Egy igazi hajó

Ez egy igazi hajó! - mondtuk, miközben néztük a közeledő vizijárművet.



Jó, ez az igazi hajó nem úgy igazi hajó. Nem egy Titanic. Nem tengerjáró, hanem dunajáró és még azok közül is a kisebb fajtából való. De úgy igazi hajó, hogy valóban a tömegközlekedést szolgálja. Rendes, valódi átkelőhajó, nem úgy, mint a közpénzen üzemeltetett sétahajó Budapesten.



Párszor megy óránként.
Kicsi.
Kopott.

De Szentendre és a Szentendrei-sziget között méretéhez képest rengeteg embert szállít.

A szigeti oldalon a parkoló tele volt, ők mind e hajóval mentek be Szentendrére és onnan talán tovább Budapestre vagy máshova. Tömegközlekedéssel. Volt itt bicajparkoló is, tele bicajokkal, annak ellenére, hogy február volt.

Nem ivóvíz

Fantasztikus ez a szobor-csobogó Szentendre új "tengerpartján".

Csak azt, hogy nem ivóvíz, nem a bronzmadarak mellére kellene írni. Vagy az a művészi koncepció része és a víz mégis ivóvíz?

Szentendrei este

A legtöbb magyar városban romantikus esténként sétálni - már ha a csendet, a magányt és a nyugalmat romantikusnak tekintjük. Van, aki azt mondja, a legjobb esti tevékenység a vénanyiszabálás. A kategórikus kijelentésen felháborodott helybeliek erre visszaszólnak, hogy mit akar ez a kicsapongó alak èjjel fél kilenckor? Olyankor becsületes ember alszik.

Ilyesmiket mondogattam M-nek és párjának, kulturális különbségeket elemezve, részletezve a magyar életritmust (de reggel hatkor már elmehetsz úszni és elôtte vehetsz disznósajtot reggelire!).

Aztán unszolásuknak engedve csak elindultunk Szentendrére. Késô éjjel. Este  nyolckor. Emlékeim szerint ekkorra már a betörôk is befejezték a munkát és letették az álkulcsot.

Szentendre este romantikus. Sejtelmes fény világítja meg a kanyargó utcákat. A fény megcsillan a macskaköveken, kóbormacskák dörgölôdznek a kerékvetôkhöz és alig pár kocsma-vendéglô tart nyitva - de minek. Szentendre esténként kipiheni a turistahordák nappali rohamát.

Hittem én bolond.
Szentendrei napok voltak.

Kihalt, közép-európai barokk városka helyett egy mediterrán tengetparti kikötôbe értünk.



Fényfestôk varázsolták el a Fô teret, zenészek játszottak a teraszokon, emberek hömpölyögtek az utcán. Ráadásul mindenki magyarul beszélt, ami ritkaság a déltengeri kikötôkben.

A Duna-part igazi tengerparti sétánnyá vált. Tényleg a Mediterráneumban éreztük magunkat. Gondolataimat M foglalta össze:

- Strandolni lehet?

Taos

Albuquerque-re azt mondtam, olyan, mint Szentendre. Még nem láttam Taost.
Taos "szentendrébb".

Taos-ban minden ház galéria, régiségbolt, vendéglő vagy kávézó volt. Esetleg nem "vagy", hanem "és".



A turisták nem fértek el a faluban. Taos Pueblo zárva volt, nekik meg valahova menni kellett és úgy látszik, sokan, hozzánk hasonlóan, nem akartak kaszinóba menni.

Inkább shoppingoltak.



Taosban nagyon barátságos boltok vannak. A tulajdonosok kiírják, "Pets Welcome". A bolt elé még kis tálka vizet is kitesznek a "pet"-nek. Yoda láttán meg fogadásra hívtak minket.

Lehet, válság van és kell a bevétel.



Szerettük Taost.
Barátságos volt, hangulatos és kedves.

Noha jól ismerem Szentendrét, még sosem láttam ennyi régiségboltot, galériát együtt. Azt hiszem, ha ezentúl ilyen helyet kell leírnom, nem azt fogom mondani "olyan, mint Szentendre", hanem azt, "olyan, mint Taos".

Közgazdasági gondolkodásmód

Szentendre, Foter
Originally uploaded by ribizlifozelek

Állandóan arról olvasni a sajtóban, hallani a rádióban, hogy racionalizálni kell a költségeket.
Ez minden bizonnyal igaz is, viszont a költségracionalizálás a racionalizálandó szolgáltatlás halálához is vezethet.
Egy spanyol utazási iroda több évig sikeresen értékesitett egy Szentendre-programot.
Az utasokat a Március 15 térről busszal vitték le. Az idegenvezető telebeszélte a fejüket. Leparkoltak Szentendre felső végén, onnan besétáltak a városkába. Útközben megnéztek néhány boltot, ez kiváló alkalom volt a magyar népművészet bemutatására és egy kis jutalék későbbi begyűjtsésére. A Fő téren az idvez még mesélt egy keveset, megnézték közösen a kisebbik szerb templomot és a Kovács Margit Múzeumot. Ez nagyjából 45 percet, egy órát tartott. Maradt úgy egy-másfél óra szabadidő. Ezután egy bérelt hajóra szálltak, a hajóval pedig lecsorogtak Budapestre. Útközben az idvez mesélt mindenfélét a Dunáról, meg a kenukról, ha szerencséjük volt, láttak pár monokinis nénit valamelyik eldugott homokos parton. Útközben mindenki kapott egy szelet tortát és egy italt. A hajó Budapesten még ment egy kört, elúszott a Gellértfüdőig, majd kikötött valahol a Jászain. Innen az utasokat busszal visszavitték a szállodákba. illetve letették a központban.
A dolog működött. A program 10-12 részvevőtől már nyereséges volt. Idővel aztán egy közgaszdász gondolkodású valaki megnézte a programot.
Megállapitotta, hogy a program jó, de igazából a torta feleseges kiadás. Szentendrén amúgy is van egy csomó cukrászda. Arra is rájöttek egy évvel később, hogy az ital is felesleges. Jól néz ki, de hát a hajókon amúgy is van egy bár, aki akar, ott is ihat.
Úgy egy év múlva arra is rájöttek, hogy a kirándulás legdrágább pontja a hajó és elkezdtek Budapestről hajózni. Busszal elmentek odáig, vasalták a Dunát. Idővel a hajót teljesen kivették a programból és külön kirándulásként árulták.
Arra is rájöttek, hogy a Kovács Margit belépő drága. Kivették. Majd pár évvel később a szerb templom 100 Ft-os (ma már 200 valamennyi) jegye is sok.
Ekkor a program annyiból állt, hogy busszal elmentek Szentendrére, az idegenvezető sétálgatott fél órát az emberekkel, mutogatta a boltokat, majd ajánlotta megtekintésre K. Margitot és a templomot.
Az emberek ekkor panaszkodni kezdtek.
Szentendrén nincs semmi - mondták -; csak egy csomó bolt. Reklam'ltak az irodában, meg visszakérték a pénzt.
Az iroda vezetése ekkor megállaptitotta, hogy a Szentendre program nem jó, ezért törölték a kiválatból.