A sivatag hajója

Amikor a hajó szembejött az úton, nem tudtam, meneküljek vagy fotózzak vagy mit gondoljak. 

Aztán arra gondoltam, hajózni kell, ahogy a műveletlen rómaiak is mondták. 

Én csak annyit tudtam kinyögni, hogy hajóvonták talàlkozása tilos. 

Szirtek és szakadékok

Tanulékonyak vagyunk - már tudtuk, hogy több időt kell szánni a Dinosaur National Monumentre. Egy egész napot eltöltöttünk ott, ahol egy rövid délelöttöt lettünk volna.

Most a coloradói oldalt tekintettük meg: itt személyautóval egy hosszú aszfaltos úton lehet végigautózni. Szószerint végig: az út egy kilátóban ér véget.

A coloradói oldal kevésbé ismert, mint a utahi, itt az út is és a ranger-állomás is csak időszakosan van nyitva. Télen leesik a hó és mindent bezárnak. Meg le. Esetleg el.

Itt Puppey-val végigszaladtunk egy tanösvényen - nem sok értelme volt, a tanösvény körül szinte minden leégett és csak a semmiből a semmibe vezető híd maradt meg.

Az út kényelmesen mászott felfele. Itt sok helyre lehetett volna menni, de mi nem akartuk elaprózni a dolgokat, kell hagyni valamit legközelebbre is. 

Két megállót terveztünk: ebédszünetet és túrát, majd még autózást, túrát és vacsorát. Nem feltétlenül ebben a sorrendben.

Az első helyen a mesa peremén mentünk sokat sík terepen. Ez az ösvény elhagyta National Monumentet és így Puppey is lelkesen jöhetett velünk. Mi csak arra vigyázünk, hogy ne ugráljon közel a peremhez.

Elég kengyelfutó gyalogkakukkot láttunk ahhoz, hogy tudjuk, ez mennyire veszélyes.

A mesa peremén vagy azt követve könnyű terepen gyalogoltunk.

Amikor elindultunk, akkor két ember és egy kutya jött szembe velünk, utána már senkit se láttunk.

Mienk volt a mesa.

Olyan hely volt ez, ahonnan az emberi civilizációnak nyomát se láttuk - még a szokásos szemetet se tudtok felszetni az ösvény mellől. Nem volt szemét.

A mesa végén továbbmehettünk volna újabb kilátókat kereseni, de mi megelégetdünk azzal, amit láttunk és visszafordultunk: mást is meg akartunk nézeni.

Ez a más a Harpers Corner volt.

Nem készültem, nem tudtam meg, miért volt ez Harpers Corner. Majd legközelebbre megnézzük. (Mert -is- itt lesz legközelebb.)

A parkolóból egy jól jelzett ösvényen indultunk el. Erre egész sokan jártak - bár a legnagyobb társaság gyorsan visszafordult, mert városi cipőjük nem bírta a hegyet.

Ez az ösvény egy egyre keskenyedő gerincen haladt.

Ennek megfelelően egyre szebb lett a kilátás és egyre több irányba lehetett ellátni.

És minden természetesen egyre tériszonyosabb lett.

Nem volt veszélyes, de már figyelni kellett, merre megyünk, hogy ne menjünk olyan helyre, ahonnan le kellene néznünk.

Egy kilátóból megláttuk a Green rivert. Lenn.

Erős volt a késztetés, hogy kavicsokat próbáljunk beledobáltni. Persze nem dobáltunk - túl sok Gyalogkakukkot láttunk, tudtuk, hogy ez veszélyes.

Mivel úgy éreztük, hogy ezt a kilátást már nem lehet felülmúlni, megfordultunk. Még be akartunk nézni Dinosaur városába.

Már a kísértetek is elmentek - Delle

Majdnem pont négy éve voltunk Dellében. Érdemes megnézni a régi bejegyzés fotóit, hogy lássuk, hogy nézett ki akkor ez a kísértettanya.

Most meg akartunk újra állni kinyújtóztatni lábainkat és megnézni az elhagyott motelt.

Aminek csak az összeomlott - lebontott - helyét találtuk meg.

Az autószervíz gondosan bedeszkázott épületéről eltüntek a deszkák.

Ezzel a műhely a fotósok szabad prédája lett.

Sajnáltam az enyészetté lett lebontott motelt és házakat. Talán valaki lakóparkot tervez ide építeni?

Nem tudom, de kár érte.

Az utca közepén parkoló ház is eltünt, helyette egy motor nélküli lakóató parkolt a ma is működő benzinkút mögött.

Vajon itt laknak a benzinkutasok? 

Az is lehet, hogy ide menekültek a kísértetek.

Ha legközelebb eljövünk, talán kiderül.

Bányák a semmiben

-  Érintetlen természet. Tisztaság. Vadon, ahol csak az út és pár elhagyott rom emlékeztet az emberi jelenlétre - csupa ilyesmire lehet asszociálni, ahogy a néptelen Pony Express út mentén araszolunk.

Pedig a valóság más.

Az egykori Pony Express útvonala az egyik lefontosabb kelet-nyugati út volt az Egyesült Államokban. A hegyekben bányák, bányavárosok bújtak meg. Némelyik mára teljesen elhagyot, mint Ferguson Springs, másokban, mint Gold Hillben páran még laknak. Callao valamiért még ma is virágzik.

Ha megállunk gyakran a táj része egy-egy elhagyott autóroncs, ami lassan olvad vissza a talajba.

Vagy egy dinamitraktár.

Vagy egy bányabejárat.

Mi eddig mentünk, ilyen bányákba nem egészséges bemenni. Főleg megfelelő felszerelés nélkül. Ebben a járatban például van egy kétszáz méter mély akna valahol. 

A dinamitraktárban most nem volt semmi veszély, csak pár régi zacskót láttunk - meg pár óriási kiéhezett pókot.

Hagytuk a dinamitokat és mentünk tovább Fish Springsbe.

Van, aki sósan szereti - Boyd Station - Pony Express

Callao után a sóssivatagnak egy kevésbé sós részén haladtunk. A Pony Express útja bölcsen kikerülte a sós pusztaságot és az enyhén bokros pusztaságon haladt tovább.

 

Itt volt a Boyd Station.

Boyd Station egy egyszobás épület volt, aminek kőfalaiba, csakúgy, mint a Canyon Station-nél, lőrések voltak.

Az állomás közelében két forrás is volt. Az egyik sós, a másik mérgező. A sós víz még épp iható volt. Hogy valamivel jobb vizet szerezzenek, több kutat is próbáltak ásni. Valamivel több szerencsével jártak, mint a Riverbed stationnél. Itt találtak vizet. Igaz, a víz ihatatlanul sós volt és húsok tartósítására használták.

Az állomás egészen a huszadik század elejéig lakott volt: fenntartója a Pony Express megszünése után is itt lakott. Azt mondta, szeret ott élni. Mert nyugis.

Nekünk épp elegünk volt a nagy nyugalomból: tovább indultunk Fish Springs és egyéb kalandok fele.

Callao

Milyen lehet egy hely, ami 75 kilométerre van a legközelebbi aszfalttól? Nyolcvanra a legközelebbi településtől (ahol amúgy se bolt, se benzinkút). Száztízre a legközelebbi bolttól?

Tudtuk, hamarosan megkapjuk a választ, amint bedöcögünk Callaóba.

Ezek a kérdések ugyanis nem egy elméleti vita tárgyát képezték, hanem valós problémákat feszegettek. 

Milyen lehet Callaóban élni?

Olvastam, hogy Callaóban összesen egy utahi kormányzó járt, ő is helikopterrel érkezett. Azok a helyi gyerekek, akik a tollaslabda-klubba járnak, napi száz kilométert utaznak egy edzésért. Ha valaki Salt Lake Citybe megy, akkor egy négy-ötórás utazásra számíthat. Aki  meg a helyi kéttantermes iskolában tanít arra, hogy élve temeti el magát. Illetve, hogy megtanul lovagolni és időnként megmarja egy csörgőkígyó. Ja, és vezetheti az iskolabuszt, ha mennek valahova. Ha éppen nem marta meg egy csörgőkígyó.

Mert Callaóban laknak. Nagyjából százan és még pár tucatnyian néhány környező tanyacsoportban.

Hogy miért vannak itt? Ellentétben a wendoveriekkel és Gold Hill lakóiva, akikről gyanítom, hogy azért is vannak ott, ahol, mert nem tudnának máshol lenni, Callao lakott részei kifejezetten jól néztek ki. (Ezeket most nem fotóztuk, majd legközelebb.)

A mai lakosok ősei három hullámban érkeztek. A település modern története a Pony Express állomásával kezdődött. A sóssivatag és magashegységi sivatag határán levő oázis ideális támaszpont volt a Pony Express és a későbbi postakocsik számára.

Az egykori állomás ma magánterületen, az Anderson család farmján található.

A postakocsit hamarosan követték a mormon földművesek, utána nem mormon bányászok, majd közel nyolcvan évvel később megérkezett a második hullám: leszerelt katonák, akik az államtól kaptak itt földet a második világháború után. (Közülük csak a legelszántabbak maradtak, de ez gondolom, nem meglepetés.)

Állítólag ma sokkal jobb itt lakni, mint régen: a CCC elfogadható utat épített és 1970 körül Callaóba betört a civilizáció. bevezették a villanyt és a telefont. 

A generátorok azért most is ott vannak mindenütt. Az iskola mellett is.

Callaóban ma az emberek mellett szörnyek élnek.

A település egyik lakóva valószínűleg szobrászattal múlatja idejét.

Valószínűleg sok van neki.

Nekünk nem volt, mi mentünk tovább a Boyd Station és utána Fish Springs fele.

Canyon Station - Pony Express

 

Tavaly a szebbik Ribizli mögött suhanva bejártuk a Pony Express útvonalát a Lookout Pass-tól Simpson Springsen át Black Rock-ig.

Most Wendoverből hazafele meg akartuk nézni az út másik felét a West Desertben. Mehettünk volna Gold Hill-en át, de arra már jártunk, inkább a régi Pony Express utat követtük a Canyon Station fele. Itt majdnem bementünk Ibapah-ba, de aztán Ibapah-t eltettük legközelebbre és a poros földúton suhantunk a sivatagon át az Overland kanyon irányába.

Canyon Station-ből kettő volt. Azaz építettek egyet az Overland kanyonban. Erről az állomásról mindenki azt mondha, hogy védhetetlen és ez így is volt: egy nap pár indián megtámadta, halomra lőtte az itt állomásozó katonákat és a személyzetet és elvitték a lovakat aztán felgyújtották az épületeket.

Ezért is nevezik ezt az állomást Burnt Stationnek és a völgyet, ahol állt Blood kanyonnak. Hogy pontosan hol állt, azt nem igazán tudták, ezért az emlékművét ex-has emelték.

Ezek után az Overland kanyon másik bejáratánál új állomás épült. Ennek volt egy kerek őrtornya, ahova vész esetén be lehetett menekülni és lövöldözni (mint a filmeken).

Pár lőrés ma is látható a torony maradványain.

Ez az állomás valóban védhető helyen volt a sóssivatag felett, a canyon bejáratánál.

A lerombolt állomással ellentétben itt víz nem volt - csak amit hoztak -, de első a biztonság.

Embereknek, civilizációnak nyoma se volt, csak az elhagyott kőfalak omladoztak a dombtetőn.

Úgy éreztük, ez a világ vége. Mert még nem jártunk Callaóban.