Ismét Hajóson

A tavalyi elképesztő haláltánc után ismét Hajóson jártam. Akkor megakadt a szemem egy kastélyon.

A kastély Hajós közepén emelkedik.
Nehezen tudom Hajóst városnak nevezni, bár már jó ideje az. Minden hajósitól elnézést kérek, nekem más elképzelésem van a városról. Az én szememben Hajós egy falu. Ebben nincs semmilyen értékítélet. Hajós nem város. Nagyon szép, nagyon kellemes falu. Egy település nem attól város, hogy úgy hívják.



Hajós főtere barátságos, olyan, mint egy békebeli mezőváros közepe.
A növényzettel borított teret gyönyörűen helyreállított barokk épületek szegélyezik. Kicsivel távolabb láttunk egy szecessziós gyógyszertárat és egy modern, de a háromszáz éves épületek közé szépen illeszkedő református templom.

A tér jelenlegi növényzete és kialakítása nem korhű. A tér régen Hajós életének központja volt: vásárt rendeztek itt, a legények zajongtak, duhajkodnak, a közeli árvaház rendfőnöknője pedig a 20. század elején tiltakozott a püspöknél. A vidám falusi fiatalok elvonják a leányok figyelmét fontosabb dolgokról.
A püspük utasítására a vásárt megszüntették és a központban keretet alakítottak ki. A kert helyén ma "csak" zöld fű nő.



A katolikus Szent Imre templommal szemben, az út másik oldalán áll a kastély.
Kívülről már majdnem kész a felújítás.

Eredetileg a kalocsai püspök vadászkastélynak épült a 18. század elején, majd árvaházzá alakították. A rendszerváltás után megszünt az árvaház és a kastély szabadon omolhatott össze. Most megújul.

Nagyon szép lesz, ha elkészül.
Egyetlenegy bajom volt az épületegyüttessel: a helyreállítás költségvetésébe nem fért bele egy tájékoztató-tábla arról, hogy mit is lehet látni a téren.
Persze ez teljesen felesleges dolog - a helybeliek úgyis tudják, hogy mi micsoda.

Hajósi haláltánc - kulturális különbségek

Hajos
Originally uploaded by ribizlifozelek

Ha már megint Kalocsán voltunk, benéztem Hajósra. Rossz döntés volt: Hajós egy gyönyörű pincefalu, de 38 fokos hőségben van jobb dolog is, mint az olvadozó bazaltkockákat koptatni.

(Megjegyzés: a bejegyzéshez kapcsolodó összes fotó régebben készült és nem melegben. Most azonban a hőségben a hátizsák babrálása, a fényképezőgép elővétele és gombjainak nyomogatás elviselhetetlen szellemi koncentrációt kivánt volna.)



Álltunk Hajóson, mi és a levegő. Egy levél nem rezdült, egy madár nem szólalt meg. Párás, forró köd ült a pincékre. Tűzött a nap. Égett a napmelegtől a kopár falu.

Tikkadtak voltunk.
Messziről halk pilim-pilim szűrődött át a párán.

Pilim-pilim, mondta a messzeség és egy lejtős utca forróságtól cuppogó aszfaltjából elnyúló menet bukkant elő. Tangóharmonikás nyitotta a sort, ősrégi muzsikája áthatolt a párán és az agyunkra telepedő nyúlós ködön. Kockás inge testére tapadt, szeme csillogott és ment, ment előre.



Nyomában jöttek a többiek, csak jöttek a többiek, mentek előre elszántan, tántorgó léptekkel valahova. Ősz hajuk csapzottan homlokukba hullott, mentek és veriték csorgott testükön, ahogy bizonytalanul mentek az emelkedőn felfele.

Egy pincéből két férfi lépett ki két nővel, harmonikájuk vidám ritmust nyöszörgött és hamarosan csak a repkedő szoknyák kavalkádját láttuk - négy önkéntes csatlakozott a borkostolóra vonszolódó német turistákhoz és szólt a zene, csengett-bongott a két tangóharmonika, ahogy két teljesen más dallamot nyüsszögtek bele a forróságba.

Brueghel vicsorgó-vigyorgó vakjaira emlékeztetett a bizarr menet, ahogy férfiak és nők mentek, mentek előre, nevetve, izzadtan, boldogan és tántorogva, görcsösen nézve a napba, előre, keresve az enyhet adó pincét, a bort.

Haláltánc volt ez, hol örülni kellett az életnek, örülni a muzsikának, annak, hogy van élet, van muzsika, merev vigyorral bámulni a pincébe és menni kellett vagy meghalni a napon.

S az nyílt: keszeg magiszter
táncolt végig a szobán,
kezében mély ólomkehelybõl
kínálva színtelen borát:
"Igyál, e nedv hûs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit hegged nem takar,
igyál, testvér; e mély pohárból,
csupán az elsõ korty fanyar."
- Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!