Moqui barlang

A Moqui barlangot már kétszer majdnem megnéztük, de mindkét alkalommal azt mondtuk, majd legközelebb.

Most direkt idejöttünk, mert innen lehetett könnyen felmenni a homokbarlangokhoz és két legyet (barlangot) akartunk ütni egy csapással.

A barlang egy magánmúzeum, ahol helyi, magánterületen talált leleteket állítottak ki.

Az itt kiállított anyag meglepően gazdag és jó minőségű. (Ne felejtsük el, errefele néhol csak le kell hajolni a leletekért.)

Vannak itt a környéken bővelkedő dinoszaurusz lábnyomok, cserepek, nyílhegyek, kristályok és egy többé-kevésbé - inkább kevésbé - hitelesre épített anasazi épületegyüttes.

Meg kávézó.

Most legközelebb volt, el is jutottunk a barlangig, de bemenni most se sikerült. Tél volt és ilyenkor ritkán vannak nyitva.

De ha már itt voltunk, megnéztük a roncsautók vízmosását.

Múzeum Wendoverben

- Ne rágd meg! - szóltam rá Puppeyra, aki épp szét akarta rágni a bombát.

- De akkor miért van itt? - nézett rám csodálkozva.

- Hogy ne parkoljanak ide.

Mit várhatunk egy légibázis múzeumától, ahol az egyik kiállítóterembe Puppey bemehet.

olyasmik vannak kiírva a kiállítóteremben, hogy a bomba vitrinjére támaszkodni tilos?

Hiába másolat - a kiírás szerint -, azért az első ledobott atombomba másolatára vigyázni kell. Biztos, ami biztos.

Mindent a szemnek - Múzeumok Pioche-ban

Pioche helytörténeti múzeuma a végletekig informatív volt: szinte minden tárgyról elmondták a legfontosabb információt: nem szabad hozzányúlni.

Arról nem volt szó, hogy mi történik, ha valaki hozzányúl valamihez. A város puskaporos történelmének ismeretében a nyolcvanas teremőr nénike valószínűleg lelövi és utána elkaparják a Boothill temetőben.

Pioche múzeuma több volt, mint az átlag helytörténeti gyűjtemény, aminek mindenki odaajándékozza azokat a kacatokat, amiknek már nincs hely a sufni lyukas eresze alatt. Hasonlóan teljes gyűjteményt láttunk Helperben pár éve.

Ez a múzeum Piocheban végigkísérte a helybeliek életútját a mikrohullámú sütőnek látszó inkubátortól a sheriff puskájáig.

Még a túlvilágról is került egy szellemes porté ide.

Volt itt minden. Nekünk főleg a hatalmas ásványgyűjtemény tetszett - itt minden egyes követ ugyanúgy hívtak: Do not touch.

Az írógépek és pénztárgépek és katalógusszekrények is kedvenceink közé tartoztak.

A legmeglepőbb azonban az volt, hogy Piochenak nem egy, hanem két múzeuma van.

Az egyik a főutcában és a másik a Millió dolláros bíróságon.

A Millió dolláros bíróság (nem bírság!) az egy olyan kelet-európai elfuserált történet, amit a Kárpátok bércei alatt se igen találni.

Pioche volt a megyeszékhely és a gazdag bányaváros méltó bíróságot szeretett volna emelni. Ki is bocsátottak egy kötvényt, hogy az 1870-es években 26 ezer dollárra becsült költségeket fedezzék. A kivitelező elrontott mindent ezért több új kivitelező fejezte be a munkát 76 ezerért, amit szintén kötvényekből fedeztek.

Közben kifogyott az ezüst és ezzel együtt elapadtak az adóbevételek és a megye a nem tudta a kamatokat se fizetni. Mire észbekaptak, az adósság értéke elétte az egy milliót. 1908-ban Nevada állam átvállalta az adósság 68%t, majd 1938-ban a maradékot. Ekkorra készült el az új bíróság, mert a régi ekkora balesetveszélyessé vált.

A régi bíróságot kiürítették és harminc éven át elhagyottan omladozott.

Annyira nem végezhettek rossz munkát az épületen, mert az millió dolláros bíroságot különösebb problémák nélkül átalakították múzeummá, ami mindig nyitva van, ha épp egy önkéntes ráér.

Minden gyerek álma

Meglepő volt a Természettudományi Múzeum parkolójában álló nagy kék kamion. Ilyesmik nem szoktak itt állni.

Közelebb mentünk és megláttunk egy cetlit az ablakán.

"A fiamat hoztam múzeumba, ha útban vagyok, hívd a xxx számot."

Azt hiszem a legtöbb gyerek álma ilyen ilyen járgánnyal menni múzeumba.

Skanzen Cedar Cityben

Nem vártunk sokat ettől a skanzentől, ami nem is igazán skanzen, hanem neve alapján egy State Park. Mint a Marina.


Cedar City végén, egy temető mellett húzódik meg, ki se nagyon van írva a neve, de valószínűleg kevesen tudnak elolvasni egy ilyen hosszú nevet, mint Frontier Homestead State Park. Értelmezni pedig még nehezebb.



A dolgot kicsit bonyolítja, hogy a bejáratnál ott áll egy bányagép, a SHE-22, hogy megtévessze az arra járókat.



A múzeum kicsit eklektikus, de főleg a Vadnyugat életével foglalkozik. Van itt postakocsi is, meg régi autó is, amivel valamikor turistákat vittek körbe Dél-Utahban. (Az autó ma is megy, van rendszáma és hátul óriási matrice figyelmezetet arra, hogy ebben még nincs index, a sofőr kezét tessék figyelni, ahogy integet. Egy másik tábla arra figyelmezet, hogy ne tapogassuk az autót. Tényleg ne. NE.)

Aztán van itt egy szögesdrót kiállítás a vájtfülűeknek, meg egy rövid bemutató a helyi vizisíelőkről a harmincas évekből. Víz és motorcsónak hiányában a hillbilly síelőtt egy lovas vonatta a hóban.

Meg lehetett nézni egy huszadik század elei szállodai szobát, egy éttermi menüt és rengeteg kocsit, szekeret, hintót, homokfutót.



Kinn a kertben pár alkalmazott paradicsomot ültetett két-három telepeskabin közé és egy régi udvarház elé, ahol vasalókiállítás volt. Mellette pedig karámok és vadnyugati erődök álltak.



Meg egy mezőgazdasági kiállítás, egy vizimalom és egy vashámor Old Irontown-ból.

Minden gyönyörűen karban volt tartva, minden működött és minden jó volt és mindenki kedvesen érdeklődött, mit mutathat meg. Igaz és a személyzeten kívül csak Tarzan, a vérmacska volt a skanzenben. Talán, mert senki más nem vette észre ezt a helyet.

Madonna gyermekkel - egy Filippo Lippi festmény Magyarországról

Amikor még lehetett múzeumba járni (azok a régi szép idők!), akkor láttuk a helyi szépművészeti múzeum egyik büszkeségét, Filippo Lippi-nek Madonna gyermekkel című alkotását.

Nagyjából ezerötszáz kilométeres körzetben ez a legjobb szépművészeti múzeum.

És hát van benne egy Filippo Lippi festmény is.

Amin felfedeztünk egy felirást, ami megmondta, hogy milyen gyüjteményből származik: Kuffner de Dioszegh.

A Diószegi Kuffner gyűjtemény története egy tragikus, jellegzetesen magyar sztori.

A zsidó Kuffner család Diószegen (ma: Szlovákia, Sladkovicovo) nyitott cukorgyárat a 19. század derekán. Az üzlet ment, mert hát a Monarchiában divatos lett a kávé, amit cukor nélkül nem igazán ittak.



Az üzlet ment, a gyár fantasztikus volt, a testvérek gazdagodtak és nemesi családba házasodtak be és nemességet is kaptak.

A család lelkesen gyűjtötte a festményeket és igazi kozmopolita életet élt. A gyár pedig virágzott (olyannyira, hogy Clemanceau fia is itt dolgozott 1898-ban). A többit lehet sejteni. A családi cég a második világháborúig virágzott, amikor is a Diószegiek épp időben emigráltak gyűjteményük legértékesebb darabjaival, amiből megteremtették új exisztenciájukat.

A Filippo Lippi pedig Utahba került.

A postázás művészete

Az UMFA nem a világ legjobb szépművészeti múzeuma, de azért mindig lehet itt valami érdekeset találni.

Walea Beshty műalkotásait a FedEx-szel küldi el a kiállításokra. A laminált üveglapokból készúlt szobrok szállítás közben nyerik el végső formájukat: repdeznek és törnek össze.

A múvészt lenyűgözte a tény, hogy a csomagküldő szolgálat levédette dobozainak méretét és így birtokol egy térbeli formát.

Lehet nézni és hümmögni.

Ez igen!

Az 55-ös épület

- Gyere!

Fél perccel korábban ültem be az autóba, hogy az olvadásig hevült járgányt lehűtsem.

Kikapcsoltam az AC-t és visszaléptem a forróságba.



- Nyitva van!



Megszaporaztam lépteimet. Az 55-ös épületet sose láttuk nyitva, pedig amikor az egyetemi menzára mentünk, mindig megkukkoltuk.



- Igen, ritkán vagyunk nyitva - erősítette meg a Fort Douglashben dolgozó múzeológus - pontosan évente egyszer.
- Ma?
- Nem, ez egy különleges alkalom. Az igazgatónak jönnek vendégei. Egyébként helyre kéne majd àllítani az épületet.



Teljesen igaza volt. Az épületre ráfért egy alapos felújítás.



Az 55-ös épületben nem UFO-kutatással foglalkoznak, hanem ez volt az 1800-as évek második felében a Mormon-háború után a hadsereg postamesterének a háza. Késôbb tisztilakás volt egészen 1979-ig. Az ágy alatt még ott voltak az eredeti Amazon dobozok, amibe a polgárhábrú idején rendelték a pattogatott kukoricát.



Ahogy mászkáltunk a recsegő padlón, néha attól féltünk, hogy beszakadunk a pincébe a rejtett csapóajtón át.



1880-ban ez egy nagyon menő lakás lehetett. 1979-ben kevésbé. De legalább megmaradt nagyjából olyannak, amilyen eredetileg volt az első postamester korában.

CEU Priceban

Pont a bányászemlékmű mögött van.

A pad mögött, ami a price-i bányákban meghalt krétai bányászokra emlékezik.



Szóval, ott van Utah közepén a CEU. Azaz a CEU őskortörténeti múzeuma.



Nem, nem Orbán van benne, amint szomorúan bámul egy Stop Soros plakátra.

Itt igazi dinoszauruszok vannak és ez a CEU a College of Eastern Utah.

Ezt a múzeumot a legtöbb világváros őskortörténeti gyűjteménye megirigyelhetné. Van itt minden, dinoszauruszoktól kezdve mammutokig és indiánokig. Csak politikus nem volt. Pedig nekik is lehetne építeni egy múzeumot...

Hullák a múzeumban

Elolvastam a felirást, ami igazából egy darab trepanált koponyára figyelmeztetett és belegondoltam, hogy amikor gyerek voltam, akkor senkit se zavart (érdekelt), hogy mindenféle ásatag tetemek vannak a múzeumokban.

Sőt, ahogy visszaemlékszem, én úgy gondoltam, hogy nem is múzeum az, ahol nincs legalább egy kiásott temetkezés csontvázzal.

Vidéki múzeum - Fremont Indian State Park

A múzeum és látogatóközpont szerényen simult bele a tájba.

Alig lehetett észrevenni a sziklák között a Five Fingers tetjéről.

A harminc éves múzeum meglepően modern volt.



Lehetett metateval és manoval kukoricát őrölni (huszonöt cent egy adag, ujjledarálás kerülendő), gyerekeknek és gyermeki lelkű felnőtteknek mikroszkóp alatt kristály és kerámimiamintákat nézni.




A mintákat egy fiókban őrizték, a látogató csak előkapott egyet és nézhette is.



A kötelező térképek mellett 1-99 éves gyerekeknek volt egy berendezett játszószoba: egy veremház rekonstruált belseje. Létrával, bútorokkal, mindennel.



A legjobban Five Fingers Ridge rekonstrukciója jött be nekem: meg lehetett nézni, milyen volt az a domb, amire felkapaszkodtunk korábban.

Mondjuk ebben a sorrendben kell megnézni a dolgokat. Először hörögve felmászni a dombra, keresni a romokat (amiket betemettek), majd a múzeumban megtudni, hogy csak a harmada maradt meg, azt temették be, a többit elhordták építkezni. A patakot meg elterelték. Szóval hétszáz éve majdnem így nézett ki.