- Ez mi? - Olyan volt, mint valami nagyon profi gép egy Tom és Jerry rajzfilmből és már tudtuk, kár volt attól félni, hogy Idahóban nem lesz mit csinálni.
Mire a parkolóba értünk, már elhaladtunk pár figyelmezető tábla mellett, hogy az útról letérni tilos.
Nem is akartunk.
A kerítésről itt-ott doziméterek lógtak - megnyugató volt, hogy szerintük maximum a mosolyunk sugárzott.
- De mi ez?
A berendezés nagyon bonyolultnak nézett ki.
- Repülőgép atomreaktora.
Ez nagyjából hihetetlenül hangzott. Kinek jutna eszébe egy repülőgépbe atomreaktort tenni?
Hát az amerikaiaknak és a szovjeteknek.
Szóval ezt az atomreaktort be akarták szerelni egy repülőgépbe, hogy nagyon sok atombombát vihessen nagyon sokáig a levegőben maradva.
Szerencsére tízmilliárd dollár elköltése (az ötvenes évekről beszélünk) után Kennedy lett az elnök és ő leállította a programot, pedig már volt akkor olyan repülőgép, amiben volt működő atomreaktor - csak egyelőre nem az hajtotta a repülőt.
A pilóták az ólommal körbevett fülkéből vezették a járgányt, ami mögött egy másik repülő repült haditengerészekkel a fedélzetén: ha az atomrepülő leesett volna próbalepülés közben, akkor a tengerészgyalogosok utána ugrottak volna és biztosították volna a helyszínt, hogy senki se menjen oda (el úgyse nagyon ment volna senki).
Felépült egy óriási hangár is a madárnak (építésekor a világ legnagyobb vasbeton szerkezetű hangára) és még a pilóták menüje is elkészült öt napra. A személyzet nagyon jókat és változatosakat evett volna a világvége várása közben. Üres gyomorral végül is nem lehet atomot dobni senkire.
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.