Könyékig a kéményben

A következő embert, aki azt mondja, a kéményseprő foglalkozása romantikus, bekenem korommal.

A nappaliban van egy kandalló. A kandalló kéményében hamubasült kísértetek laknak. Meg a műszaki ellenőr szerint egy tégla.

Többször megszámoltuk a meglazult és a kéményről leszedett téglákat. Egy hiányzott.

Mivel a süvít a szél és hideg van, nem akarok Mikulást játszani és felmászni a háztetőre és onnan vakolni a kéményt, inkább okos akartam lenni és a kényelmesebbik végéről fogtam meg a dolgot: belülről kezdtem feszegetni a kémény tiszítóajtaját. Egy ujjnyit nyílt csak ki, ami arra se csinált elegendő huzatot, hogy a meleget kiszívja a nappaliból.

A kísértetek kiszabadítása után kétujjnyira nyílt ki az ajtó.

Nem bírtam megállni, elkezdtem tapogatózni. Ehhez le kellett ülni a kandallópárkányra. Le kellett ereszteni a jobb vállamat. Államat hozzászorítani a kandalló felső pereméhez és felnyúlni a kürtőbe, ahol 87 fokban be kellett hajlítani a karom abba az irányba, amerre egy emberi kar nem hajlik.

Valamennyire mégis sikerült és két ujjam áthatolt az ajtó feletti résen. Reméltem, nem laknak hobók a kéményben.

Ujjaim nyúltak és egyik ujjbegyem megérzett valamit. A hiányzó tégla volt. Miatta volt beszorulva az ajtó.

Körömmel lökdöstem a téglát és próbáltam beljebb bújni a kéménybe. Yoda rezignáltan röhögött párnáján.
Mindig, amikor arrébb csúszott a tégla, picit kijebb nyílt az ajtó. Egyre jobban irigyeltem a polipokat.

Lökdöstem a téglát.
Emelgettem a téglát.
A tervem az volt, hogy kiráncigálom az alkatrészt az ajtón keresztül - a tégla azonban nagyobb volt, mint a rés. Ez nem szegte kedvem, miliméterenként lökdöstem arrébb a téglát és nyitottam ki az ajtót. Aztán valahogy kijött a tégla és kinyilt az ajtó.

Egyre biztosabb vagyok abban, ha legközelebb valaki elkezdi a közelemben a Fekete Pétert dúdolni, megkergetem a téglával.