Naplemente a sóssivatagban

Pár napja még úszni lehetett a Bonneville Salt Flats-on. Vagy inkább pancsolni. Most meg minden felszáradt.

A só még enyhén nedves volt, de már bátran rá lehetett menni. Bár én nem lettem volna ennyire bátor.

Mii inkább a naplementét néztük. Nemcsak a Nagy-Sós-tón lélegzetelállítóak a naplementék.

A békés földöntúli érzést csak a szélvihar rontotta el.

 

Aztán a homokot mintha elfújták volna (valószínűleg pont ez történt) és hirtelen minden élesen és gyönyörűen látszott a naplementében.

Jó volt így búcsúzni Wendovertől, mielőtt továbbindultunk volna a Pony Express útvonalán a Canyon Station fele.

Tengerpart tenger nélkül

A Bonneville Salt Flats fantasztikus hely, valami egyenesen egy másik bolygóról. A sóssivatag mindig lenyűgöző. Télen és tavasszal gyakran áll meg a sós felszínen a víz. Amikor azonban nyáron, vakító napsütésben az éjszakai zápor után 3-5 centi víz borítja a sót, akkor ez a hely még varázslatosabb.



A sóssivatag átalakult egy stranddá.

Az emberek vigyorogva belegázoltak a langyos vízbe és nevetve tapicskoltak. Volt, aki cigánykereket hányt örömében.



Aztán az éles sókristályok összevágták a kezét.

Strandbaleset.



Csak pár pálmafa hiányzott, meg egy büfé.

Egyébként tökéletes volt.

A vizes sóssivatag

- Menjünk a sóssivatagba? - kérdeztem vendégünket, É-t.
- Menjünk.
Mentünk.
Elmentünk az Élet fája mellett és már a sóssivatagban is voltunk.



A sóssivatag egy fantasztikus hely. Most, tavasszal a szokásosnál is fantasztikusabb volt. A hegyek most is nem evilágian lebegtek az asztalsimaságú síkság felett, a tavaszibzáporok felhôi pedig a szokásosnál is drámaibbá varázsolták e valószínûtlen helyet.

A sivatsg azonban most is meglepett. A sósíkságot most pár centis víz borította.

A sóssivatag vizes volt és egy második Nagy-Sós-tóvá változott.

Só-só-só

Salt flats
Originally uploaded by ribizlifozelek

Utah határán álltunk meg először. Többször elautóztunk errefele, egyszer meg is álltunk itt, de a hely állandóan izgatta a fantáziánkat.

Amikor négy éve először érkeztünk Salt Lake Citybe, akkor láttuk először a Sósivatagot (vagy Sóssivatagot). Akkor egy hosszú autós körutazás vége fele haladtunk át rajta. Megdöbbentünk és féltünk. Sehol semmi, csak a só, a pusztaság és a fehér asztalsima valami.

Az út mentén táblák: állj meg, ha elálmosodsz. Mi siettünk, hogy Salt Lake Citybe érjünk.

Most jártunk egyet a són. Abszurd. Olyan látvány, mintha hó lenne, várom, hogy puha és hideg lesz lefagy a szandálos lábam. De nem. Kemény. És SÓS.

Picivel arrébb egy aszfaltút vezet a sóba: itt van a gyorsulási pálya. A pálya ugyanolyan só, mint a többi. Meglepő, hogy már a huszadik század elején gondoltak arra, ebből gyorsulási versenypályát kell csinálni. Igaz, akkor még kerékpárokról volt szó. Azóta repülőgépeket megszégyenítő sebességrekordok születtek itt.

A kristálytiszta levegőben, a tükörsima són megszüntek a távolságok. A pöttynek látszó emberek alig pár tucat méterre voltak, a kőhajításra levő hegyek meg több tíz kilométerre magasodtak.

Mi meg csak néztük a sót és titokban megnyaltuk.

Valóban sós volt.