Sivatagi víztározó - Echo

Most, hogy az enyhülő hőmérséklet miatt nem fenyeget az a veszély, hogy a sziklákról olvadt kőzet csöpög a nyakunkba, többet mászkálunk.

Most az Echo-kanyonba jöttünk egyet túrázni.

Megcsodáltuk a konglomerát kőzetekből kialakult sziklaformákat és alaposan kifáradtunk a menésben.

Ez vezetett az expedíció következő állomásához, az Echo víztározóhoz.

Mivel Utah State Parkjaiba éves belépőnk van és mert a víztározó az egy state park is egyben, úgy gondoltuk, hogy kihasználjuk a közeli infrastuktúrát és ott eszünk a padokon és rendes vécébe megyünk, nem a természet lágy, ehem, szúrós és tüskés ölére.

Pár éve a víztározó partján kisebb liget volt pár elszórt asztallal és tűzrakóhellyel. Mivel az illetékesek szerették volna növelni a férőhelyek számát, ezért kivágták a fák egy részét, leaszfaltozták a helyüket és az aszfaltra padokat, asztalokat és tűzrakóhelyeket telepítettek.

A padok ultramodern napenergiás tojássütők is egyben (egyaránt működnek a rájuk felültött tyúktojásokon és a valószínűleg a rájuk ülő férfiak tojásain is): nyáron negyvenvalahány fokos melegben, tűző napsütésben a padok szerintem simán okozhatnak égési sérülést.

Mi az egyetlen árnyékos padra ültünk, megcsináltuk ebédünket és nagyon jól éreztük magunkat.

Ha többen lettek volna, a mi mesénk is sokkal rosszabb kedvű lett volna.

Tóparti ebéd - Quail Creek

A sok temető és bányamaradvány komoly hatást gyakorolt ránk: éhesek lettünk.

Bár volt itt pár hely, ahol piknikezhettünk volna, mi egy burzsujabb megoldás mellett döntöttünk.

Ribizlifőzelék ugyanis meglehetősen lusta és ha nem muszáj, nem pakolja ki a Behetmót mélyéről az asztalkát, székeket, betyárbútort.

A közelben volt azonban egy víztározó, ahova a state park belépőnkkel simán lemehettünk.

A víztározónál pedig voltak asztalok, padok és kilátás. Meg szemetes és wc, ami szintén nem elhanyagolandó tényező.

A Quail Creek felső folyásánál már jártunk és jó hosszan végigjártuk a patak szurdokvölgyét.

Most megnéztük, hova is folynak ezek a vizek, már ha épp folynak.

Kivettem tizenkilenc éves hűtőtáskát a csomagtartóból. A matricát tizennyolc éve ragasztottuk rá Dél- Dakotában. Majd ezt is megírom újra és felteszem, kár lenne elfelejteni

A hűtőtáskából kipakoltuk az ebédet és megtanácskoztuk, hogy menjünk-e el Gunlockba másnap vagy nem.

Most mindenesetre leültünk és megebédeltünk.

Rockport tavasszal

Olyan volt, mintha egy tengerparton lettünk volna. Homok, kék víz, felhők.

Az illuziót csak picit rombolta a hó a hegyekben.

 

Teljesen mediterrán hangulatunk volt.

Sétáltunk az erdőben..

Kerestük a kilátókat.

Tele hassal nem igazán tervezünk komoly túrákat és Yoda is inkább csak napozott a parton.

Nyáron sokkal többen voltak - most szinte csak a miénk volt a hely.

Néhányan a vízről horgásztak,  mások a lábukat fagyasztották le a patakban.

Jó volt sétálgatni, nézni a vizet, az erdőt és a hegyeket.

Idefele jövet egy dombtetőn egy temetőt véltem látni.

Nem voltunk biztosak benne, hogy tényleg temető-e és, hogy tényleg láttam-e. Vezetés közben csak felvillanni láttam valami fehéret.

Most leálltunk és felszaladtunk a dombra.

És tényleg ott volt. 

A pici dombtetőt apró temető foglalta el.

Rockport sose volt világváros. Fénykorában alig százötvenen lakták.

Jórészt Angliából bevándorolt mormonok éltek itt.

Francis Vernon, a városka egyik alapítója sokoldalú ember volt. Eredetileg kőműves volt. Első házát Angliában építette fel. Negyvenévesen emigrált az éppen megalapított Utahba. Itt farmerkedett és felépítette második házát.

Szabad idejében hegedűket készített és azokon játszott.

A falu pont a domb lábánál volt, lenn a völgyben a patak parton.

Azóta a patakot, a falu földjeit és magát a falut is felfalta a huszadik század derekán épített víztározó.

A víztározót eredetileg Wanship-nek nevezték volna el a kövezkező feluról, aminek határában a gátat emelték.

A rockportiak fellázadtak.

Azt akarták, hogy a viztározót nevezzék el Rockportnak, mert féltek - tudták -, hogy másként falujuk neve örökre feledésbe merül. (Vagy víztározóba.)

Végül kompromisszum született: a gátat magát Wanship-gátnak nevezték, a mesterséges tavat pedig Rockportnak.

A rockportiak leszármazottai ma is eljönnek néha és emlékeznek.

Kimentünk a gátra és megnéztük a kilátást. Főleg a kilátásért és azért, mert itt ritkán lehet kimenni a völgyzárógátakra. Itt se mehettünk végig a gáton, de legalább rámehettünk.

Ezek a földek már, a gáton túl, Wanship-hez tartoztak.

Ilyen lehetett a völgy másik oldala is, ahol Rockport állt.

Tetszett.

Nyáron majd jövünk úszni is és egyszer, ha még ennél is alacsonyabb a víz, talán meglátjuk Rockport romjait is.

Little Dell télen

 

Rengetegszer elautóztunk a Little Dell mellett. Volt, hogy megálltunk őszi szineket fotózni vagy meteorokat nézni, esetleg lábat nyújóztatni az East Canyon fele.

A Little Dell nem kutyás hely, ezért se mentünk be soha. Most azonban Yoda otthon maradt, mi pedig megembereltük magunkat és a hideg dacára bementünk.

Látszott, egy szerelemtől vak(merő) helybeli egy szivet rajzolt a tó jegébe. Mi nem voltunk akkora legények, hogy kimenjünk a hóra.

De lementünk a partjára.

Itt már egyedül voltunk, bár a hóban még voltak nyomok.

Az ösvény itt a mormon honfoglálás és a Kaliforniába tartó útvonalat követte.

Mi az ösvény helyett a partvonalat követtük.

Igyekeztünk nem térdig beszakadni a hó alatt csörgedező búvópatakba.

Itt már úgy éreztük magunkat, mint egy alaszkai kiránduláson.

Ekkor már kezdtünk fázni az úttöréstől és a hidegtől, otthon a mókusok is éheztek, úgyhogy elindultunk kifele, vissza az autóhoz, hogy visszamenjünk a Salt Lake koratavaszi völgyébe.

Rockport víztározó

Amióta Utahban vagyunk, terveztük Rockport meglátogatását, mert a név láttán mindig a massachussettsi Rockport jutott az eszünkbe. Az a Rockport az egy nagyon jó hely fantasztikus halvendéglőkkel. Majdnem olyan jó, mint Marblehead. Kiváncsiak voltunk arra, hogy ez a Rockport milyen.



A utahi Rockportban nincs halászfalu és nincs tengerpart. Halvendéglő sincs. De van magashegységi sivatag, víz és vizisíelők. Meg horgászok és strandolók.

A utahi Rockport negyven perc Salt Lake Citytől. Hétvége is volt, úgyhogy nem voltak kevesen. Sokan se.



A víztározó méretes és hála a csapadékos télnek 110%-ig volt tele. Ez, csakúgy, mint a Macitónál (azaz Bear Lake-nél) azt jelentette, hogy a homokos fövenyt elnyelte a tó és a bemenetel iszapos pázsiton át volt csak lehetséges.

Ahogy megérkeztünk, pillanatok alatt vaslogikával átláttuk az elrendezést: a tározó nyugati partján volt az országút és a szemétlerakó.

A keletin voltak a kempingek és a piknikhelyek.



Szerencsénk volt az idővel: picit felhős volt, időnként esett, néha dörgött és 28-30 fok körül volt a hőmérséklet.

Ezalatt Salt Lake Cityben közel 40 fok volt (igaz, ott is volt helyenként vihar).

A tóról sok mindent el lehetett mondani, de azt nem, hogy bársonyos, meleg vize van: hidegebb ivóvízre emlékeztetett török kávé stílusban: zavarosan.

A tározó elöntötte a környező réteket, ahol pelikánok legeltek. Ez se tett jót a vízminőségnek.



Ez nem a Macitó karibi vize volt! A jetskik, motorcsónakok és egyéb vizi alkalmatosságok jól felkavarták

Amint átjutottunk a hínáros, őzbogyókkal pettyezett pár méteren, minden rendben volt. Csak a lábunkat nem tettük le.

A massachusettsi Rockport izgalmasabb, de azért lehet, eljövünk ide még pár napra. Vagy órára.

UFO a hegyen

Salt Lake Valley
Originally uploaded by ribizlifozelek

Többször végignéztem Google Earthfel a város környékét. Volt pár érdekes hely, ahova így jutottunk el.

A Red Butte felett az egyik csúcson többször is alaposan megnéztem egy furcsa kört. Úgy nézett ki, mint egy elásott UFO.


View Larger Map

Persze UFO a városban is van elég, teljesen valószínűtlen, hogy egy másik itt ásta volna el magát. Inkább földalatti víztározóra, óriási tűzrakóhelyre vagy egy kerek építmény alapjára tippeltünk.



Ma megtaláltuk Yodával az rejtélyes kört. A kerestük az túlzás - elindultunk a Red Buttéból felfele és egy dombtetőn megláttunk egy napelemet. Teljesen valószínűtlen látvány volt, a környéken nem volt semmi, még ösvény is alig. Gondoltuk Yodával, megnézzük.

Ez nem volt annyira egyszerű, mert ahogy mentünk felfele, a keresett domb mindig eltűnt egy másik mögött, de aztán torony (napelem) iránt felértünk a mellette levő dombra. Innen látszott az a földút is, ami a napelemekhez vezetett fel.

Felmentünk és megláttuk a víztározót.



Innen leereszkedtünk a másik oldalon levő völgybe. Yoda ugyan morgott, hogy ismeri ő ezt a leereszkedést, először könnyű, aztán tüskebozót vagy függőleges sziklafal lesz belőle, de meggyőztem.

Aztán meredek kanyon, meg tüskés bozót lett belőle.



Ennek ellenére egész jól leértünk. Egy helyen volt kényelmetlenebb menni: a víztározó túlfolyója pont a sziklákra csöpögött és ott meglehetősen jeges lett a szurdok alja.

Azért leértünk és örültünk, amikor megláttuk az egyetem épületeit.