A pusztanyolcas

Csikos
Originally uploaded by ribizlifozelek

Lobogó gatyájú legény szágult két lábbal nyolc lovat megülve a pusztán. Mi lehet ennél magyarabb, pusztaibb látvány.

Igazából sosem izgatott nagyon a pusztaromantika, a csikósok, gulyások, kondások világa, főleg pár Móricz regény és novella elolvasása után.



Valahogy aztán elkeveredtem egy lovasprogramra és lenyűgözött az ügyesség, ahogy a legény elboldogult a nyolc lóval.



A pusztanyolcasnál talán csak az eredete érdekesebb. Egy 19. századi osztrák festő, Ludwig Koch imádta a csikósokat meg a lovakat. Egy jó kis pálinkázás után mindenféle rémes dolgot álmodott össze. Az álmok közt szerepelt az egyszerre öt lovat hajtó csikós képe is. Koch reggel felkelt, bizonyára ivott egy kis Unikumot a katzenjammerre, aztán megrajzolta az álmát.



A festményt aztán mindenki elfelejtette. Valamennyire Koch is így járt. A huszadik század derekán, 1953-ban aztán a festmény valahogy elkeveredett egy magyarországi mezőgazdasági kiállításra, ahol meglátta egy magyar lovas, Lénárd Béla.



- Hát ezt én meg tudom csinálni! - mondta.

És megcsinálta.

Lédárd mutatványának értékéből mit se von le, hogy pusztanötös már Koch festmény előtt is létezett: nyugat-európai cirkuszokban lovagoltak a magyar csikósok a 19. század második felében. A formációt magyar parasztpostának hívták. De valljuk be, egy cirkuszi eredet sokkal kevésbé romantikus, mint a Koch-féle történet.

Tovább a semmiben

On the road Originally uploaded by ribizlifozelek

Ez az útszakasz rekordot döntött. Nem sokkal azután, hogy elhagytuk Elyt, megláttunk egy táblát az út mentén: NO SERVICES NEXT 165 MILES 165 mérföld. 264 kilométer. Az eddigi rekordot az I-70-es tartotta 174 km-es semmivel. Ez a semmi majdnem egy százassal több volt. Eleinte élveztük: a táj változatos volt, itt-ott még erdőt is láttunk. Ezt nem vártuk volna Nevadától. A nagynéha felbukkanó autók nyugodtan haladtak, nem siettek, ami engem kicsit meglepett, elvégre Ely mellett rendezik az igazi ágyugolyófutamot. Idővel elmaradtak az erdők, a táj sivárabb lett. Nem volt itt semmi. Se farmok, se házak, semmi. Időnként barátságosabb lett a vidék. Láttunk farmokat. A házakhoz végtelenül hosszú bekötőutak vezettek. Benzinkút, kocsma, bolt nem volt sehol. Mi meg mentünk, mentünk és mentünk. A semmi felénél megálltunk pihenni egy parkolóban. Tiszta volt. Elhagyatott. Úgy éreztük, kihalt az emberiség - vagy tíz éve - és csak mi maradtunk hárman. Az asztalokról mállott a festék, pár halódó, védőkerítéssel körbevett bokor kétségbeesetten próbált megkapaszkodni a talajnak csúfolt valamiben. Minden asztal mellett kis grillező állt. El nem tudom képzelni, ki az, aki önszántából itt megáll és megsüt egy szelet húst. Vagy zöldséget. Vagy bármit. A grillezők mellett gondosan felhasogatott tüzifát találtunk. Nem mertem megérinteni, féltem, elporlik. Yoda maradék vizét két bokor között osztottam szét. Legszivesebben elővettem volna a csomagtartóbol az kétgallonos vésztartalék vizeskannát és meglocsoltam volna a tengődő növényeket. Itt már fújt a szél. Homokot rágtunk. Az autót is meg-megdobták a szélrohamok. Hamarosan nem tudtunk a megengedett hetvennel menni, először 65-re, majd néha hatvanra vettünk vissza. Mentünk és mentünk. Elhaladtunk az Extraterrestrial Highway leágazása mentén, de ezúttal azt a semmit kihagytuk, majd legközelebb. Aztán 165 mérföld után visszatértünk a civilizációba. Tankoltunk. Csokit vettünk és mentünk tovább. Még szelesebb lett az idő. Haldokló bányavárosokon haladtunk át - ez talán nem is Amerika volt. Rozzant autók, rozzant házak, rozzant helyek. Hihetetlen boltok, ahol a tulajdonos valószínűleg az óvatlan vendégeket feldarabolja és elfogyasztja. Aztán tábla: California. Egy dombtetőn voltunk. Lenéztünk a semmibe, előttünk egy még kietlenebb völgy bukkant fel. Death Valley..