Egyszer volt, hol nem volt, amikor még az uniós tagságnak híre sem volt, volt egyszer egy házaspár. A házaspár egyik tagja uniós országból származott, a másik meg egy dél-amerikai állam büszke polgára volt. A párt Budapestre vetették a passzátszelek. Ott tanítgattak és éldegéltek.
Aztán hogy-hogy nem, született egy gyerekük. A legjobb családban is előfordul. Még az is előfordul, hogy a gyerek Budapesten szülessen. A lelkiismeretes szülők elvégezték az összes papírmunkát és lett is uniós meg dél-amerikai útlevele a gyermeknek. Magyar nem lett, mert a magyar állampolgárságot nem a földből kisugárzó áldás adja, mint például az amerikait, hanem a vérből áradó áldás.
Mindenki boldog volt, amíg ki nem találták, hogy a kismama látogassa meg az apóst és az anyóst, mert, hát olyan is szokott lenni. Elindultak, mentek, mendegéltek, amíg egy közjegyzőhöz nem értek. A közjegyző sok-sok pénzért írt meghatalmazást, hogy az apa az engedi, hogy az anya elvigye büszke atya szüleihez az unokát, nehogy a szorgos magyar fináncok más pelenkájába üssék az orrukat.
Meg is jelent az anya gyermekkel a reptéren és át is esett volna a kifele menőket ellenőrző vizsgálaton, amikor a szorgos finánc mégiscsak aggályoskodni kezdett.
- Hát, én ezt a lurkót ki nem engedem ebből az országból - mondta. Mobiltelefonok voltak már, de még nem annyian, mint ma, de a pénzbedobós készülékek azért még működtek, legalábbis Ferihegyen. Ferihegy egy archaikus ősmagyar szó a reptérre, amit ötven éven át használtak őseink. Aztán abbahagyták. Naszóval, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem - de öltöm -, állt a kismama a kisbabával a kis ország kis repterén a kétségbeesés tengerében és könnyeivel tiszalöki víztározót lehetett volna tölteni.
De megjelent a segítség, na nem egy hős lovag, hanem egy kedves tolmács szerepében, aki merészen a finánchoz intézte a szót:
- Te finánc, miért nem engedéd ki azt a gyeremket az anyjával? Minden papírja pecsétes és a nem a szalonnazsírtól!
- Te tolmács, nem engedhetem én azt ki! Nincsenek rendben azok a papírok! - mutatta a fináncok finánca az útleveleket.
- Miért ne lennének ezek rendben? - csodálkozott a mama, a tolmács, a gyerek és a napocska.
- Mert ezek nem lehetnek rendben, itt valami bűzlik és az nem pelenka! - felelte a finánc és felvonta szemöldökét.
-Mi bűzlene itt, finánc? Nem Dánia ez! - felelte a tolmács a fejét vakarva. Mert volt neki. A becsületes tolmácsoknak azért van fejük, hogy vakarják. De olyan is van, aki kalapot tesz rá. Jó dolog a fej, ha megfelelően használják.
- Az a baj az útlevéllel, hogy az útlevél az nem magyar. Tehát a gyerek se magyar a papírjai szerint. Viszont ha megnézed az útlevelet, látod, hogy üres!
- Hogy lenne tele? Nem külföldről jött az a gólya!
- De nem lehet üres! A gyereknek valahol be kellett lépnie Magyarországra, ha most ki akar lépni!
Na most vakarta igazán a fejét a tolmács, a kismama és az állatkerti orángután. Viccel-e ez a finánc?
- Hallja-e kend finánc, nézze meg ezeket az útleveleket, mi szerepel a születési rovatban?
- Hát az, hogy Budapest.
- Na, akkor itt a magyarázat, a kórházban lépett be Magyarországra ez a gyermek.
- De akkor is hol a pecsét? - kontrázott a finánc, mert jó volt ultiban is.
- A magyar anyakönyvi kivonaton - sóhajtotta a kismama és még érvelgetett egy darabig és könyörgött, a fináncban meg feltámadt az emberség és megengedte, hogy elutazzanak, noha a feledékeny gólya csak nem pecsételt a még nem létező útlevélbe.
A gólyát aztán megették Afrikában, a gyerek nagyobbacska lett és iskolába jár, a pár boldogan él és néha eszükbe jut a finánc a messzi Magyarországon, aki lehet, még most is a pecsétet keresi valahol.
A meglelte volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.