A múlt kövei - Simpson Springs - CCC

Kora hajnalban kivetett a függőágy, már nem akartam többet olvasni vagy heverészni, gondoltam, kihasználom az időt és megkeresem a Simpson Springs melletti CCC tábor maradványait.

Még alig pirkadt, amikor nekivágtam a pusztának.

A romok nem voltak messze, csak oda kellett sétálni az úton.

A CCC, a Civilian Conservation Corps a világválság idején adott munkát fiataloknak. Roosevelt programja egy nagy infrastrukturális beruházás volt.

A munkások katonai szervezetben táborokban laktak. Utakat, hidakat, vízvezetékeket és olykor WC-ket, menedékházakat építettek, barlangokat tettek bejárhatóvá, de a nemzeti parkok (drága) ékköveinek számító fogadóit is ők építették.

Amikor egy helyen minden munkával elkészültek, a tábort áthelyezték valahova máshova. Minden mozdíthatót vittek magukkal, még a barakkokat is. Ha már nem volt rájuk szükség, eladták őket, csakúgy, mint Camp Topaz barakkjait.

A simpson springsi tábor három éven át működött, mielőtt továbbálltak volna.

Simpson Springsnél sok mindent a helyi vulkánikus kőzetből építettek. Na, ezt nem vitték el, de így se sok maradt a táborból.

Szerettem volna megtalálni az egykori úszómedencét, de csak a ciszterna maradványait találtam meg.

Azt, hogy az egykori Pony Express állomás közelében vezetékes víz van (nem mintha lakna itt valaki is) és ez az egyik legjobb táborhely a West Desert e részének bejárásához, a CCC munkájának köszönhetjük. Persze ők nem turistáknak, hanem állattenyésztőknek és esetleges farmereknek építkeztek. Az ő kezük munkáját dícsérik a közeli Fish Springs műtárgyai is.

Ők építették ki a Pony Express útvonalát is - szintén nem a mai ultrafutók kedvéért - hanem, hogy hozzá lehessen férni az ásványkincsekhez és lehessen utazni Los Angeles felé, egyáltalán, el lehessen jutni világvégi, elszigetelt településekbe.

Egy földkupacnál észrevettem, hogy itt valamikor egy alápincézett barakk állt.

Lehet, jégverem volt.

Vagy valami más.

Egykor körbekerítették, hogy egy gyanútlan tehén (négy vagy kétlábú) bele ne tehénkendjen, de mára a drótkerítés jórészt elporlott a tető egy részével együtt.

A gerendák és falak kisebb javításokkal (ki? mikor? miért? minek?) ma is dacolnak az idővel és várják, hogy valakire rádőlhessenek.

Örültem, hogy még láthattam, ami maradt a táborból és elhatároztam, ha belebotlok máshol másikba, akkor azt is megnézem.

Erről a kirándulásról is készült egy film, ami itt nézhető meg.

Hot Springs Cave

A barlanból tízezer éve kinéző vadász hatalmas, halakban bővelkedő kék tavat látott, melynek partját dús növényzet borította. A tó tökréből erdő borította szigetek emelkedtek ki.

A vadász mögött levő barlangban forró víz bugyogott fel és így biztosította az összkomfortot.

Körbehordoztam tekintetem a mai tájon.

Ezek után mondják azt, hogy a múltba révedő nosztalgia hamis.

Már a múltkor, amikor Fish Springs-nél jártunk meg akartunk itt állni és felmenni a barlanghoz, de akkor siettünk.

Most reggeli után volt időnk feljönni ide.

A Jeep-et lenn hagytuk a barlang lábánál, mi meg mászni kezdtünk fel az omladékos lejtőn.

Picit megváltozott ez a táj azóta.

Persze így is szép, de egy strand talán jobb lenne a barlang lábánál.

Fish Springs

Mentek az európaiak a pusztában. 

Mentek, mendegéltek.

Nem volt víz. Nem volt fa. Nem volt semmi.

És mentek, mentek és a távolban meglátták a csillogó kék tavakat.

Rohanni kezdtek a hívogató vízfelületek fele, HALLELUJÁZÁSTÓL zengett a völgy és a fáradt, szomjas, poros felfedezők hálaimákat kiáltva vetették bele magukat a hívogató tavakba. Amik sósak voltak. Ihatatlanul sósak.

Nem tudom, mit mondtak, amikor ajkukon félbeszakadtak a hálaimák, de el tudom képzelni.

Na, ez a hely Fish Springs.

- Azt mondtad a táborhelyen, hogy, reggeli, reggeli, reggeli - ugrált Puppey, aki nem filozofálni akart, hanem reggelizni, méghozzá ott, ahol tavaly ettünk.

Fel is állítottam gyorsan a konyhát és egy felfedező-reggelit állítottam össze szalonnából, kolbászból, tojásból és sajtból.

Azt figyelmen kívül hagytam, hogy az igazi felfedezők valószínűleg kétszer sózott cipőtalpat ettek bőrből készült derékszíjba csavarva friss nádszálakkal körítve és sósvízben kifőzve.

Fish Springs mellett már kétszer jártunk, piknikeztünk is itt, de a tavakat még nem néztük meg rendesen.

A legtöbb tó sekély volt - még kajakozni is. Talán mert késő ősszel voltunk, amikor már minden kiszáradóban van egy nagy szárazság közepén vagy mert a tavak mindig sekélyek.

Ha esetleg több lenne bennük tavasszal víz, szívesen körbeeveznék majd.

Voltak csatornák, tavak, madarak és nyugalom és vadászok, akik főleg hajnalban durrogtattak.

Mint megtudtam, ez volt az év legforgalmasabb napja itt, mert ma nyílt meg a vadásszezon.

Mivel nem akartuk tovább kiabálni, hogy nem vagyunk kacsák, továbbindultunk a Hot springs barlang fele.

Éjszaka a pusztában

- Már nincsenek futók, már mind feladták!

- Tesék?

Éjfél volt és békésen aludtunk a Jeepben a puszta közepén, amikor valaki megállt mellettünk és azt mondta:

- Már mindenki feladta.

- Tessék?

Kicsit egyoldalú volt a társalgás. A fickó a teherautóban mindig azt mondta, hogy "Már nincsenek futók" illetve már "mindenki feladta" én meg zseniális helyzetfelismerésemet megmutatva azt válaszoltam, hogy "Tessék?".

Természetesen azt hitte, hogy mi még futunk, de a mi versenyünk már befejeződött - csak nem mentem le eléggé az útról, hogy ezt észrevegye.

A félreértés viszonylag gyorsan tisztázódott, az örzővédő Puppey fel se ébredt rá és aludhattunk tovább.

Amíg Puppey fel nem ébredt.

- Menjünk ki! Menjünk ki! - mondta.

- Hova? Hajnal van.

- Vadászni, pisilni, futni, pisilni, vadászni, futni, menjünk, menjünk!

Kimásztunk az autóból és elindultunk egy csapáson.

Puppey ment.

Ment.

És ment.

Abba se akarta hagyni.

Közben a nap felkelt és mi csak mentünk valahova, ahova az út vezetett. Csapás. Keréknyom.

A nap meg egyre feljebb mászott az égen, Puppey meg eltökélten haladt tovább.

- Puppey, menjünk vissza!

- Nem, nem menjünk tovább!

- Menjünk vissza és menjünk el Fish Springshez. Ott csinálunk reggelit.

- Reggelit? Akkor menjünk.

Visszafordultunk és mentünk Fish Springshez reggelizni.

Lookout Pass

 - Miért Lookout pass?

Na, ezt nem jutott eszembe megkérdezni. Gondoltam, mert a hágó tetejéről szép a kilátás.

De nem, nem azért Lookout Pass a Lookout Pass.

Történt egyszer, hogy a Pony Express futár lóhalálában vágtatott fel a hágó tetejére, hogy lova inaszakadtában vágtasson le az állomáshoz, ami a táborunkkal átellenes oldalon volt.

Egy indián meg ott állt lesben és durr, rálőtt, de ő se Sólyomszem volt (tudom, Sólyomszem se volt indián, mindegy) és nem talált.

Azóta a futárokat mindig figyelmeztették, hogy itt figyeljenek az orvlövészekre.

Mi nem orvlövészekre figyeltünk, hanem szarvasokra.

Most ők bitorolták az egykori állomásépület környékét.

- Szarvas, szarvas, szarvas! - mondta Puppey és megiramodott a szarvasok fele.

- Vadállat, vadállat, vadállat - rémültek meg a szarvasok és elszaladtak, mi meg mehettünk vissza a sátorhoz, hogy felkészüljünk az itt már szokásosnak számító fogvacogtató éjszakára.

Fish Springs

Fish Springsben eleve nem terveztünk hosszabb megállót. Sok idő elment a bányákban, Callaóban és az erődített állomásnál, úgyhogy csak enni álltunk meg itt egy időre.

Kihagytuk a védett terület szélén levő barlangot is, a Hot Springs Cave-t is, amiben nevével ellentétben nincs hőforrás.

Fish Springs egy óriási oázis a sóssivatag szélén rengeteg forrással, tavacskákkal, patakokkal és mocsárral.

Ez az a hely, ahol csak a madár jár, költöző (és nem költöző) madarak kedvenc helye. Emellett volt itt Pony Express állomás és valamikor pár tanya. (A Thompson anya helyéről készült fotót lásd lenn.)

A Pony Express állomás emlékoszlopán kívül nagyon kevés  ember alkotta látnivaló van itt.

Mi a legfontosabb mellett parkoltunk le, mielőtt továbbmentünk volna geodákat keresni.

A WC-nél álltunk meg, ami a világvégén volt és, ahogy egy világvégi WC-hez illik, tiszta volt és volt benne papír.

Van, aki sósan szereti - Boyd Station - Pony Express

Callao után a sóssivatagnak egy kevésbé sós részén haladtunk. A Pony Express útja bölcsen kikerülte a sós pusztaságot és az enyhén bokros pusztaságon haladt tovább.

 

Itt volt a Boyd Station.

Boyd Station egy egyszobás épület volt, aminek kőfalaiba, csakúgy, mint a Canyon Station-nél, lőrések voltak.

Az állomás közelében két forrás is volt. Az egyik sós, a másik mérgező. A sós víz még épp iható volt. Hogy valamivel jobb vizet szerezzenek, több kutat is próbáltak ásni. Valamivel több szerencsével jártak, mint a Riverbed stationnél. Itt találtak vizet. Igaz, a víz ihatatlanul sós volt és húsok tartósítására használták.

Az állomás egészen a huszadik század elejéig lakott volt: fenntartója a Pony Express megszünése után is itt lakott. Azt mondta, szeret ott élni. Mert nyugis.

Nekünk épp elegünk volt a nagy nyugalomból: tovább indultunk Fish Springs és egyéb kalandok fele.

Canyon Station - Pony Express

 

Tavaly a szebbik Ribizli mögött suhanva bejártuk a Pony Express útvonalát a Lookout Pass-tól Simpson Springsen át Black Rock-ig.

Most Wendoverből hazafele meg akartuk nézni az út másik felét a West Desertben. Mehettünk volna Gold Hill-en át, de arra már jártunk, inkább a régi Pony Express utat követtük a Canyon Station fele. Itt majdnem bementünk Ibapah-ba, de aztán Ibapah-t eltettük legközelebbre és a poros földúton suhantunk a sivatagon át az Overland kanyon irányába.

Canyon Station-ből kettő volt. Azaz építettek egyet az Overland kanyonban. Erről az állomásról mindenki azt mondha, hogy védhetetlen és ez így is volt: egy nap pár indián megtámadta, halomra lőtte az itt állomásozó katonákat és a személyzetet és elvitték a lovakat aztán felgyújtották az épületeket.

Ezért is nevezik ezt az állomást Burnt Stationnek és a völgyet, ahol állt Blood kanyonnak. Hogy pontosan hol állt, azt nem igazán tudták, ezért az emlékművét ex-has emelték.

Ezek után az Overland kanyon másik bejáratánál új állomás épült. Ennek volt egy kerek őrtornya, ahova vész esetén be lehetett menekülni és lövöldözni (mint a filmeken).

Pár lőrés ma is látható a torony maradványain.

Ez az állomás valóban védhető helyen volt a sóssivatag felett, a canyon bejáratánál.

A lerombolt állomással ellentétben itt víz nem volt - csak amit hoztak -, de első a biztonság.

Embereknek, civilizációnak nyoma se volt, csak az elhagyott kőfalak omladoztak a dombtetőn.

Úgy éreztük, ez a világ vége. Mert még nem jártunk Callaóban.