A ferde hasáb felett

A Ferde Hasábnál már jártunk Lake Point felett, de a közeli navigációs nyíl felkutatásakor vérszemet kaptunk és megint visszajöttünk ide: negyven perc autózás után saját hegyoldalunk volt, ahol nem láttunk senki mást. Megérte és volt mit nézni.

Az volt a terv, hogy bekukkantunk az egykori furnikulárházba (vagy végállomásba?)

Az épület nem sokat változott az elmúlt másfél évben.

Került rá pár új graffiti meg egy madárfészek.

A matrac viszont eltűnt az emeletről.

Az egész felvonót sokan abszurdnak tartották: túl meredeken ment fel a hegyre, a csúcs előtt az utolsó pilonnál elkanyarodott harminc fokot és állandóan rángatta szél.

Mi itt az épületben is rosszul éreztük magunkat a semmiben felfele vezető lépcsőkön, el se tudom képzelni, mit éreztek az utasok.

Olvastam, hogy volt olyan karbantartó, aki első műszakjára ment fel a hegy tetejére és mire a kabin felért, a fel is mondott és megkérdezte, le tud-e menni valahogy gyalog.

Akkoriban még nem vezetett út a hegytetőre, úgyhogy a karbantartónak még le is kellett zötyögnie.

Naponta három váltás volt a tévé és rádiótornyoknál és egy időben egy pici légiirányító központ is volt a hegytetőn. 

A legenda szerint volt egy igazgató, aki szintén ki akarta próbálni a furnikulárt és ahogy a kabin lágyan himbálózott a szélben, először újra megtekintette ebédjét, majd amikor óvatlanul lepillantott a háromszáz méteres mélységbe a kabin alá, akkor az előző napi ebédje és itala is előkerült a hátsó kijáratokon át.

Ezért jó ha valaki főnök: nem kell takarítson.

A hasáb legfelső emeletén még ma is megvannak a berendezések maradványai.

Meglepő volt, hogy a harminc éve nem olajozott csapágyakon a kerekek simán pörögtek.

Tudtak kenni az öregek.

Most a pilonokat akartuk jobban megnézni, el is indultunk felfele.

Puppey ezt jobban szerette, mint a hasábot.

Lelkesen kereste a fákat és remélte, hogy megjelölheti a nagy oszlopokat is.

Ahogy mentünk felfele, a kilátás egyre jobb lett.

Tipikus utahi módra hol sütött a nap, hol havazott, hol meleg volt, hol hideg és néha átvonult egy-egy vihar is.

A távoli célt elérését egy másik alkalomra halasztottuk. Az egy hóval borított, elbányászott hegyoldal volt, ahol rengeteg kövületet lehet találni.

Mivel nem szeretünk hó alól se kövületet, se hóvirágot kiásni, ennek a helynek a felfedezését egy másik tavaszi vagy őszi alkalomra halasztottuk.

Nyáron ide nem szabad jönni, a túrázók könnyen elolvadhatnak a negyven fokos hegyoldalon.

Kövületeket így is találtunk egy csomót egy kisebb elhagyott kőbányában.

A legtöbb kövület jól be volt építve több tonnás szirtekbe, de volt pár mikroszkopikus darab szabadon is.

Innen a hegy teteje továbbra is elérhetetlenül messzinek látszott, de már legalább jól lehetett látni.

A Nagy-Sós-tó is kitárult. A Stansbury-szigetet tökéletesen lehetett látni a hirtelen felerősödő napsütésben.

Itt döntöttük el, hogy ideje megfordulni és vacsorázni.

Ezt a tervet Puppey nagyon határozottan támogatta.

A navigációs nyílról és a pilonokról készült egy videó is, amit itt lehet megnézni.

A Tooelei Ferde Hasáb

- Itt megyünk át? - néztünk össze Puppeyval csodálkozva.

Itt mentünk át az 1931-ben épített vasúti aluljáróban. Csodálkoztunk, hogy itt a semmiben van egy ilyen komoly aluljáró, ahelyett, hogy csak átmenjünk a síneken, de vannak a Földön érdekesebb dolgok is.

Nem igazán vártam sokat ettől a kirándulástól, csak itt még nem voltunk és meg akartam nézni, mi van az Quirrh-hegység másik oldalán Tooele mellett. (Pontosabban a hasáb Lake Point felett.)

Gondoltam, fű és kövek. (Mint később kiderült, vannak erre sziklarajzok és navigációs nyilak is, meg jó kirándulóhelyek.)

Nagyjából igazam lett, de a távolban megláttam még valamit.

Olyan volt, mint egy nagy doboz.

Ahogy közelebb mentünk, világos lett, hogy egy nagyon nagy dobozról van szó, ahol a függőleges vonalak kezdtek picit eltolódni.

El is neveztük az épületet a Tooelei Ferde Hasábnak.

Először óvatosan körbejártuk a Hasábot, ami tooelei és ferde.

Láttuk, hogy egy óriási szélvihar jókora burkolóelemeket tépett ki belőle és repített el jó messzire.

Az épület és a távoli Farnsworth-csúcs között katonásan felsorakozó pilonokból már kezdtem sejteni, hogy mit is találtunk.

Első gondolatom egy bányának a csillesora volt - van itt bánya elég - de az, hogy a drótkötélpálya a csúcsra vezetett, mindent elárult.

Évekkel ezelőtt olvastam erről a helyről, de valahogy nem gondoltam rá, hogy még ma is állhat.

A hegy csúcsán az ötvenes években építettek egy nagy adótornyot. Kellett a rádiónak és a tévének. A csúcsot korábban Coon--csúcsnak nevezték: így hívták azt a családot, ami a hegyoldalban gazdálkodott. Amikor elkészült az adótorony, átnevezték a csúcsot a televizó egyik atyjáról Fansworth-csúcsra.

Ettől még nem lehetett oda könnyen felmenni: a legegyszerűbb közlekedési eszköz a helikopter és a síléc volt.

Az új berendezés azonban komolyabb karbantartást igényelt, állandó személyzet dolgozott fenn. Nekik épült a furnikular, amit használtan vettek szőröstül-bőröstül (azaz fogaskerekestül) egy idahói bányából.

1984-ig működött a furnikulár árkon-bokron át.

Aztán bezárták.

Én meg olvastam pár éve egy cikket arról, hogy el akarják takarítani a maradványokat a hegyoldalról.

Szerencsére ez nem következett eddig be és meg tudtuk nézni a magányos épületet.

Egy korlátjavesztett lépcső vezetett fel az emeletre. 

A lépcső legtetején egy pici szoba volt, ahonnan egykor a gépeket irányították.

Ma egy matrac hevert benne.

Gyorsan írtunk is egy verset távoztunkban Puppeyval:

Amikor tombolnak a hormonok

Itt vannak az ifjú mormonok.