Nem hagyott nyugodni az elhagyott bánya a Brigham szurdokban. Próbáltam mindenféle újabb adatot kibogarászni róla, de a bányáról nem igazán találtam semmi újat.
Bezzeg a vasútról, ami itt kanyargott felfele rengeteg érdekességet olvastam.
Salt Lake City építéséhez a legtöbb követ ebből a kanyonból szállították. A vörös és sárga homokkőből épült a város nagy része.
A köveket a kőfejtőkből óriási, öszvér vontatta (azaz mivel jórészt lefele kellett jönni, fékezte) szekerek szállították az építőanyagot.
Lassan és drágán.
Ezért gondolta pár üzletember 1901-ben, hogy milyen jó lenne egy villamos vasutat építeni a völgybe.
A gondolatot tett követte és hamarosan egy keskeny nyomtávú vasút kanyargott fel a hegyre. A fővonalból mellékvágányok ágaztak le a kőfejtők fele.
Az építkezés sokba került és a befektetők ahol lehet, spóroltak: a helyi villamostársaságok leselejtezett személykocsijait alakították át tehervagonná és két leselejtezett villanymozdonyt is vásároltak az Emigration Canyon Railroad Company számára.
És biztosan haladtak a csőd fele.
Csak a villanyszámla havi több ezer dollárt tett ki és sziklákból nem folyt be elég bevétel. Csak csordogált, hogy a képzavarnál maradjak.
Egy nap az igazgató következő állásán gondolkodott, amikor meglátta, hogy a tehervagonokon pár helybeli üldögél.
Mint megtudta, a városiak körében népszerű volt felvonatozni a hűvös hegyekbe a nyári forróságban.
Erre az igazgató egy nagyot álmodott: vett pár személyvagont, szépen kifestette őket zöldre, arany díszítéssel, süppedős üléseket szerelt beléjük és azt mondta: 50 cent, de nem rap-pelni akart, hanem ennyi volt egy út fel a hegyekbe.
Az út az egyetem közelében levő telephelyről egy óra volt, ennyi idő alatt küzdötte le az Emigration canyon 16 kilométerét a vasút.
Egyes szerelvények a belvárosból indultak, mások a telephelyről. Az utasok a legjobban a belvárosból szerettek indulni, onnan döcögtek fel 2500 méterre.
Persze volt, aki már leszálltak Utah első serfőzdéjénél és nem mentek tovább.
A többség azonban felvonatozott Pinecrestre, ahol hamarosan hetvenötszobás fogadó épült. Volt villanyvilágítás, fürdőszobás szobák, étterem és mulatságok.
Pinecrestben pedig elkezdtek parcellázni.
150 dollárért már egy négyszáz négyzetméteres patakparti telket lehetett venni pici házikóval, de volt nagy házikó is nagy teljen hatezerért.
A vasúttársaság ingatlanos céget is alapított és ingyen vitték fel (és le is) a potenciális vásárlókat.
Kiadtak egy kis könyvet is Pinecrestről, ahol leírták, mit csinálnak itt az emberek: hűsölnek. Kirándulnak.
1905-ben még sátrakban kempingeztek itt a városiak vagy csak felvonatoztak egy napra (külön több újságcikkben ajánlották, hogy a gyerekek megfelelő ruhában érkezzenek, amiben nyugodtan lehet bujocskázni a patakparton.)
Ha a sok túrázás és hűsölés után valaki enni akart, a Pinecrest fogadóban fantasztikus menükből válogathatott.
Három dollárért már egy DeLuxe Steak menüt lehetett rendelni minden földi jóval.
Belegondoltam, hogy ötven centért feljöttek és három dollárért egy ilyen ebédet ehettek. Az akkori egy dollár ma harminchármat ér, szóval ez az ebéd nagyjából ma egy százas lenne.
Hiába, a jó levegőt meg kellett fizetni.
Aztán jött az autó, a vasút 1947-re megszünt, a fogadó eltűnt, még nem jöttem rá, hol lehetett. A síneket felszedték, de a házak maradtak: Pinecrest pár tucat háza ma is tehetős emberek otthona.
És szinte semmi, de semmi nyoma nem maradt a vasútnak a pálya helyén kívül. Itt-ott látni egy-egy rozsás csavart, oszlopot, de ránézésre nem lehet megmondani, hogy valamikor itt kőbányák, nyári táborok, éttermek voltak.
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.