Skanzen Cedar Cityben

Nem vártunk sokat ettől a skanzentől, ami nem is igazán skanzen, hanem neve alapján egy State Park. Mint a Marina.


Cedar City végén, egy temető mellett húzódik meg, ki se nagyon van írva a neve, de valószínűleg kevesen tudnak elolvasni egy ilyen hosszú nevet, mint Frontier Homestead State Park. Értelmezni pedig még nehezebb.



A dolgot kicsit bonyolítja, hogy a bejáratnál ott áll egy bányagép, a SHE-22, hogy megtévessze az arra járókat.



A múzeum kicsit eklektikus, de főleg a Vadnyugat életével foglalkozik. Van itt postakocsi is, meg régi autó is, amivel valamikor turistákat vittek körbe Dél-Utahban. (Az autó ma is megy, van rendszáma és hátul óriási matrice figyelmezetet arra, hogy ebben még nincs index, a sofőr kezét tessék figyelni, ahogy integet. Egy másik tábla arra figyelmezet, hogy ne tapogassuk az autót. Tényleg ne. NE.)

Aztán van itt egy szögesdrót kiállítás a vájtfülűeknek, meg egy rövid bemutató a helyi vizisíelőkről a harmincas évekből. Víz és motorcsónak hiányában a hillbilly síelőtt egy lovas vonatta a hóban.

Meg lehetett nézni egy huszadik század elei szállodai szobát, egy éttermi menüt és rengeteg kocsit, szekeret, hintót, homokfutót.



Kinn a kertben pár alkalmazott paradicsomot ültetett két-három telepeskabin közé és egy régi udvarház elé, ahol vasalókiállítás volt. Mellette pedig karámok és vadnyugati erődök álltak.



Meg egy mezőgazdasági kiállítás, egy vizimalom és egy vashámor Old Irontown-ból.

Minden gyönyörűen karban volt tartva, minden működött és minden jó volt és mindenki kedvesen érdeklődött, mit mutathat meg. Igaz és a személyzeten kívül csak Tarzan, a vérmacska volt a skanzenben. Talán, mert senki más nem vette észre ezt a helyet.

Amerikai skanzen

A kecskék vidáman mekegtek, a bárányok bégettek, a tehenek bőgtek, a kakasok kukorékoltak, a disznók röfögtek és a turisták tülekedtek.

Imádtuk a skanzent.

Old Sturbridge Village nagy. Szemben a még nagyobb szentendrei skanzennel, Sturbridge egyetlenegy 18. századi település rekonstruckiója. A skanzen alapítója 1926 óta gyűjtögette az eredeti tárgyakat és épületeket, amiket végül egy farmon helyezett el.



A skanzen pozitív meglepetés volt. Mindent profin megszerveztek. Belépéskor a lepedőnyi térkép mellé napi programot adtak, hogy épp akkor hol, milyen programok vannak mettől meddig.

Mivel városi aszfaltpatkány létemre elég sok nyuszit, pipit, barit, bocit láttam, a számomra legérdekesebb látnivalónál kezdtem, a juharfacsapolásnál.



Korabeli ruhába öltözött emberek mutatták és magyarázták, hogyan kell megcsapolni a juharfákat, közben lelkesen főzték a juharfaszirupot.

Benéztem a szokásos fazekasműhelybe és kovácsműhelybe, ahol a kovács rabszolgamunkában a látogatók gyerekeivel kezeltette a fújtatót.



A lényeg ezután következett: egy 18. századi farmon egy 18. századi telepesnek öltözött hölgy korabeli eszközökkel sütött töksüteményt. Vagdosta hozzá a süvegcukrot és a süvegjuharcukrot (vagy mit), nagy darab vajakat kevert bele és a kandallóban nyílt tüzön sütögette a pecsenyéjét.

Jobban élveztem, mint egy lángossütést.



Még nem volt szezon, alig háromnegyedig volt a parkoló és 15%-os kupont is találtunk a neten a skanzenbe. Így is sokan voltak, az emberek ki szerettek volna mozdulni a következő, március végi hóvihar előtt.

Sok látnivaló azonban csak korlátozott kapacitással működött. Nem lehetett csónakázni a folyón, nem lehetett horgászni a tóban - mert még be volt fagyva -, nem volt sétakocsikázás sem. A fűrészmalom, a vizimalom működött, de a pékség zárva volt.

A tavat még a 18. században ásták a farm alapítói és a malmok egy részét is ők építették. Ezt az infrastruktúrát vette meg a skanzen és erre telepítette rá a többi épületét, amiket New England különböző szögleteiből vásároltak össze.



Még családi tulipándíszes ajtajú klotyót is hoztak - a hozzá tartozó gödör nélkül. Ugyanilyen WC-t látttam Szentendrén is, szóval, nincs új a nap alatt. Ezt a vécét sem együtt használta a család, hanem mindenkinek megvolt a maga (árnyék) széke.