Éjszakai ismerős

Donovaly
Originally uploaded by ribizlifozelek

Nyaranta gyakran késő éjjel megyek haza - időnként este 11-1 között. (Vagy hajnali egy előtt?) Persze nem vidám buliból megyek, de ez más kérdés.

Ha éjfél után megyek, az utolsó erdő szélém gyakran találkozom fura lényekkel.

Időnként kivilágítatlan donorok kerékpároznak több kilométerre a civilizációtól az út közepén, néha enyhén ittas fiatalok vonszolják magukat feketébe öltözve a 7 kilométerre levő következő faluba, egyszer meg egy baltás férfi emelte fel hüvelykujját, hátha felveszi valaki.

Van, hogy nyulat, szarvast, őzet látok - vagy egyesek szerint hallucinálok ilyenkor.

Leggyakrabban egy ravaszdival találkozom: csak éjfél után jön elő, megvárja az utolsó sárgabuszt és utána kezd bele a vadászatba. Lehet, a nagy sárgát csúcsragadozónak hiszi - de jó, hogy tart tőle.

A vörösbundás ismerős ott szokott bóklászni a fűben az út szélén és vacsoravendéget keres.

Egyszer egy hétig nem láttam, aggódtam is érte, hozzátartozik már az éjszakai erdőhöz. Aztán pár napja újra megláttam a hegyes orrot és megnyugodtam.

Kafkai országút

Kalocsa
Originally uploaded by ribizlifozelek

Egy vidéki országúton döcögtem a gödrökben. Hivatalosan építették az utat, de munkást egyet sem lehetett látni a nagy határ mezőben.

Negyvenes tábla volt kitéve, ötvennel mentem.

Aztán láttam, hogy egy mellékútról valami porzik a főút fele, egy rendőrautó közeledett.

Szépen levettem negyvenre a sebességet és láttam, ahogy kikanyarodik mögém a főútnak csúfolt valamire.

Döcögtem szépen negyvennel, jött mögöttem a közrend éber őre.

Aztán egyszercsak mögöttem sziréna, lámpa.

Lassítok.

Rendőr mellém áll, nem mögém. Amerikában ekkor adtam volna padlógázt és menekültem volna az első lakott faluig, hogy ott győződjek meg róla, valóban rendőr-e az illető. Itt csak álltam. Mellettem a rendőr. A szembejövők is.

Rendőr:
- Jónapot kívánok. Ugye nem idevalósi.
- Nem.
- Negyvenes tábla van kinn, de tudja, hogy itt mehet hetvennel is? Azért még nem szólunk. Jó utat.

És elporzott.

Még most is azon elmélkedem, napszúrásom van-e.

A 93-as úton

US-93
Originally uploaded by ribizlifozelek

Wendoverben rátértünk a 93-as útra. A 93-as út használata sokak szerint súlyos pszichikai károdosást okozhat. Az út ugyanis alig érint emberi települést, sokszor órák telnek el, míg valaki szembejön. Északról délre haladva Nevada északi határától a déliig csaknem nyolcszáz mérföldön át szinte semmi sincs. Csak hegyek, antilopok, fel nem robbant bombákkal teli katonai gyarkolóterületek és sivatag. Aztán az út hirtelen elér Las Vegasba. Ilyenkor szokott állítólag károsodni az utazók agya.

Az 53-as utat nevezik az Egyesült Államok legmagányosabb útjának, azonban a 93-as még nála is lehagyatottabb. Valamiért gödrökre, rossz útra és elhullott utazók keselyűk által letisztított csontjaira számítottam, de még szemét is alig hevert az út mentén, nemhogy kifehéredett csontok.

Még parkolók is voltak padokkal, asztalokkal, tiszta vécékkel, a vécékben (tiszta) papírral.



A sóssivatagból látszott, amint véget ér a fehér pusztaság, jönnek a felhők. (Megtudtuk, a végtelen fehér felület visszaveri a napsugarakat, a meleg levegő felszáll és nem nagyon enged felhőket a só fölé. Az esőfelhők szépen a hegyek felett maradnak. Néha víz is hull belőlük. Nagyon néha.



Most nagyon néha volt: öt percig ömlött az eső, pár percre kiderült, nagyon meleg lett aztán megint szakadt.

A 93-as tényleg a semmiben ment. Eleinte a légierő gyakorlóterülete mellett haladtunk. Aztán egy-egy földút ágazott el valahova. Házak, emberek nem látszottak. Időnként táblák jelöltek rejtélyes letérőket. Az egyikről. Blue Lakesről olvastam is, amikor az útvonaltervet csináltam. (A tavak állítólag személyautóval megközlíthteők, legalábbis, volt, akinek ez sikerült. Több utazó azonban fórumokon megjegyezte, hogy miután 5-7 km után beragadtak a homokba/sárba és kiásták az autót, gyalog indultak tovább, mert már látták a tavakat. A tiszta levegő viszont valamit csinál a távolságérzékeléssel, vagy a hadsereg dolgozik itt a tértorzításon, mert a gyaloglók tíz kilométer megtétele után értek csak el a tavakhoz. Mi egyszerűen kihagytuk őket.)

120 kilométer megtétele után megláttuk az első üzemelő emberi létesítményt, egy országuti fogadót.



Az utazó itt vehetett benzint (egy félét), ihatott, ehetett valamit vagy megkérhette a tulajdonost, pár év után nyisson már ki egy motelszobát.



Schellbourne régen a Pony Express állomása volt. Valamikor ezüstöt bányásztak a környező hegyekben és volt olyan év, hogy négyszáz ember is élt itt. Mára egy-két család maradt. A romok nagy részét 90-es években eldózerolták. A jelenlegi tulajdonosok farmján még áll pár düledező épület. Van itt egy országuti pihenőhely is, padokkal, vécével. Víz nincs - csak ha esik.

Az egykori városka helyén pár régi teherautó enyészett bele apránként a talajba. Szörnyülködtünk egy kicsit, aztán mielőtt a rég megholt bányászok szellemei előbújtak volna a földből, továbbindultunk dél fele.