Reszketés és hideg Wellesleyben - könyvtárak Új-Angliában

A Wellesleyben készült fotókat rendezgettem. Kivágtam a belógó villanyoszlopokat, kiegyenesítettem a ferde fényképen (már amikor) és ismét belém hasított, mennyire hideg volt Wellesleyben. Attól féltem, csóválás közben letörik Yoda farka. Komolyan.

Wellesleynek semmi köze sincs Wellingtonhoz vagy a bélszínhez. Wellesleyt egy Wellesley nevű nőről nevezték el, aki arról ismert, hogy megmondta a férjének, mit tegyen. Wellesley férje egy gazdag kereskedő volt Nyugat-Needhamben. Nyugat-Needhamnek nem volt könyvtára, nem volt városháza, csak egy tanyabokor volt Needhamtől nyugatra. Wellesley férje komoly összeget adományozott a városkának, hogy építsenek egy könyvtárat és városházát.



Építettek.
A városka lakói tudták, hogy épületüket Wellesleynek is köszönhetik, ezért átnevezték a fantáziaszegény West-Needhamot átnevezték a sokkal jobban hangzó Wellesleyre.

Az adminisztráció idővel kinőtte az épületet - a bürokraták általában igyekeznek még több bürokratának munkát adni - és a könyvtár egy új, nagyobb épületbe költözött.



A városháza-könyvtár miatt kezdtem el kicsit jobban nézegetni az új-angliai könyvtárakat. Nem kerestem őket: akármelyik faluba mentem, ott állt egy jól látható, büszke könyvtárépület, amit legalább a 19. század derekán építettek. Néha régebben.



A könyvtárakra a pénzt vagy a faluközösség, a farmerek adták össze, vagy valamelyik tehetősebb vállalkozó egy alapítványt hozott létre, hogy a településnek legyen közkönyvtára. Sok településen léteztek magánkönyvtárak, ami egy-egy helyi kulturális szervezet tulajdonában voltak és viszonylag magas tagsági díjért cserébe lehetett állományukhoz hozzáférni.



Pici falvakról is szó van, nemcsak nagyvárosokról.
Egy flickr-es ismerősöm miután megnézte a Wellesley-i városi könyvtárról készített fotómat, meg is jegyezte, "jó-jó, városi könyvtár, de hol van az a város?".



A hideg télben, lábaink alatt ropogó hóban, dermedt kezemben fényképezőgéppel elszomorodtam. Az 1850-es évektől kezdve - de helyenként még régebben is -, pár száz lakosú falvak, kisvárosok költöttek Új-Angliában komoly összegeket könyvtáraikra. Nem az állam építette ezeket a könyvtárakat, hanem a helybeliek szükségét érezték annak, hogy hozzáférjenek az információhoz. Saját pénzüket használták erre a célra. (Az áldoztak ige nem tetszik, szerintem sokkal helyesebb a fektettek be kifejezés használata.)



Szóval, eszomorodtam. Magyarországon állami pénzekből indult meg a közkönyvtári rendszer létrehozása a 20. század elekén. De a legtöbb hazai településen az ötvenes években léptesült csak könyvtár. Körmendet véletlenül pontosan tudom: 1953-ban nyílt meg a városka könyvtára másfélszáz kötettel.

A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárat 1904-ben alapították és Szabó Ervin 1910 körül kezdte az akkori Fővárosi Könyvtárat közkönyvtárrá alakítani.



A Bostoni Városi Közkönyvtárat 1848-ban alapították.
Boston városa ma is éves költségvetésének 1%-át a könyvtárra költi.
Lehet, ezért is van itt ennyi jó egyetem?

Marblehead I

- A puritánok mind egyszerűen öltöznek?
- Igen.
- A puritánok nem ünneplik a karácsonyt?
- Nem.
- Színház?
- Ördögtől való.
- Nők?
- Eredendően bűnösk.
- Szex?
- Az mi?
- Pia?
- Módjával.
- Izé, nem mehetek máshova? - kérdezte salemi kikötőben a bevándorló.
- De! - felelte látható örömmel a puritán köztisztviselő.



John Peach, a csatornaszigeteki halászember így fogta motyóját és kisétált Salem történelméből és saját falut alapított Marblehead néven. A Marblehead név rossznyelvek szerint ahhoz az óriási ivászathoz kapcsolódik, amivel a mértékletes puritánoktól való szabadulását ünnepelte. Sok-sok flaska ital után körülnézett táborhelyén és ujjongva felkiáltott:

- Ez a fej formájú hegy márványból van!

Gránitból volt.

A név azonban maradt, a halászfalut Marbleheadnek hívják.



1629-et írtak ekkoriban azok, akik tudtak írni. Marblehead virágzott és az 18. század derekára Új-Anglia hatodik legnépesebb városává vált. Marbleheadi kapitányok járták a tengereket, halászták a tőkehalat, kalózként fosztogatták az angol hajókat a függetlenségi háború alatt és a befolyó pénzből hatalmas házakat építettek a kikötők mellett.



Idővel Marblehead csillaga leáldozott, kikötői kicsinek bizonyultak. Flottáját megtizedelte egy vihar és falu Boston elővárosa lett.

Marblehead mára gyakorlatilag egybeépült Bostonnal, légvonalban a bostoni repülőtér 25 kilométer.
A 19. századi hanyatlás nem az jelenti, hogy a falu elszegényedett. Marblehead központja és tengerpartja megtartotta régi báját és tehetős lakóit. A kisvárosnak ma hat jachklubja és számtalan kikötője van. Meg rengeteg pénze.



Régebben többször voltunk itt és most ismét eljöttünk nosztalgiázni. Sétálni a girbe-gurba utcákon, felmászni a kilátókba, megnézni az óceánt, a régi erődítéseket és enni valami finomat a Driftwoodban.

És persze megfagyni a hidegben.