Grafton

Kilenc éve voltam Graftonban. Azóta többször mentem volna, de valahogy sose jött össze - most viszont arra jártunk, a többiek még nem jutottak el ide és úgy gondoltam, tetszeni fog nekik.

Megváltozott a környék: Rockville hídját felújították. Az út nagy részét megcsinálták és már nem tudnék egy hosszú bejegyzést írni arról, hogy mennyire nem akarnék eljönni ide esőben.

A hippitanyák átadták helyüket jómódú nyugdíjas hippik házainak.

A temetőt pedig körbekerítették. Azt hiszem.

Grafton semmit se változott.

Elhagyott volt és érintetlen.

A házak olyanok voltak, mintha frissen takarítottak volna bennük.

Az önkéntesek továbbra is remek munkát végeztek.

Az épületek is tökéletes állapotban voltak.

Most talán többen voltak itt, mint kilenc éve, de tömeg persze nem volt.

Sajnos a látogatok közt se Paul Newmant, se Robert Redfordot se Katherine Rosst nem láttam.

Graftoni séta

Graftont az egyik legszebb elhagyott szellemvárosnak nevezik. A kijelentésben bujkál egy kis valóságtartalom: Grafton elhagyott és szellem. Városnak viszont nem nevezném.



A temetőben áll pár sírkő, a városban pedig öt épület, de ők is elszórva. Első ránézésre Graftont kerítés védi a marhák támadásától. Rengeteg itt a marha. Meg a tehén. Hogy a tehenek és a marhák ne vakarózzák szét a régi épületeket, mindent akkurátusan körbeszögesdrótoztak. Apró kapun lehet bejutni a város főterére, ahol az épületek háromötöde áll (három épület).




Egy elhagyott városokkal foglalkozó fórumon olvastam később, hogy sok látogatónak eszébe se jut, hogy a kapuk mind nyitva vannak. Fotóznak egyet messziről és elmennek. Pedig a kapuk nyitva állnak. A városkát apránként helyreállító önkéntesek nem akarják kizárni a temetőből esetleg hazajáró lelkeket.



Valamikor itt zajlott az élet, a templomban gyónták meg bűneiket a szalon vendégei, ide érkeztek az idegenek, ha jöttek egyáltalán idegenek Graftonba. Graftont a folyó rossz oldalára vetette a balsors vagy egy szórakozott telepes. Az első települést elmosta az agyagos Virgin-folyó. A másodikat többször kiürítették a Black Hawk háború alatt (az indiánok akkoriban magányosan kóborló fehéreket skalpoltak). Végül egy áradás ismét elvitte a várost. A helybelieknek elegük lett, a templom bezárt, a népek elköltöztek.



Grafton körül tehenek kóborolnak és rejtélyes mezőgazdasági gépek rozsdállnak vissza a talajba. Egyébként nyugalom van és béke.

Grafton temetője

- NE HAJTS GYORSAN, A HIPPIK NEM SZERETIK A PORT! - olvastam egy lécre kiírt figyelmeztetést, de ennél már nem tudtam lassabban menni. Nem volt rossz az út, csak néhol keskenyebb volt, mint a rockvilli vashíd és jóval kanyargósabb.

Helyesbítek: épp nem volt rossz az út. Esőben semmivel se mentem volna arra, aminek kereke vagy lába van. Az út agyagból volt és a megkövült dágványok alapján vendégmarasztalónak tünt.



Zöld völgyben, zord sziklák alatt, tanyák mögött haladt az út, pont a termékeny terület szélén. Ha a terepjáróabroncsok nyomaitól eltekintünk, nem sok minden változott itt az elmúlt száz évben.

Aztán hirtelen visszatértünk a huszonegyedik századba: az út legszűkebb pontján vadrács és három ultramodern webkamera rögzítette az érkezők adatait. A Graftont apránként helyreállító önkénteseknek nincs pénzük őrségre, idegenvezetőkre, így az elhagyott városkát a bevezető úton elhelyezett kamerák őrzik.

Pár száz méter után az eddigieknél is kisebb tábla jelölte Grafton temetőjét.



Grafton temetője olyan volt, mint amilyennek egy kísértetváros kísértettemetőjének lennie kell a vadnyugaton. Csend volt, csak a tücskök üvöltöztek egymással az egyenletesen zúgó szélben. Zsályaillatot hozott a levegő. Százéves fakeresztek dacoltak az idővel, máladozó kőlapok emlékeztek egyre homályosabban rég elfeledett emberekre.



A városkának nem volt sírköve, pedig rá lehetett volna írni:

Grafton, élt 59 évet.

Grafton

Az aranyfényben úszó fák mögött magas hegycsúcsok törtek a kék égbe. Egy poros, agyagos téren parkoltam le. Madarak énekeltek a tavaszról, fűszálak bólogattak nevetve én pedig néztem az elhagyott templomot és a düledező házakat.

Megborzongtam. Sose jártam itt, de ismertem ezt a helyet. Láttam filmen. Akkor azt hittem, egy díszlet és nem törődtem vele. A templomot és a házakat azonban nem a filmesek építették, közel száznegyven éve állnak magukban a mezőben. A filmesek csak felhasználták a létező helyet, ahol megállt az idő.



Minden olyan volt, mint a filmvásznon. Vártam, hogy felhangzik Katharine Ross kacagása, vagy rámvigyorog Paul Newman, esetleg meglátom Robert Redfordot, ahogy rátámaszkodik a tornác korlátjára.



De még a tehenet se láttam. Rajtunk kívül nem volt itt senki se. Graftonban csak az emlékek maradtak.