni és akkor egy akkora sima felület keletkezik, amiben két ember kényelmesen elaludhat vagy, amiben el lehet szállítani egy betonkeverőt.



Ilyenkor az ülések fejtámlái lehajtogatják magukat és kész a közel százezer dolláros hotelszoba.



Aztán a megbeszéltek értelmében beültünk az S-be, ami stílszerűen fekete volt. Minden más szín tesláéknál extrának számít. Biztos Elon Musk hallott Henry Ford mondásáról, hogy "az autó minden színben kapható - ha az a szín a fekete". (Azért fekete, mert az száradt a leggyorsabban.)



Beültünk az autóba és kísérőnk lelkesen gyakorlatban bemutatta, hogy működik az autó, azaz először ő vezette.

A kijáratnál levő ároknál picit lelassított és elkezdte tapizni a középkonz helyét elfoglaló irdatlan képernyőt. Kiválasztotta a felfüggesztést és szépen felemelte az autót, ami így simán átsuhant az árok felett. Aztán további tapizás és az autó visszaereszkedett és már suhantunk is.



A képernyő ekkor már osztott volt. A felső fele a mögöttünk levő világot mutatta, az alsón kíválóan lehetett volna filmeket nézni, de ezt a kísérőnk határozottan tagadta.

Alapjába véve a képernyő teljesen feleslegessé tette a tükröket és eltüntette a holtteret.



- Milyen az autó gyorsulása? - kérdeztem.

- Hagyok egy kis helyet - felelte. Ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy "kapaszkodjatok" vagy "fogjátok az agyatokat, mert kiesik a fejetekből".

Az autópályafelhajtón hagyott egy kis távot és lenyomta a gázpedált. A vér kiszaladt a fejemből, a gyomrunk kiszakadt, látásom elhomályosodott. A közel 1 G-s gyorsulás a székbe préselt, a forgalom hirtelen megállt és szinte álló járművek között suhantunk és a gyorsulás folyamatos volt egészen a megengedett 105 km/h-ig. Mehetett volna tovább kétszázig is, de az már túlzás lett volna és oxigénhiány miatti agykárosodást is okozhatott volna.

- Ez a villanyautó - mondta a fickó és mi próbáltunk nyelni.



- Kipróbáljuk az önvezetés - mondta és tapizott egy kicsit a képernyőn és hátradőlt és tarkójára tette a kezét. A lábát csak azért nem tette fel a műszerfalra, mert úriemberek vagyunk.

Az autó békésen ment tovább százzal a péntek délutáni csúcsban, néha korrigált a kormányon, lassított, gyorsított, amikor kellett.

- Most sávot váltunk - mondta kísérőnk és megpöccintette az indexet.

Szinte éreztem, ahogy az autó körülnéz, majd sávot váltott.

Mi izzadtunk. Egyikünk se bízott a robotpilótában.

A fickó is látta az arcunkon patkokban folyó verítéket és kikapcsolta a robotpilótát és leparkolt a REI-nél és átadta a kormányt.



Mellékutcákon kezdtem. Egyenesen bele egy útfelbontásba. Kísérőnk lelkesen tapizott a képernyőn és picit megint megnövelte a hasmagasságot.

A képernyőn úgy láttam hátra, mintha hátrafordulva ültem volna és bámultam volna ki a szélvédőn.

A műszerfal közepén láttam a körülöttem levő autókat, amint stilizáltan valós időben mozogtak körülöttem.

A tekergés után felmentem az autópályára és besoroláskor picit ráléptem a gázpedálra, belepréselődtem a székbe és leesett a maradék haj is fejemről. Az autó meg hangtalanul besorolt a forgalomba.

Hihtetlen volt vezetni. Csak közben kezdtem ropogósra fagyni.

- Le lehet kapcsolni a légkondit?

A képernyő alján levő ikon kikapcsolta a sarkvidéki levegőt.

Nagyjáből húsz perc vezetés után leálltam egy parkolóban.

- Megnézhetem, hogy parkol?

A kormányváltónak három állása volt és volt még rajta egy gomb. A gombot kellett megnyomni és az autó pörgetni kezdte a kormányt és beparkolt két autó közé.

- Csak két autó közé tud parkolni - mondta kísérőnk, miközben felfedeztem, hogy az autó ugyanúgy parkol, mint én: túl precízen és amikor már jó, akkor még feleslegesen igazgatja.

Hihetetlen volt. Amint lesz felesleges hetvenezer dollárom, veszek egyet. Vagy várok, amíg lesz felesleges nyolcvanezrem és akkor megveszem az X-et.