Párizs - Idaho

Ez a Párizs nem az a Párizs. Nem a texasi és nem is a Francia.

Ez a Párizs Idahóban van, közel a Macitóhoz.

A közelében található Montpellier és St Charles. Térképnézegetés és utazástervezés közben egyből arra gondoltam, hogy ide francia mormonok érkezhettek. Persze ez így nagyon nem volt igaz.

Helyesebben annyi volt igaz, hogy mormonok érkeztek. De nem Franciaországból és nem is Kanadából, hanem a vermonti Montpelier-ből.

St Charles-nak sincs köze a Franciaországhoz, hanem egy Charles nevű mormonről nevezték el, ugyanúgy, mint St George-t vagy St Thomast.

Párizst meg.... Párizst sem Párizsról nevezték el hazájukra könnyes szemmel emlékező bevándorlók, hanem Párizst (Paris) egy Parrish nevű mormonról nevezék el, csak a postás elírta nevet. "Annak, hogy Parrish semmi értelme, Paris, na, az egy értelmes szó".

(Hasonlóan nevezték el a legszebb nevű utahi várost is Lynndyl-nek.)

Parrish tevékeny ember volt, ő már Centerville megalapításában is részt vett és ott az egyik legfontosabb utca és az a patak, ami mellett olyan nehezen küszködtünk fel Puppeyval, ma is az ő emlékezetét őrzi. (Párizsi szobrát lásd a fenti fotón. Nem, ő nem Marx, ő Parrish.)

Mi négy dolog miatt jöttünk Párizsba (Idaho). Egyfelől ugye Párizst látni kell. Meg akartuk nézni a hatalmas "notre dame"-t. (lásd a fenti és lenti fotót). Emellett van itt két barlang, a Minnetonka barlang és egy jégbarlang.

Tetszett Párizs, még ha a boltoknak fura is volt a nyitvatartása. 

A városka nyugodt volt, békés és álmos. Mi is elálmosodtunk, de kávét azt nem lehetett kapni, a kávézók mind bezártak, csakúgy, mint a fagylaltózók.

Meg a mozik.

Meg régiségboltok kivételével az üzletek.

Sok egyebet nem tudtunk tenni, elindultunk a jégbarlangba, hátha ott felébredünk a jégbarlang augusztusi havában.

Puppey és az új bogyó

Álomország legszebb tájain jártam, amikor valaki megnyalta a kezem. Nedvesen és hosszan. Nem igazán értettem, mi történik, de ekkor valaki megint megnyalta a kezem. És megint.

Kinyitottam a szemem.

Puppey megint megnyalta a kezem.

- Ki kell menni? - kérdeztem félálomban - egy órája voltunk sétálni.

- Igen! Igen! Kell! Kell!

Félálomban felöltöztem és rohantam Puppey után.

Mentünk egy háztömbkört és Puppey lelkesen kakált egy nagyot.

- Gyere, aludjunk.

Letettem a fejem a párnára és már aludtam is - amíg valaki megnyalta a kezem.

- Puppey? - egy óra telt el az órám szerint.

Puppey megint megnyalta a kezem:

- Siess!

Kapkodva felöltöztem és most csak az utca másik oldalára kellett menni, Puppey azonnal letett egy csomagot, aminek leírását tiltja a közízlés.

- Na, aludjunk - sóhajtottam és eldőltem az ágyon és már aludtam is.

Amíg valaki meg nem nyalta a kezem.

- Puppey?

- Igen, igen, siess!

Siettem.

"Biztosan az új bogyó" - gondoltam. Keverve kapja a régivel, de biztosan a bogyó.

Ekkor már az utcasarkon voltunk, ahol Puppey valami undorítót helyezett a fűre.

- Ebből a szaratóbogyóból nem kapsz többet - mondtam Puppeynak.

Puppey bólogatott és ment aludni.

Én is ezt tettem, amíg meg nem éreztem egy nyelvet a kezem másél óra múltán.

- Hagyjál - fordultam másik oldalmra félálomban.

Ekkor valaki forrón belelihegett a fülembe, majd a valaki elkezdte nyalogatni a fülem.

- Puppey?

- Siess, siess - siettem. Nem szeretek egy kutya nyelvével a fülemben ébredni és azt se szerettem volna, ha Puppey bent megy ki.

Kiléptünk a házból és Puppey már ment is ki.

- Nincs több szaratóbogyó - sóhajtottam és mentem vissza aludni.

Nyitvatartás

Idaho Párizsában voltunk egy szalonban, ami hentesboltként is működött.  Telente pedig halottasházként is használták, mert itt olyan kemény télen a talaj, hogy nem nagyon leher /sír/gödröt se ásni.

A helybeliek pedig a bolt hűtőházába tették az elhunytakat "majd ha nem fagy!" felkiáltással.

Szóval ebben a boltban láttuk kedvenc táblámat, ami a cég nyitvatartását adta ország-világ tudtára.

Nyitva a "legtöbb" pénteken és szombaton délután 1-7 között.

Sziklarajzok a szurdokban

- De szép idő van! - mondtam Puppeynak.

- Vizet.... - felelte Puppey.

Centerville felett kerestünk pár sziklarajzot és a szeptember végi melegben nem is sejtettük, milyen lesz majd később laptopot fogni errefele.

Eleinte egy teljesen jól járható ösvényen halandtunk a hegyoldalban.

A bozótot hamarosan igazi erdő váltotta fel. Közeledtünk a patakhoz.

Puppey lelkesen szagolgatta a bokrokat, fákat.

A patak után viszont el kellett kanyarodni és követni a patakmedret.

Ez nem volt annyira egyszerű, mert nagy sziklatömbökre kellett felmászni.

Persze erre megvolt a módszerünk: feltettem a túrabotot és feltettem a peremre, majd felkaptam Puppey-t, aki morcosan nézett és őt is feltettem a bot mellé, majd olyan gyorsan kellett felmásznom melléjük, hogy Puppeynak ne legyen ideje szétrágni a botot.

Aztán ezt még egyszer. Tízszer. Százszor.

Idővel kezdett uncsi lenni, de úgy gondoltam, megéri pár olyan sziklarajz, ami Utah közepén van. Errefele az indiánok ritkán rajzolgattak a sziklákra.

Az erőfeszítéshez képest a sziklarajzok egy nagy csalódás voltak: nagyon nagy fantázia kellett ahhoz, hogy egyáltalán felismerjem őket.

Puppeyvel Coalville-ben láttunk pár ilyesmit, de azok értelmezhetőbbek voltak.

Miután megállapítottam, hogy ezektől a rajzoktól nem leszek okosabb, megnéztem, érdemes-e továbbmenni. Elvileg arra volt még pár vízesés, de ehhez másfél ember magas sziklatömbökön kellett átmászni. Ezt nem akartam.

Megismételtem hát a felfele kidolgozott módszert. Ledobtam a botot. Leereszkedtem, levettem a morcosan néző Puppeyt és visszamentünk az autóhoz.

Puppeyt a mászás a vártnál jobban megviselte: szó nélkül összegömbölyödött az ülésen elaludt.

Arra se akart felébredni, hogy visszaszavartam a helyére.

Puppey beilleszkedik

Puppey pillanatok alatt beilleszkedett a családba.

Mindent azonnal megcsinált, amit kértünk tőle. Első nap.

Persze utána is, de akkor már igyekezett tágítani a határokat és jogokat kiharcolni magának. Mi a kötelességekre fektettük a hangsúlyt, Puppey a jogokra és a rágásra.

Puppey ugyanis, méltón kölyökkutya státuszához, mindent rág. A cipőkől, papucsokról leszoktattuk, de minden egyéb, amit talál, szerinte szabad préda.

Ez az egyetlen oka annak, hogy örülök, hogy lassan vége az ősznek: nem kell a ház különböző sarkaiból megcincált tücsköket összeszedni.

(Természetesen ilyenkor Puppey ártatlanul néz: nem én voltam.)

Azt már tudjuk, hogy Puppey nagyon szeret sétálni, futkározni és más kutyákkal haverkodni és persze dolgokat szétcincálni.

Amit nem szeret, az a meleg. Olyankor azonnal keres magának egy megfelelő árnyékot.

Puppey már tudja, mit, mikor és hogyan kell csinálni és kezdi kialakítani saját szabályait is.

Ha sétálni megyünk, neki be kell mennie az asztal alá, hogy ott legyen felcsatolva rá a póráz és a hám.

Ha nagyon kell menni, akkor viszont táncol az ajtónál.

Egyelőre nem mer tiltakozni, ha kap egy szép kis ruhát - vagy szeret szép kis szabadidőruhákat kapni. Ezt még nem tudjuk.

Az is kiderült, hogy szeret vezetni.

Ennek ellenére elfogadja, hogy az autóban általában hátul egy hordozóban utazik és onnan ugat meg midnen kutyát.

Mert hát ő a fönök.

A barlang legendája - Romantikus történet

Ezt a történetet a mormon egyetem egyik tanára gyűjtötte fiatalkorában az Ute indiánok között a 18. század végén:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy indián főnök, akinek volt egy gyönyörűséges lánya, aki annyira szép volt, hogy a Napra lehetett nézni, de rá nem.

A törzs szállásterületét aszály sújtotta és a Wasatch-hegység mentén mindenki éhezett, a termés kiszáradt, az állatok elmenekültek vagy szomjanhaltak, a halak elpusztultak a kiszáradt patakokban. Ekkor a törzs varázslója elvonut fel a hegyek legmagasabb csúcsára és a szellemek tanácsát kérte.

Az ősök szellemei pedig elmondták, hogy egy fiatal lány halálával meg tudják engesztelni az isteneket, akik megharagudtak népükre.

Az uta törzs lányai sorsot húztak és a törzsfőnök világszép lánya húzta a rövidebbet. 

Egy zokogva eltöltött éjszaka után a lány felkerekedett és meg sem állt a hegy csúcsáig, ahonnan látta a felkelő napot, a törzs területét és az egész völgyet.

Lenézett a mélybe, nagy levegőt vett és lelépett a szakadékba.

Történt pedig, hogy pont ekkor erre járt a rivális törzs legbátrabb és legszebb harcosa, aki meglátta a zuhanó lányt és elkapta és bevitte a barlangba.

A lány azt hitte, ősei szelleme mentette meg egy daliás vitéz képében és beleszeretett a földre szállt szellembe és a barlangban minden megtörtént, ami megtörténhetett és valószínűleg több is.

Mikor azonban elindultak hazafele, az ösvényen szembetalálkoztak a lány testévérvel, aki azt hitte, az idegen harcos elrabolta testvérét és azonnal ledöfte lándzsájával. A lány felkapta haldokló társát és visszacipelte a barlanga, ahol hős örökre lehunyta szemét.

A zokogó lány rádöbbent, hogy szerelme halandó volt és bánatában követte őt a túlvilágra.

A hős vitéz máig dobogó szívét most is lehet hallani a barlang mélyén és a lány könnyei pedig tóvá váltak egy mély völgyben és a Könnyek-tava máig emlékszik a szerelmesekre. A törzs pedig minden évben a pár halálának évfordulóján máglyát rakott a barlanghoz vezető szurdok bejáratánál.

Eugen Lask Roberts, a mormon egyetem tanára 1922-ben nyomtatásban is közzétette a legendát, ami több változatban élt tovább. Bekerült az iskolai és egyetemi tananyagba, idegenvezetők, cserkészek és nemzeti parki alkalmazottak mesélték a hegyekben és felújították a máglyarakás-hagyományát is.

Az mit se von le a történet szépségéből, hogy az egészet Eugen találta ki, hogy szórakoztassa diákjait és vendégeit.

Jönnek a pulykák!

Közeledik a Hálaadás.

Leszedték a Halloween Horrorokat és felállították a Hálaadási dekorokat.

Egyszóval JÖNNEK A PULYKÁK!