Kettős cél - Pony Express

 Az, hogy még nyolc mérföld van hátra, sokkolt minket. Már sötétedett és tudtuk, még vissza kell érni a sátorhoz a starthoz, a Lookout hágó lábához. Ekkor kezdtem nagyon irigyelni azokat, akik lakóautókkal jöttek. Ott alszanak, ahol akarnak, van áramuk a napelemből és még vécére is benn mehetnek ki.

A futóRibizli azonban nem sajnáltatta magát, vett egy nagy levegőt, elkapott egy megtöltött flaskét és futott tovább a Black Rock fele.

Mi láttunk egy sziklát a távolban, ami olyan volt, mint a Black Rock, de az még a nyolc mérföldnél is távolabbinak tünt.

Azt is tudtuk a reggeli fejtágítóból, hogy a cél a Black Rock, de a futóknak túl kell rajta futniuk fél mérfölddel, aztán vissza. Szóval messze volt és ment le a nap és ahogy ment le a nap, hült a levegő. Nagyon.

De Ribizli futott, mi pedig mentünk a következő találkozóponthoz, lehagyva a furamozgású embert, aki már 45 fokban balra dőlve futott. Azaz vonszolódott.

Meglepődve láttuk viszont, hogy a furamozgásúnak nem volt igaza, mert hirtelen a nap utolsó sugarainál Black Rockhoz értünk.

Innen már minden gyerekjáték volt: a vártnál sokkal közelebb volt a fordulópont, ahol matricát kellett ragaszatni a rajtszámra, majd visszaszaladni a célba.

Aztán kezdetét vette az én ultramaratonom: visszavezetni a sátorba a sötétben.

A csillagok szépek voltak, de nem láttam belőlük semmi. Arra koncentráltam, hogy kikerüljem a futókat, akik a hosszabbik távot teljesítették. Ők Simpson Springsig mentek, de szerencsére a Dugway Pass után elfogytak és pont a hágón egyikükkel se találkoztunk.

Utána jött a meglepetés. Idefele fel se tünt, hogy mennyi mély homokos szakasz van itt. Valószínűleg azért, mert akkor láttam és messziről kikerültem a mélyebb homokcsapdákat. Most, a sötétben, húsz-harminccal menve akkor vettem észre, hogy mélyen a homokban gázolunk, amikor az autó elkezdett úszni. Nem volt vicces és egyre hidegebb is lett.

Ahogy közeledtünk a táborunkhoz, egy komoly gondolat kezdett alakot ölteni fejemben:

- Mi lenne, ha hazamennénk?

- És a sátor?

- Ha egy napig nem történt vele semmi, akkor holnapig se fog.

Ebben maradtunk.

Mentünk. Erről nem tudok sokat írni, mert nem sok emlékem maradt a vezetésből. Azt tudom, hogy láttunk egy nyulat, egy autót és már az aszfalton egy autómentőt és utána éjfél után hazértünk és egy fele befejeztem az előző nap négykor kezdett napot. És azt is tudtam, hogy másnap -aznap- visszamegyünk a sátorért és megnézni a Lookout Pass-t.

Száraz kútnak száraz partjától az utolsó hágóig - Pony Express

 

Integettünk és tapsoltunk a fura mozgású fickónak, aki hálásan visszabiccentett. Ha megelőztünk egy futót, mindig tapsoltunk neki és integettünk, vagy olyanokat mondtunk, hogy "hajrá", meg "you can do it", meg ilyenek. Jót tett a morálnak és mi is elfoglaltuk magunkat valamivel. Ha valaki kutyával futott, annak Yoda is vakkantott valami biztatót. Nagyjából ugyanazokat az embereket kerülgettük és ugyanazokkal a kísérőkkel találkoztunk. Látásból már mindenkit ismertünk errefele. Volt, aki ebédünket is megcsodálta.

Ha épp valaki WC-re ment (futott, vonszolódott), igyekeztünk másfele nézni, mert hát itt még bokorkúrára se volt lehetősége. A guggoló futó az hangyabolyt nézeget. Pont.

- Ott van valami! - mondta Yoda és valóban, ott volt valami.

- És?

- Nézzük meg! Nekem is kell egy kis szórakozás és pisiszünet!

A valami az egy száraz kút volt. Vályuval.

Valamikor itt éltek emberek és próbálkoztak állattartással, aztán feladták.

A fura mozgású fickó egyik lábát húzva elvonszolódott mellettünk. Amikor kezdtük, még egészséges volt, mostanra enyhén amortizálódott, de ment, ment keményen. Yoda szerint nem tudta, hogy feltalálták az autót.

Mi adtunk a futóRibizlinek egy kis szalonnát és elkezdtünk mászni felfele a Dugway Hágóra.

A kevés komoly szabály egyike az, hogy a kísérők nem állhatnak meg a Dugway Passra felvezető szakaszon, mert szűk. Ez eleinte amerikaias túlzásnak tűnt, általában, ami az itteniek szerint egy keskeny út, az egy kétsávos országút egy kevésbé tágas európai országban, de a négy autó széles Pony Express Trail hirtelen másfél autó szélesre fogyott és úgy kapaszkodott át az utolsó -és egyetlen komoly- meredeken.

Pedig itt voltak fák is, kisebb erdők és bokrok. Szóval itt szívesen mászkáltunk volna. Lefele lett volna egy jó hely, de ott láttuk hosszú idő óta az első nem a futáshoz köthető embert: valaki ott táborozott és nem akartunk úgy megállni, hogy a futóRibizlit bámulja pisilés közben páholyból.

Arrébb aztán lett egy jó hely, a furamozgású ember két haverjával elbrékelt mellettünk, mi pedig a lehető legjobban töltöttük az időt: rutinosan kipakoltuk a székeket, ettünk és sárkányt eregettünk. Ribizli is beért minket, evett, ivott, feltöltöttük a kulacsait és megbeszéltük a következő találkozót.

Elhaladtunk egy leágazáson, amit megjelöltem, ide vissza kell jönni: itt a közelben a sivatag egy adott pontján lehet kristályokat ásni. De ezt majd legközelebb. 

Most a futóRibizli számításai szerint volt még 4-5 mérföld.

- HAJRÁ! - mondtam a fura mozgású egyénnek, aki tüdeje után fél kiló homokot is kiköpve felelt:

- Már csak nyolc mérföld!

Vadlovak, vadvécék - Pony Express

 A lószar, amit a Száraz-folyó medrében találtunk, valóban izgalmas volt: az egyik, a West Desertben vadon élő musztáng, vadló hagyhatta itt.

Szerintem a lovak azért járnak ide, az emlékműhöz, hogy vakaródzanak az oszlopon és ha már vakarództak egyet, akkor már otthagynak pár lócitromot is. Mindent egy helyen.

Több ménes él ebben a sivatagban. Ezek a visszavadult lovak a spanyol hódítók megszökött lovaitól származnak. Azok a lovak három-négyszáz éve a szabadságot választották és emigráltak az Egyesült Államokba (vagy valami ilyesmi). Visszavadultak és nagyjából háborítatlanul élnek a Nyugati Sivatagban.

Yoda lelkesen nézte a lovakat a távolban. 

- Menjünk, menjünk! - mondta. 
- Nem megyünk, nem megyünk. Most a futóRibizlit kísérjük!

Mentünk tovább. Lassan, meg-megállva 3-5 kilométerenként. 

Víz, szalonna, rántottcsirke, kolbászkák, szamosza, sajt. 

A futóRibizli mindig megmondta, mit kér a következő megállónál és hogy az hol legyen. Mi pedig egyik szemünket a megtett távolságot mutató műszerre szegeztük, a másikat az útra és a futókra és közben a visszapillantó tükörben néztük, látszik-e a por. Mert ha por van, akkor gyorsan megyünk. Amúgy se kell sietni sehova, még poroszkálni is felesleges. Szó szerint. 

- Ideje ebédelni! - jegyezte meg Yoda - ha már fa nincs, legalább együnk valamit. 

Nem igazán tudtam, merre vagyunk. A letöltött térképen nem volt rajta a következő nagy akadály, a Dugway Pass. Én meg nem tettem rá. Szóval tudtam, hogy előtte vagyunk, de hogy mennyivel, arról fogalmam se volt. 

- Mondom, együnk valamit. 

Szerettem volna valami jobb helyen enni, ahol vannak fák, meg árnyék - mert hát ezt a futást a globális felmelegedés támogatta egy október közepi 25 fokkal. Ehhez kellett volna a Dugway hágó, amit olyannak képzeltem, mint a Lookout Pass vagy Simpson Springs volt.

- Ebéd!!!! - zökkentett ki gondolataimból a Mester. 

Mivel ezen út mellett egyik hely olyan volt, mint a másik, amint elértük a kitűzött távot, leálltam az út mellé. 

Kipakoltam a székeket, a vödröt, a főzőt, rátettem a vödörre a gázégőt és nekiláttam ebédet csinálni. Csirkepaprikást. Tésztával. Picit konyhaterrorista módra. Egy sivatag közepén ne legyen finnyás az ember, nincs idő szépen feldarabolni mindent. Az egyik hűzőtáska mélyéből végül elővettem a Zöld Anatémát is.

-

 Elrontod! - morgott a Mester a szék árnyékából, amikor meglátta, mit csinálok 

- Elrontod!

Valóban elrontottam. Tettem mellé brokkolit is. 

Száraz folyó száraz partján - Pony Express

Vannak makacs emberek. Vannak nagyon makacs emberek. Vannak különlegesen makacs emberek. Ilyen emberek voltak azok, akik a viccesen folyómedernek nevezett Pony Express állomást üzemeltették.

Az állomás valóban egy folyómederben volt, de az a folyó az időszakos, vad árvizeket leszámítva - amikor a víztömeg elsőpörte útjából az állomást - utolájára itt tizennégyezer éve folyt.

A makacs emberek azért próbálkoztak a kútásással, ástak is három kutat, egyenként hatvan méter mélyet, de vizet nem találtak.

Hogy mit ittak? Szerintem töményet, mert másként ezt nem lehetett kibírni és mert állandóan sivatagi szellemeket véltek látni. Ezért is nehéz volt emereket találni erre az állomásra. Mégis, honnan volt vizük? Hozták Simpson Springs-ből.

Az összes általam olvasott útleírás kihangsúlyozza, hogy az itt emelt épületek maradványait nem találták meg. Talán azért, mert ők nem sétáltak be pár száz métert a folyómederbe és nem látták az alapokat.

Mi azonban mást is láttunk: egy extra emlékoszlopot, ami az eredeti útvonal helyét jelölte.

Oda is mentünk, hátha találunk ott valami izgalmasat. Találtunk is.

Vadlószart.

Simpson springs - Pony Express

 

- Fák! Fák! Fák! - lihegte Yoda extázisban.

- WC, WC, WC - feleltem neki észrevéve a pici illemhelyet a parkolóban, ami végül is ugyanazt jelentette.

A futók ebből semmit se kaptak: ők pár száz méterrel korábban elkanyarodtak jobbra le a tavacska fele, ahol az ellenőrzőpont volt. Mert itt tavacska is van. Ez az első állandó vízlelő hely a Lookout Pass után.

Mi viszont megálltunk, meglátogattuk a fákat, a WC-t, kiköptük a szánkban felgyűlt port és kinyújtóztattuk tagjainkat.

Ez a 22 km egy örökkévalóságnak tünt. Tudom, futva még több lehetett, de engem a vezetés is megviselt a sötétben, porban a futók közt szlalomozva. Annyi pozitívum volt a dologban, hogy tavaly rengeteg vadász suhant el óriási lakókocsit vontatva. Most viszont nyugalom volt. Legalábbis e téren.

Yodával izgatottan néztük meg az út legnagyobb műemlékét, a rekonstruált Pony Express állomást. Az állomást a harmincas években építették fel újjá, amikor Roosevelt közmunkaprogramja megmentette Amerikát. Valamiért a CCC (Civilian Conservation Corps) ide is eljutott és volt itt egy állandó táboruk is, ami most egy kemping. Gondonok és áram nélkül, de kemping. A CCC bázis egykori bejáratát két, nem evilági kőobeliszk jelzi ma is.

Az eredeti Pony Express állomást lebontották és a köveiből egy Anderson nevű fickó épített egy házat, de ebből csak pár faldarab maradt meg, én már láttam sok jobb állapotban megmaradt római romot.

A harmincas években a CCC felépítette a régi állomás mását valószínűleg a régi állomás helyén, talán pont Anderson házának a köveit visszalopva. Ma már ez a közel száz éves épület is műemlék és a legnagyobb épület a Pony Express útja mentén a West Desertben.

- Ide vissza kell jönni! - mondta Yoda boldogan elemezve a fát, amit az összes erre járó kutya megjelölhetett.

- Visszajövünk, de először keressük meg a futóRibizlit és utána nézzük meg a száraz folyót!

Ördögfutás

Death Valley
Originally uploaded by ribizlifozelek

Az ördögfutást a Sátán Vidám Futásának (Satan's Fun Run) nevezik, az Ördögfutás név (és fordítás) nekem jobban tetszik. A hivatalosan Badwater Marathonnak nevezett ultramaraton nehezebb és embertpróbálóbb, mint a Wasatch marathon.

A Wasatch ultramaraton száz mérföldes. A Badwater Maraton 135 mérföldes. 215 kilométeres. A 215 km-t a Death Valleyben futják le. Helyesebben ott kezdik. Az Egyesült Államok legmélyebb pontján, 85 méterrel a tengerszint alatt kezdenek el futni és felszaladnak Mt. Whitney lábához, 2815 méterre. Régen a tetejére szaladtak 4421 méterre, de újabban nem rendezhetnek versenyeket a csúcson.

Júliusban futnak, mert akkor van a völgyben a legmelegebb.



Árnyékban gyakran van ott 120 F. 49 C.
Árnyék viszont nincs.

A sziklák délben 200 F fokosak. 91 C. Lassú tüzön, ilyen hőmérsékleten már húst lehet sütni.



A start és a cél alig 12 km-re vannak egymástól - légvonalban. A versenyzők az egyik legrövidebb úton futnak. Ez a 215 km.

A távot hatvan órán belül kell lefutni. Sokan azonban frissek és erősek, ők 48 óra alatt végeznek az egésszel - és levezetésként versenyen kívül felmennek a Mt. Whitney csúcsra, ahova a verseny kitalálója is felszaladt. Aztán már csak 18 km van hátra a legközelebbi parkolóig.

Van, akinek ez sem elég, elkapja a gépszíj és visszafut még 215 km-t a célhoz. Volt olyan is, aki triplázott. Marshall Urlich pedig 2001-ben négyszerezett. Tíz nap alatt négyszer tette meg a távot. 860 km-t, ez 22 rendes maratonnak felel meg.

Az egész úgy kezdődött, hogy 1974-ben egy Al Arnold nevű alak el akart szaladni a kontinentális Egyesült Államok legmélyebb pontjáról a legmagasabbra. Többször megpróbálta, de csak harmadszorra sikerült lefutni a távot. Ezek után az Ördögfutás közelébe sem ment többet - kivéve egy alkalmat, amikor kapott egy díjat a többi futótól.



1987-ben a verseny hivatalossá vált. Idén már kilencvenen indultak el. A versenyzők 20-30%-a feladja. A többség célbaér. Eddig még senki sem halt meg.

A nevezési díj közel nyolcszáz dollár, de az orvosok és a szervezés sokba kerülnek. Maguk a szervezők önkéntesek, csakúgy, mint a futók segítői. Ők viszik a vizet, ellenőrzik a futók (őrültek) vizeletét, etetik, itatják őket. Pár merész ember azonba újabban egyedül fut: egy bevásárlókocsiba pakolják a cuccukat és tolják át hegyen völgyön.

Időnként halucinálnak, félrebeszélnek, kiszáradnak. És futnak tovább.

Szupermenek, de van normális polgári mesterségük. Idén - másodjára - egy kolorádói matematikatanár nyert. A futók között van politikus, kisvállalkozó, ügyvéd, egyetemista, fűszeres, ápoló. Pár éve egy Kónya Ákos nevű egyetemista fiú második lett.

A leggyorsabb férfi futónak 22 óra 51 percre volt szüksége a 215 km megtételéhez. A leggyorsabb nő ezt a távot 26 óra 51 perc alatt teljesítette.

A legidősebb ember, akinek sikerült végigfutnia a maratont, 67 éves. Ő az emúlt tíz év minden egyes futásán célbaért.



Mit kapnak a távot teljesítők?
A díjak szédületesek.

Akik szintidőn belül érnek célba, kapnak egy pólót és egy medált. Aki 46 órán belül ér célba, kap egy övcsatot. A győztes jutalma egy ezüst övcsat.

Ha azonban valaki egy évben kipipálja az Ördögfutást és a Furnace Creek 508-at, ami egy 818 km-es tekerés max két nap alatt Kalifornián át, akkor egy kupát is.