Lakatok a rondellában

Óvatosan tipegtünk le a Várból a csúszós köveken a Rondella fele. 

Csend volt és nyugalom.

Ha már a Rondella fele mentünk, fel kellett rá mászni. Hiányzott a még több korlát nélküli csúszós, jeges lépcső. 

Itt találtunk pár szerelemlakatot. Alig párat, kevesen ismerik ezt a helyet. 

Az egyik különlegesen szép volt, precízen kidolgozott kézimunka. 

Vajon saját maguk készítették a lakatot?

Vagy egy élelmes vállalkozónak volt egy nagy ötlete?

Nem tudom, de tetszett. 

Stari Bar

- Egy két ember bemegy Barba...

- Ne folytasd - mondta V. Pontosan tudta, milyen idióta szóviccet fogok elsütni.



Stari Bar Montenegro egyik legjobb helye. Az erődített település olyan, mint Skodra, Ohrid vagy Jajce. Igazi középkori városok ezek, falakkal, fellegvárral, ciszternákkal. Olyanok, mint Kőszeg vagy Sopron, csak talán zsúfoltabbak voltak és egy hegy tetején álltak.



Tizenhárom éve az egész rom a mienk volt, most egy orosz turistacsoporttal osztoztunk rajta. Így is fantasztikus volt - és nagyon meleg.



Stari Bar peches város. Noha a 19. században a montenegrói felszabadítók ostroma alaposan megtépázta, a középkori városmag egy része egészen a hetvenes évekig megmaradt. Ekkor döntötte romba egy földrengés.



Ámultunk. Izzadtunk. Ámultunk.

Aztán egy árnyékban megnéztük V-vel a tizenéves fotóimat. Nem sok minden változott. Stari Bar összedőlt és valahogy időtlenné lett.

Stari Bar 2 Inch Square Magnet by ribizlifozelek
Create a magnet with zazzle

Várbazár II - Ahova Ferencjóska is gyalog járt

- Nagyon szégyellem magam, nincs apróm, nem tudnak egy ezrest felváltani? - toporgott a jólöltözött hölgy a WC előtt.

Nem tudtunk. De meghívtuk.

Erre a WC-re meg kell hívni az embereket. Tudom, ha jönnek majd vendégeim külföldről, el fogom őket hozni ide, hogy ők is részesülhessenek ebben az élményben.

A "retyó" bejárata olyan volt, mintha a Marsra vivő első űrhajó bejáratában álltunk volna. De, hogy nem odaigyekeztünk, azt a fizetőautomata igazolta.

A várkerti ketyere a mindenkori kormány leányálmát testesítette meg: egy eurót százötven forintnak tekintett. Ha én így válthatnék hivatalosan pénzt, rokonságom is hetedíziglen nyugdíjba mehetne egy év alatt.



Az is látszott, hogy a wécésnénipótlót nem egy bevándorló látta el feliratokkal, az "only coin" felirat gyanusan magyarosnak látszott.

Az pedig már a fafkai ábrándok netovábbja olt, hogy a ketyere nyugtát adott a pisilésről.



A belétető után a világ legmodernebb mosdójába léptünk be. Csak ámultam és hadonásztam, mert az energiatakarékos berendezés mindenáron sötétbe akart borítani és ezt nem akartam hagyni.



Létni akartam. Látni akartam, hogy elolvashassam a piszoárok fölé illesztett történelemleckét. Elvégre a férfiember képes a multitaskingra, egyszerre tud olvasni, piszoárt használni és hadonászni... Azaz...

Várbazár I - A séta

- Ez itt L. Simon László Államtitkár Úr helye - mondta az őr csupa nagybetűvel, mielőtt beléptünk volna a liftbe.

Körülnéztem az üres garázsban, majd ránéztem a fél Zsebibaba méretű autóra, majd a parkolóhelyre, ahol semmilyen jel nem utalt arra, hogy valakinek (Valakinek) ezt a helyet lefoglalták már.



- Holnap jön az Államtitkár Úr és kibólyáztam a helyét. Csak elvette a bólyát.

A kibólyázni szót felírtam az elkertelni mellé, majd csodálkozásomnak adtam hangot, hogy egy üres garázsban miért szórakoznék a bólyákkal, majd megjegyeztem, másfél óra múlva megyünk.



- Akkor maradjanak - mondta a smasszerok smasszere, mi pedig beszálltunk a liftbe.



A Várkertbazárt gyönyörűen helyreállították. Az épületek újra megszépültek. Az éjszakai díszkivilágítás tökéletes.



A sétányok, liftek, mozgólépcsők, csigalépcsők, átjárók, kapuk labirintusában öröm sétálni, élvezni a fantasztikus kilátást és megcsodálni a restaurált részleteket.



A Várkert szervesen kapcsolódik a Vár középkori részéhez és a két labirintus egy nagyobb egységgé olvad egybe.



Tetszett az útvesztő, a modernnek és a réginek a keveredése, a parkok, a padok, a szökőkút és az egyre táguló látóhatár, a Duna és Pest látványa.



Végre könnyen el lehet jutni a hatvanas években felújított középkori udvarokba, sikátorokba, kertekbe.



Mindez nagyon tetszett.

Csak arra nem jöttük rá, hogy mi a kert funkciója. Ha nincs neki, ha önmagáért létezik, akkor zseniális.

De azért a miniatűr Dunaparti kávézót leszámítva tehettek volna bele egy kocsmát. Vagy százat. Esetleg ezret.

Esztergomi vármúzeum

- Csak egy óra múlva indul csoport - sóhajtotta a pénztáros hölgy az esztergomi vármúzeum bejáratánál.

Ribizliék úgy érezték, hogy a forróságban még fagyira se tudnának egy órát várni, nemhogy kultúrára.

- De megkérdezhetem, hogy valamelyik vezető soron kívül tart-e tárlatvezetést.

Tartott.
Fizettünk.
Mentünk.



-EztazépületetSokadikBigyókaépítetteKevesedikIzékénekvalamikorrégendeavideónislátszikakőtömbökelhelyezkedése...

Darálta az idvez, a kétszemélyes túrát kísérő biztonsági őr közen csendben várta a hőgutát.

Az nem derült ki, miért kell biztonsági őr egy várlátogatáshoz, talán, azért, hogy ne lopjuk le a középkori freskókat és zsebre ne tegyünk egy római határkövet.




- Elnézést, ez milyen falfirka? - böktem egy falfirkára, ami a mellé vésett évszám szerint ezerhatszáz körül vandalizálódhatott a falba.

- Sokan karcoltak mindenfélét a csempébe - legyintett a vakolatra a fiatal idvez.



- Csipcsirip - mondta ekkor az adóvevője.
- Mennem kell, angol nyelvű látogatás lesz, mindjárt kerítenek valakit helyettem - mndta az idvez és eltünt.

Az őr maradt.



Aztán CSODA történt. Olyan csoda, ami után az ember visszanyeri hitét a műemlékekben. A világban. A kormányban. Na jó, akkora csoda nem volt.

De CSODA történt.

Egy múzeológus jött és mesélt. Mesélt.



Mgelevenedett a palota. Kérdésünkre egy korlátdarabról a régész egy félórás, ugyanakkor izgalmas előadást rögtönzött.

Érthetővé vált a Boticelli-falfreskók kérdése, a palota története, Esztergom városszerkezete és előkerültek törökkori falai, bástyái.



Az időröpült, mi pedig azt éreztük, tényleg van értelme idegenvezetővel meglátogatni a várat.

Ilyen idegenvezetővel.



A túra végén érzékeny búcsút vettünk és mentünk falfirkákat nézni a Bakócz-kápolnába.

Klissza vára

- Itt kell lemenni az autópályáról.
- Itt?
- Persze.
- De Split egyenesen van.
- De nem oda megyünk - mondta V és a Bosznia térképet hajtogatta, hátha jó lesz Horvátországban.
- És hova megyünk?
- Oda.



- Te akartál mindig ide jönni.
- Oh - mondtam.

Klissza várát lassan tizenöt éven át nem sikerült megnézni. Vagy késő volt, vagy meleg volt, vagy sötét, esetleg egyéb. Szerettem volna,  de sose jött össze. Most igen.



A jegyszedőbódéban egy átlagon felüli részeg ember próbált meg ülni - kevés sikerrel. Ilyen részeg emberről csak Rejtőnél olvastam, de ez nem zavart, a lényeg a vár volt és a kilátás.

- Hogy voltál meg enélkül tizenöt éven át?
- Valahogy kibírtam - feleltem nem túl nagy meggyőződéssel - De most itt vagyok és nagyon tetszik.

Az idő urai

A péterváradi erőd óratornyának fura mutatói vannak.

A kismutató nagy, a nagymutató kicsi.




A várat felépítő hadmérnökök ötlete volt ez, hogy az erős környékén bóklászó katonák jobban lássák, mikorra kell visszaérniük a szolgálatba.

A Habsburg közigazgatás hamarosan rájött, a városban és a szomszédos Újvidéken sincs más toronyóra. A hivatalnokok pedig gondolkodni kezdtek, amiből sosem sl ki sok jó:

- Ha nincs más óra, akkor ez egy szolgáltatás - mondták és idő-adót vetettek ki azokra a házakra, ahonnan látszott a toronyóra.

Lánc nem volt hozzá. Vagy mégis?

Vajdahunyad vára

- Ez valódi?

- Mármint?

- Nem faragta újra Schulek, mint a Halászbástyát?

- Nem, nem Schulek volt - feleltem -, hanem Steindl és csak egy kicsit. Ez valódi.



Vajdahunyad vára azért is megdöbbentő, mert senki se számít egy igazi középkori várra egy lepusztult iparvidék közepén.



Szénbányák, elhagyott nehézipar, szétrohadó nehézipar, vegetáló nehézipar és feltámadóban levő ipar uralja a környéket. Itt igazán értelmet nyer a kommunista rendszerek kedvenc mérőszáma, a ki hány tonna vasat gyárt egy évben.

Lenyűgöznek az elhagyott ipartelepek és V-n is látszott, közel van ahhoz, hogy ittmaradjon ipari régésznek és feltárjon egy korai hetvenes évekbeli kohót, ahol a Kárpátok Géniuszának lángelméje olvasztotta a vasat.

Vajdahunyad csábítása azonban erősebb volt. Rengetegszer láttuk a budapesti várat és V úgy érezte, el kell mennie az eredetibe is. Én utoljára kilenc éve jártam erre, ezért kíváncsi voltam, mi változott.

Az ipar romjai nem.

A várat most egy piac (zsibvásár) vette körül. Itt is mindent meg lehetett venni, amitől egy turisztikai szakember harakirit követ el: Marilyn Monroe törölköző, kínai műanyag lovacska (valódi helyi szuvenír). Korondi tányér, cserge, székely fafaragás és egyéb régi, klasszikus turistaipari termék alig akadt. A hagyományos és jó minőségű giccset itt is kiszorította a szemét. (Elnézést kérek az emberiségtől, de szerintem aki a világon Kínán kívül bárhol ultraviolakék kínai műanyaglovacskát vesz emlékbe, sűrgős orvosi vizsgálatra szorul és szavazati jogát is fel kell függeszteni.)



A lovagvár viszont alig változott. Épült benn egy ultramodern kínzókamra és telepítettek egy íjászklubot az egyik bástya aljába. Az íjászkodás tetszett, az álközépkori kínzókamra kevésbé, de még mindig sokkal jobb volt, mintha itt műanyag lovacskákat árultak volna.

A vár pedig, mint mindig, lélegzetelállító volt.

Vár az út mentén

- Az nem egy UNESCO jel?

- De - a kerekek kavicsokat vertek, ahogy kiálltunk a cammogó kocsisorból és bevágódtunk a pici mellékútra. Régen ilyen mellékutakra csak lánctalpas terepjáróval lehetett járni. Most azonban tükörsima aszfalton rohantunk az UNESCO jelzés fele.

- Hova is megyünk?

- Câlnic?

- Kelnek?



Kelnekről a legeldugottabb erdélyi kőrakásokat is nagy terjedelemben leíró Erdély, Partium és a Bánság erődített helyei című nagyjàból hat kilós szösszenetben olvastam (Karcag Ákos - Szabó Tibor Erdély, Partium és a Bánság erődített helyei, Semmelweis Kiadó, 2010). A könyv méretére jellemző, hogy amikor a boltban az eladó leverte a kötetet a polcról, a Sziklás-hegység mélyén lévő katonai bázisban először magyar atomrobbantásra gyanakodtak a lökéshullám észlelésekor.



Kellink pici, kétutcás szász falu volt. A várat itt már nem jelölték, az utazó fantáziájára bízták, oda talál-e. Az országút mellé kitett miniatűr UNESCO-táblák egyébként nyugodtan elmehetnénenk kiállítási tárgynak azokba a múzeumokba, ahol ezer miniatűr patkóval díszített tojásokat és rizsszemekre festett Utolsó vacsorákat mutogatnak. 90-es tempónál csak az veszi észre őket, aki tudja, mit keres.



Mi már a falu széléről sejtettük, merre lehet a vár. Egy mélyedésben, ahonnan kikandikáltak a tornyai. A 13. században nem nagyon gondoltak tüzérségre. A várat felépítő fickó valószínűleg amúgy is a falu közepén szeretett volna lenni. Ide épített egy öregtornyot és köré egy falat. A falon belülre került egy kápolna is.

Egy murvás foltra parkoltunk és reméltük, az tényleg parkoló. A szomszédos kocsmából egy alak indult el a várba.

- Nyitva lesz! - örültünk.



A vár valóban nyitva volt. Egy hosszú, a bejáratot védő folyosón bejutottunk az udvarra. Muzsikát hallottunk - mintha Bach gyakorolt volna a várkápolnában. Miután megvettük a jegyeket és a fotójegyet, besiettünk a kápolnába és megcsodáltuk a CD-lejátszó által játszott orgonamuzsikát.


Látszott, a kiállítások anyagát kínkeservesen kaparták össze. Szász kerámiát alig láttunk, a cserepek mind messzi tájakról kerültek ide.




Meseszép volt a vár az udvaron álló kúttal, a falakkal és manikűrollóval - esetleg kecskékkel - nyírt fűvel. A várépítő nemzetség leszármazottainak jó szimata lehetett. Az 100-as években eladták a várat a falusiaknak, akik megerősítették a tornyokat és újabb falgyűrűt emeltek, hogy aztán a török kétszer is elfoglalják.



A vár most a turistáké, bár úgy tűnik, nem nagyon jönnek, pedig még a mosdó is makulátkanul tiszta volt. A vár pedig gyönyörû.