Füst, füst

Felnéztem a nagy vérnarancsra az égen.

- Valami ég Kaliforniában - mondtam a Mesternek rámeredve a vérnarancsra az égen.

- Le kell pisilni - oldotta meg Yoda a gordiuszi csomót.

Sivatagon és hegyeken át - vadnyugati történet

Fish lake National Forest
Originally uploaded by ribizlifozelek

Megjegyzés: borzalmas történet következik.

Az 1840-es években évente több száz bevándorló indult el Kaliforniába az Egyesült Államokból.

Kalifornia független állam volt.
Az Egyesült Államok véget ért a Missourinál.
Texas, Arizona, Utah, Nevada Mexikóhoz tartozott.
A mormonok még nem laktak Utahban. Igazából indiánokat és pár eltévedt prémvadászt leszámítva senki sem lakott Utahban. Azt a helyet nem is így hívták.

A bevándorlók pedig csak mentek. Ökrösszekerekre pakolták vagyonkájukat és elindultak Kaliforniába, ahol termékeny földek és szabadság várt rájuk.



Az ökrösszekerek egy nap jó esetben megtettek 24 kilométert. Az út ideális esetben, sok-sok tartalék ökörrel négy hónapig tartott. Általában azonban fél évet vett ígénybe. A telepeseknek a hóólvadás után kellett elindulniuk, hogy még a tél beállta előtt a pálmafák alá érjenek.
Hosszú út volt és nehéz.



A Donner család 1846-ban indult el. Utolsóként keltek útra egy missouribeli kisvárosból. A tehetős és nagy amerikai családhoz több kisebb bevándorló és néhány amerikai család csatlakozott.

Mintegy száz ember indult útnak. Késő volt, a csoport vezetői joggal aggódtak az időjárás miatt.
Kapóra jött egy Hastings nevű felfedező ajánlata: Hastings átvezeti őket egy általa felfedezett rövidebb úton a hegyeken. A szekérkaravánok Oregon fele kerültek, hogy ne kelljen a Nagy-Sós-tó sivatagján keresztülvágniuk. Hastings azt mondta, ő felfedezett egy rövidebb utat. Vegyék meg az utikönyvét, abban minden benne van. De jó pénzért el is vezeti őket Kaliforniába.

Mindenkinek tetszett az ötlet. A csoport elindult a rövidebb úton. Hastings valamivel előttük jár és leveleket hagyott nekik hátra, merre menjenek.

A bevándorlók nem tudták, Hasting a rövidebb utat térképen "találta". Az ismeretlen földet a térkép egy nagy fehér pacával jelölte, ahova néha találomra berajzoltak egy-két folyót meg hegyet.



A hagyományos útvonalat évi pár száz ember használta. Ők valamennyire megtisztították az ösvényt, a szekerek baj nélkül haladhattak előre.

Itt ösvény se nagyon volt. Az első napokban Donnerék napi két-három kilométert tettek meg. Aztán annyit se. Felmerült, hogy vissza kellene fordulni - de Hastings bíztatta őket. Donner és Reed, a csoport második embere is a továbbmenetelt támogatta.

Az élelem pedig már akkor fogytán volt, amikor végre leereszkedtek a Wasatch-hegységből. Pár önkéntest elindítottak egy jóval délebbre levő amerikai erődbe felszerelésért, élelemért.



A többiek tovább mentek.
A sós sivatag még előttük volt.
A szekerek elmerültek a sóban. Az ökrök menekültek. Ha nem menekültek, éhen haltak. Esetleg szomjan.



Donnerék mentek makacsul. Hastings lelépett, sűrgős harcolnivalója volt az amerikai-mexikói háborúban.

A telepesek meg csak vonszolták magukat.

Átjutottak a sóssivatagon - hogy elérjenek a Sierra Nevadához. Az önkéntesek itt utolérték őket, hoztak élelmiszert és két indián kalauzt.

A sorozatos - és közösen hozott - rossz döntésekért Reed-et hibáztatták. Nem lincselték meg, csak száműzték. Reed egy darabig követte a karavánt, majd elindult segítségért. Családja a telepesekkel maradt.



A többiek mentek tovább, de az időjárással nem tudtak mit kezdeni. Pár kilométerrel az utolsó hágó előtt az ösvény eltünt a hóban. Nem volt tovább. A holtfáradt telepesek három vagy négy kunyhót építettek és a 97 ember beásta magát télire.

Reed mindent megtett, hogy segítséget hozzon. Gyűjtést szervezett. Az egykori katonatiszt megígérte, ha kap katonai segítséget, harcolni fog a mexikói háborúban. A segítség elindult. 12 kilométerre megközelítették a tábort - de a behavazott hágón nem tudtak átkelni.

Az élelem elfogyott. Az ökröket megették. Az ökrök csontjait megették. A kunyhóban levő egereket is megették. A cipőtalpakat is megették. Páran meghaltak.

A következő téli hónapokban a telepesek egyik fele megette a másikat.

Először a halottakat fogyasztották el. A két indián kalauz ekkor lelépett, de nem mentek elég messzire: egy telepes rájuk akadt és "megszabadította őket földi szenvedésüktől".

Az utolsó hónapban a túlélők kunyhóik őkörbőr tetejét is megették.

Aztán kitavaszodott. Megérkezett a segítség.

A megdöbbent jövevények lábat marcangoló, emberi húst evő túlélőket találtak.
A Donner karaván fele meghalt.

A túlélők összetétele sok mindent elárul.
Az összetartó családoknak, 22-42 éves nőknek, 6-14 éves gyerekeknek voltak a legjobb esélyei.

Az egyedülállók legnagyobb része meghalt. Nem volt, ki segítse őket és őket volt a legkönnyebb megenni.

A fiatal gyerekek szervezete nem bírta a megpróbáltatásokat.
Az időseké sem.

A férfiak több hónapja erejükön felül dolgoztak és legyengültek a hosszú vándorlásban.

Az erős családok meg tudták osztani az élelmet, védték gyengébb tagjaikat. A Reed család népszerűtlensége ellenére egy embert sem veszített.

A túlélők igyekeztek elfelejteni a történteket - senki sem tartózkodott szivesen kannibálok társaságában.

A megözvegyült nők újraházasodtak. A gyerekek húsz-harminc évvel később könyvet írtak.
Reed, miután harcolt a mexikóiak ellen, aranyásó lett és meggazdagodott.

A "rövid út" kitalálója Hastings visszatért ügyvédi hivatásához, majd a délieket támogató összeesküvést szervezett Kaliforniában. A polgárháború végén braziliai telepeket szervezett a menekülő délieknek. Erről egy utikönyvet is írt - még mielőtt járt volt Braziliában.

Oázis és golf klub a Halálban

Death Valley
Originally uploaded by ribizlifozelek

Kicsit féltünk attól, lesz-e hely a jobbik kempingben Death Valleyben. A jobbik kempingről azt olvastuk, egy oázisban van, van benne zuhanyozó, és, hogy a legbarátságosabb sátorhelyeket kínálja az egész völgyben. A tájat elnézve, erre szükségünk volt. Nem tünt hihetőnek, hogy itt árnyékos helyet találhatunk.



Későn érkeztünk és úgy gondoltuk, júniusban már turistaszezon van, ezért is siettünk a kempingbe. Intézményi szinten, mint nemzeti park Death Valley nem tetszett. A legtöbb nemzeti park bejáratánál egy barátságos ranger köszön, elveszi a belépőt - vagy ellenőrzi a bérletünket -, mindenféle okos dolgot mond, van-e hely a kempingben, szeretnénk-e lefoglalni egy helyet, ad térképet és a legfrissebb információkat, programokat leíró újságot. Death Valley bejáratánál egy BKV jegykiadó masina fogadott minket, ami beszedte a pénzt. Mivel bérletünk volt, tovább mentünk.



A baljós nevű Furnace Creek kempinget néztük ki. A kemping bejáratánál a már ismert masina fogadott. A tájékoztató szövegből kiderült, a turistaszezon májusig tartott, júniustól nagyjából szeptemberig olyan meleg van, hogy "csak a legelszántabbak és legdzettebbek" mernek itt kempingezni. Kihúztuk magunkat és hagytuk, hogy az egyre erősebb, forróbb szél letörölje a verítéket az arcunkról. Meleg volt. Nem annyira, hogy a boraxbányában ne működjön a vízhűtés, de az elmúlt napokhoz képest igenis meleg volt.



Szerencsére nem tűzőtt a nap, így nem kellett a légkondit bekapcsolni, elég volt leengedni az ablakot.

A kempingben - mivel holt szezon volt, és a ranger elpusztult volna a melegtől - saját magunknak kellett fizetni az automatában. Először meg kellett keresni a sátorhelyet, aztán visszamenni a bejárathoz, fizetni a masinában, ami készpénzt és kártyát egyaránt elfogadott. Azt is megtudtuk, hogy a kíméletlen időjárás miatt 30%-ot engednek a sátorhelyek árából. Ennyi fenyegetés hallatán már a menekülésre gondoltunk, de az egyetlen elérhető alternatíva Beatty lett volna, így azt inkább edzettnek és elszántnak mutattuk magunkat.

A kemping valóban egy oázisban volt. Egy óriási oázisban. Könnyedén találtunk egy árnyékos és szélvédett sátorhelyet a szokásos tűzrakóhellyel, grillel, asztallal, padokkal. Pár perc múlva már állt is a sátor és készült a vacsora.

Ekkor valami átcikázott a sátor előtt. Yoda mordult. Főztünk tovább. Aztán megint jött a madár és rohant, rohant be a bokrok közé. Gyalogkakukk volt. Mire a fényképezőgéphez értem, már el is tünt a messzeségben.

A szél egyre viharosabb volt. Lefekvés előtt el is álltunk az autóbal a fák alól, hátha kidönti őket az orkán. A sátor remeget, a szél egyre erősebben fújt. Az asztalról elrepültek a teli félliteres üvegek. Bevertük a tartalék cövekeket, közben éreztük, egyre hűvösebb van. Pedig az átlagos minimumhőmérséklet júniusban 28 fok. Hát, most közel sem volt annyi. A szél elfújta a meleget és hajnali kettőig rázta a sátrat.
Death Valleyben egy évben öt centi eső esik. A következő pillanatokban ennek az öt centinek jelentős része zúdult ránk. Aztán csend lett, a sátor kibírta a szelet, mi pedig végre aludtunk.



Reggelre az esőnek nyoma sem maradt, mi pedig végre rácsodálkoztunk az oázisra.



Az oázis legszebb és legfurcsább része nem része a nemzeti parknak, magántulajdonban van. A tulajdonos szállodát és golfklubot üzemeltet az Egyesült Államok egyik legmélyebb és legszárazabb helyén.



A golf nem tartozik a kedvenc sportjaim közé, főleg nem sivatagos vidékeken. A szép zöld gyepet iszonyatos pazarlásnak és kivagyiságnak érzem. Igaz, a pálya tulajdonosai a helyben meglevő vizet használják, de akkor is.



Elképesztő volt a kontraszt a sivatag és a golfpálya között. Csak álltunk és lestünk. Aztán egyszercsak feltünt egy baljós madár az égen. Csak híradóban láttunk ilyeneket, elképesztő volt, ahogy nem evilági szörnyként átrepült felettünk egy kísérőgépmadár társaságában. Mivel a Lopakodót nem látja a radar, mindenképp kell repüljön előtte egy rendes gép, nehogy egy elmélázó kisrepülő nekimenjen.

lőször azt hittük, kitört a forradalom és jönnek lebombázni a golfpályát, de semmi ilyesmi nem történt. A monstrum hamarosan eltünt a hegyek között.

Boraxbánya Death Valleyben

Death Valley
Originally uploaded by ribizlifozelek

Az volt az érzésünk, sose érünk le a völgy fenekére. Csak mentünk lefele, csak mentünk. Az út kicsit alattomos volt. Nem voltak széles kanyarok, szerpentinek, csak mentünk lefele meredeken. A GPS mutatta igazán, milyen sokat ereszkedtünk.

Kisérteties volt a táj és nagyon furcsák voltak a fények. Hírtelen nagyon meleg lett. Úgy tünt, a forró szél vihart hoz.

Itt lenn, a völgy majdnem legmélyebb pontján kisérteties fényben romokat láttunk. Egy boraxbánya maradványai voltak.



A boraxról, a nátrium-borátról sok éve technikaórán hallottam, akkor főleg arról volt szó, hogy acélgyártás közben használják. Meg tisztítószernek. Akkor nem nagyon érdekelt a dolog - most sem. Viszont sose gondoltam volna, hogy látok egy boraxbányát.



A bányát 1881-ben nyitották és itt gyűjtögették a kristályokat. Nyáron azonban annyira meleg volt, hogy a víz már képtelen volt hűteni a berendezéseket, ezért a tulajdonos egy másik bányájába irányította át az embereit dolgozni. Érdekes módon őket kevésbé viselte meg a hűtés hiánya.



A boraxot főleg kínai vendégmunkások csákányozták ki és pakolták fel hatalmas, húsz öszvér vontatta szekerekre. Az emberek mellett még az öszvérek tudtak itt dolgozni ebben a melegben.

A karaván aztán felvánszorgott a hegyekbe és a tengeszint alól hirtelen ezer méterre kapaszkodott fel. Embertelen volt. Talán ezért is nevezték el ezt az undorító helyet Harmonynak.



A cég öt éven át működött, aztán csődbe ment - máshol is találtak boraxot, csak ott nem volt ennyire meleg.



Az egész telepet elhagyták. A szárazság - évente átlagosan öt centi csapadék hull -, a meleg konzerválták a romokat. Meg hát, senki sem akart innen lopni.

A kísértetváros most is ott magasodik az ólomszürke fényben a világ végén. Vagy alján.