Rozsdatemető - Euréka

- Kukurikú! - mondta a rozsdás kakas Eurékában.

Most otthagytuk a városka központját és a mellékutcákban csavarogtunk és borzokat mentettünk és megállapítottuk, Euréka egy még nagyobb rozsdatemető, mint gondoltuk.

Azt már megszoktuk, hogy szinte minden kertben van valami bányagép.

Az se volt újdonság, hogy majdnem minden ház kéménye ferde.

Amerikában azt is megszoktuk, hogy a vidéki kertekben nemzedékeken át nyomon lehet követni egy család autótörténetét.

Ha már nem kell egy autó, szépen leparkolják a kert egy félreeső szögletében, jó lesz még valamire, aztán elfelejtik.

A roncsok pedig lassan visszarohadnak az anyaföldbe.

De mindez együtt a szokásosnál is ütősebb volt, pedig még nem is mentünk el Knightsville-be.

Erről a kirándulásról csináltam egy rövidfilmet, amit itt lehet megnézni.

A Tooelei Ferde Hasáb

- Itt megyünk át? - néztünk össze Puppeyval csodálkozva.

Itt mentünk át az 1931-ben épített vasúti aluljáróban. Csodálkoztunk, hogy itt a semmiben van egy ilyen komoly aluljáró, ahelyett, hogy csak átmenjünk a síneken, de vannak a Földön érdekesebb dolgok is.

Nem igazán vártam sokat ettől a kirándulástól, csak itt még nem voltunk és meg akartam nézni, mi van az Quirrh-hegység másik oldalán Tooele mellett. (Pontosabban a hasáb Lake Point felett.)

Gondoltam, fű és kövek. (Mint később kiderült, vannak erre sziklarajzok és navigációs nyilak is, meg jó kirándulóhelyek.)

Nagyjából igazam lett, de a távolban megláttam még valamit.

Olyan volt, mint egy nagy doboz.

Ahogy közelebb mentünk, világos lett, hogy egy nagyon nagy dobozról van szó, ahol a függőleges vonalak kezdtek picit eltolódni.

El is neveztük az épületet a Tooelei Ferde Hasábnak.

Először óvatosan körbejártuk a Hasábot, ami tooelei és ferde.

Láttuk, hogy egy óriási szélvihar jókora burkolóelemeket tépett ki belőle és repített el jó messzire.

Az épület és a távoli Farnsworth-csúcs között katonásan felsorakozó pilonokból már kezdtem sejteni, hogy mit is találtunk.

Első gondolatom egy bányának a csillesora volt - van itt bánya elég - de az, hogy a drótkötélpálya a csúcsra vezetett, mindent elárult.

Évekkel ezelőtt olvastam erről a helyről, de valahogy nem gondoltam rá, hogy még ma is állhat.

A hegy csúcsán az ötvenes években építettek egy nagy adótornyot. Kellett a rádiónak és a tévének. A csúcsot korábban Coon--csúcsnak nevezték: így hívták azt a családot, ami a hegyoldalban gazdálkodott. Amikor elkészült az adótorony, átnevezték a csúcsot a televizó egyik atyjáról Fansworth-csúcsra.

Ettől még nem lehetett oda könnyen felmenni: a legegyszerűbb közlekedési eszköz a helikopter és a síléc volt.

Az új berendezés azonban komolyabb karbantartást igényelt, állandó személyzet dolgozott fenn. Nekik épült a furnikular, amit használtan vettek szőröstül-bőröstül (azaz fogaskerekestül) egy idahói bányából.

1984-ig működött a furnikulár árkon-bokron át.

Aztán bezárták.

Én meg olvastam pár éve egy cikket arról, hogy el akarják takarítani a maradványokat a hegyoldalról.

Szerencsére ez nem következett eddig be és meg tudtuk nézni a magányos épületet.

Egy korlátjavesztett lépcső vezetett fel az emeletre. 

A lépcső legtetején egy pici szoba volt, ahonnan egykor a gépeket irányították.

Ma egy matrac hevert benne.

Gyorsan írtunk is egy verset távoztunkban Puppeyval:

Amikor tombolnak a hormonok

Itt vannak az ifjú mormonok.

Romok a hegyekben

 - Mit nekem kétszáz lépcső? Többet is tudok gond nélkül menni - mondtam mielőtt az orromon át kellett volna visszaszívnom a tüdőmet. Kétszáz valahány lépcső az nem ugyanaz ezer méteren, mint kétezer felett. Tűző napon.

Engem legalább nem kellett kimenteni, mint annyi más turistát és hát én azért álltam meg, hogy fotózzak és nem azért, mert túl ritka volt a levegő.

A fő lakótelep egy félsziget formájú szikla repedéseiben bújt meg.

De voltak lakások, műhelyek, raktárak máshol is a kanyonban.

Raktárból sok kelett. Mivel ez a vidék ezer éve se volt esőerdő, a helybeliekneklegalább száz napra kellett tartalékolniuk a vizet.

Persze az is lehet, hogy utáltak lemenni a patakhoz.

Falut találunk

A Santa Clara folyó völgye mindig is mágikus helynek látszott, ahova mindig is szívesen mentünk vissza.

Most egy lávamező melletti barlangnál álltunk meg egy pillanatra a Gunlock víztározó felé menet és ha már ott voltunk, csakúgy, vaktában elindultunk a sziklák között felfele. (Mint később kiderült, itt érdemes felfele menni a dombtetőkre.)

Nemcsak a kilátás lett jobb: a köveken sziklarajzokat fedeztünk fel.

Azt valószínűleg sose tudjuk meg, hogy miért rajzoltak labirintusra emlékeztető vonalakat a sziklába, de jól néztek ki.

Közmegegyezés szerint a hullámvonal valószínűleg vizet jelent, de itt megáll a tudomány.

A "csak" és "spirituális jelentés" ugyanolyan jó megoldások.

De a rajzok akkor is érdekesek.

A földön ekkor láttunk meg pár cserepet.

Egy réges-rég elhagyott falu helyén jártunk.

Valószínűleg ezt a tanyát katalógusba se vették a régészek, mert az ismert régészeti lelőhelyekre táblát szoktak kitenni, hogy ez egy régészeti lelőhely és nem szabad bolygatni.

Mi nem bolygattuk, csak végigsétáltunk és néztük, mi van a felszínen.

Rengeteg minden volt.

Például kőmegmunkálásból visszamaradt szilánkok.

Magyarul szemét, de régi.

Ott is hagytuk mindent - fedezze fel más is és élje át az izgalmat, hogy talált valamit.

Reggeli romtúra - Harrisburg

Harrisburg ilyen és hasonló házakból áll.

A házakat helyi kőből faragta egy kőműves, miközben a ház leendő gazdái a patakparton tisztították meg a mesterséges teraszokat a követkől, bokroktól és fáktól. A kövekből hosszú falakat emeltek a telekhatárra és a földeket közel száz éven át művelték.

Aztán elfogyott a lelkesedés, másból jobban lehetett élni és az elhagyott házat és a birtokot megvette a szövetségi állam. Ekkorra a gyümölcsösök már eltüntek, de a termőföldek síkja ma is jól látható.

Nem tudom, mi volt nagyobb munka, kifaragni a ház köveit vagy ilyen tökéletesen elegyengetni a földet.

Harrisburg mára jórészt eltünt. A város egykori közepén az autópálya halad át és az egykori település nevét a történelemkönyvek és egy lakókocsi-kemping őrzi.

Pár precízen megépített ház még áll, de őket nem állították helyre.

A többi épület pedig lassan, lassan elenyészik.

Harrisburg 1959-ben támadt fel pár hónapra.

Akkor forgatták itt - és a közeli Snow Canyonban - a They Came to Cordura című westernt Gary Cooperrel és Rita Hayworthtal. Akkor egy egész mexikói haciendát építettek ide, amit a lovasság megostromolt.

A hacienda gyorsabban pusztul, mint Harrisburg.

Mára az utolsó álló falak is eltüntek.

Igaz, a dróthálóra felhordott stukkó kevésbé ellanálló, mint a kő.

Nem tudtunk rendesen körülnézni: hirtelen feltámadt a szél.

A homokvihart záporeső követte, mi pedig összenéztünk a szakadó sáros esőben:

- A sátor!

Hajnali romtúra

Forró lehelletet éreztem a fülemben miközben valaki becsusszant a takarómmal matatott - és nem, nem pornófim-forgatókönyvet írok.

- Puppey? - nyitottam ki egy szememet a sátorban miközben Puppey türelmesen várt.

- Menjünk sétálni - mondta.

- Sötét van.

Puppey reménykedve megcsóválta a farkát.

- Itt kezdjek el rágni és pisilni?

A pisilés még csak hagyján a sátorban, de ha elkezd valamit rágni, akkor az amúgy messze levő szomszédok is felébrednek.

- Gyere - sóhajtottam.

Már pirkadt.

- Még jó, hogy nem az éjszaka közepén vertél fel, akkor nézhetnénk a csillagokat.

- Ami késik, nem múlik - iramodott meg Puppey én meg nem győztem követni.

- Pisilni itt is lehet! - szóltam rá, de már egy ösvényen haladtunk felfele.

Puppey legalább azt megengedte, hogy válasszak ösvényt és letessékeltem arról, ami a hat kilóméterre levő Silver Reef-hez vezetett.

- Akkor megnézzük az indián falu romjait! - döntöttem el, hogy nekem is jó legyen.

A hajnal egyre szebb szineket varázsolt a vörös sziklákra

A patakmederben haladtunk tovább, ahol már-már trópusi jellegű volt a növényzet.

Puppey itt csak néha állt meg, hogy pisiljen vagy hogy meggyőződjön róla, követem-e.

Követtem.

A patakmederből kimászva egy dombra másztunk fel, annak is a legtetejére.

Ott volt a falu.

- Megrághatom? - méregette Puppey a kerítés gerendáit.

- Ne, ne rongáld! Ezer éve itt van.

- A kerítés nem, az pár éves....

A félkör alakban épített falu egy jól védhető dombtetőről vigyázta a patakot. Ott lehettek lenne a földek és onnan hordák fel naponta a vizet, valószínűleg pár literes korsókban. Persze akkoriban senki se használt vízöblítéses WC-t, szóval olyan sok vízre nem volt szükség.

Nem voltak nagyok a szobák. Sőt, általában akkorák voltak, mint nálunk a beépített szekrény.

Vagy kisebbek.

Fogalmam sincs, hogy ennek építészeti okai voltak (nem tudtak nagyobb teret lefedni) vagy szerettek összebújni és jó emberek voltak.

- Megnézted, megnézted? - iramodott meg Puppey.

- Hova rohansz?

- Megünnepelni a születésnapodat!

- Hogyan?

- Csinálsz nekem reggelit!

Szinte futottunk vissza a sátorba.

Mire visszaértünk, reggel lett és Puppey végre megehette első reggelijét is.