Korall és autóroncsok a vízmosásban

- Ezt mind Te kapartad ki? - néztem a büszke fiatalúrra.

- Én csak lemostam őket!

A vörös kő itt vastagon beborította a hegyet és látszott valaki ezeket valamikor a közelből ásta ki.

Mi egy meredek hegytetőn voltunk és nem igazán volt ösvény itt a közelben. A rejtélyt fokozta, hogy lenn a hegy menti völgyben komoly földmunkák nyomai látszottak.

Fura volt a Lookout Pass lábától a hegyek közé  bekanyargó ösvény: látszott, hogy valamikor nagy munkával vájták ki a hegyoldalból, de igazából az út nem vezetett sehova.

Azaz vezetett: három autó roncsához a vízmosásában.

Amerikában gyakori dolog szurdokban, hegytetőn vagy máshol elhagyott autót látni. Ma ezen a helyen a madarat is kétszer megnézik, ha erre jár, azonban egy időben a Lincoln highway erre szelte át a kontinenst.

Lehet, hogy ezek a roncsok a huszas évek végén, harmincas évek elején kerültek ide. Elromlottak és itthagyták őket?

Megtetszett nekik a táj és letelepedtek?

Banditák támadták meg őket?

Nem tudom.

De itt voltak, nem messze az egykori országúttól.

Mivel az autók ötven évesnél nyilvánvalóan régebbiek voltak, ezért védett régészeti leletnek számítottak Ribizlifőzelékkel együtt.

A tájról és az autókról beszélgettünk, amikor valami szabályosat láttunk meg a földön.

- Korall kövület! - mondtam boldogan. Még jobban örültem, amikor észrevettem, hogy a kő másik oldalán ott bőségszarú alakú korall folytatása.

Hasonlóan szépeket - de másként megőrződötteket Grantsville mellett ennek a hegyláncnak a másik végén és a folytatásán, a Stansbury-szigeten. Hasonló korallokat láttunk az Oquirrh hegység másik oldalán Ophir közelében.

Kicsit később találtunk két másik fosziliát. Ezekben a korall teste őrződött meg.

Erre és ennyire nem számítottunk itt.

A helyeket mindenestre bejelöltem a térképbe, mint egy olyan érdekességet, amit valószínűleg többször is meg fogunk látogatni.

Még több kövület

Gimbelem gombolom, megáll az ész,

egyre több az agyában a mész! - dúdoltam az ősi kövületkereső rigmust, miközben felfele caplattam a hegyoldaba.

Miután a múltkor megtaláltuk itt a sziklarajzot, vérszemet kaptam és elhatároztam, hogy visszajövünk és megnézzük a kövületeket is.

Remélem, hogy itt nem lesznek vérszívó rovarok, mint a másik közeli helyen.

Voltak, de nem sokan és hamarosan magunk mögött hagytuk őket az emberi civilizáció utolsó nyomaival, egy szétlőtt tévével együtt.

Tudom, hogy kimenni a Természetbe, venni egy mély levegőt és szétlőni a nemkívánt háztartási gépet az olcsóbb, mint terapeutához járni, de esetleg ma megvolta az "anger manegement" és stresszoldás, akkor esetleg össze lehetne szedni az eldurrogtatott lőszert és szétlőtt céltáblát. Attól csak nem lesz valaki újra frusztrált...

A sziklákon már közelről látszott, hogy nemhiába másztunk fel idáig.

- Megkövült koral! - mondtam Puppeynak, aki megszagolta és megöntözte a korallt.

- Nem éledt fel! - mondta szomorúan és ezzel befejezte az egyoldalú interakciót (na, ez milyen képzavar?) a korallokkal.

Azek a korallok az ordovíciumban éltek, ami régen volt (kb 485 millió éve és ha csak tíz százalékot tévedek a korukban, akkor is felmérhetetlen időtávlatról van szó).

Senki se vegyen mérget arra amit mondok (ha egyáltalán lehet olyant kapni), de ezek rugosa rendű virágállatok, ami gyönyörűen megfogalmazza, hogy mi is a korall.

Ezek a korallok lassan kierodálódnak a mészkőből (mivel keményebbek), mert agatizálódtak.

Innentől más szavakkal folytattam a káromkodást, mert utolértek a vérszívók, úgyhogy nem is kerestem a földön a törmelékben koralldarabokat, hanem felvettem a nyúlcipőt és elindultam Puppey vidáman himbálózó farkincája után.

Ide majd visszajövünk, ha a szárnyas piranyák megsültek és akkor keresünk majd nem beépített darabkákat.

Tavaszi rajzás kövületekkel

Amikor pár napja megtaláltuk a sziklarajzot Grantsville felett, akkor láttuk, hogy errefele érdemes kövületeket is keresni.

Most picit arrébb mentünk. Most nem a nagyautóval voltunk és nem akartam lemenni az aszfaltról.

Errefele is volt pár érdekes mészkőalakzat, amiket át akartunk nézni kövületileg.

De jókedvünket végzetes támadás fordította fejveszett menekülésbe: amit kiléptünk az autóból, apró csípéseket éreztünk.

- Ez lehetetlen! - sikítottam - Még csak március vége van!

A gnat flies általában április végén kelnek ki. Ezek milliméteres repülő piranyák, amik simán átharapják a bőrt és vért fakasztanak egyetlen marással. A rovarriasztók nem használnak ellenük és az egyetlen védekezés ellenük egy egész testet beborító szunyogháló hordása. Méghozzá az aprószeműből, mert hát ezak a lények nagyon kicsik.

Méretük miatt no-see-ums-nak is hívják őket, ha van olyan, aki egyálalán hívni akarja ezeket a vérszívókat.

A marás fájdalmas és sokkal jobban és tovább viszket, mint egy egyszerű szunyogcsípés és egy két napig sárgás genny szivárog a sebből, ami VISZKET. Az áldozatokat onnan lehet felismerni, hogy hörögve fetrengenek a porban miközben tíz körömmel vakaródznak és nincs rajtuk se zokni, se cipő, mert lábkörmükkel is vakarnák magukat, (Túlzok. Csak az egyik lábukon levő körmöket használnák.)

Az enyhe tél nem ritkította meg az állományt és a korai meleg miatt a bogarak (ez a másik nevük) sokkal korábban bújtak elő, mint általában.

Esőben, erős szélben a bogarak (ez a másik nevük) nem bújnak elő és - szerencsére - csak három-négy napi 32 fok feletti hőmérséklet kell ahhoz, hogy megsüljenek és eltünjenek, hogy jövő tavasszal bújjanak csak elő.

Az idei év melegrekordjait megnézve én reménykedem abban, hogy a három-négy napi harminc fok feletti hőhullám az április végére várható.

Akkor visszajövünk ide és bár bele fogunk olvadni a sziklákba, nem fognak minket élve felfalni.

Megkövült fák nyomában

Mire felértünk a fennsík (helyi szóval mesa) tetejére, azt hittem, letekerem a kormányt az oszlopról. A Hurricane Mesara mentünk fel, oda, ahonnan a majmokat lőtték ki.

Mi azonban nem majomkodni jöttünk, hanem megkövült fadarabokat keresni.

 

A megfelelő helyen leparkoltunk és mentünk is a térképen jelölt folt fele, de ahogy lenéztünk a földre, láttuk, hogy a homok tele van megkövült fadarabokkal.

Rengeteg féle fadarab volt itt, jórészt öven- meg százmillió évesek. Egy részük kikristályosodott: ezeket kerestük főleg.

A terv, hogy majd ha lesz időm, gondosan kipolirozom őket és akkor szépen fognak csillogni és jó karácsonyi ajándékok lesznek. (A lenti fotón a közeli Gooseberry Mesán talált és megcsiszolt fadarabok vannak.)

Puppey, amint észrevette, hogy a földben turkálunk, követte példánkat és gyorsan ásott magának egy kis fészket.

Mire elkészült, mentünk is arrébb.

Ekkor zokszó nélkül ásott magának egy másik gödröt.

Aztán rágcsált pár fadarabot, szerencsére nem a százmillió éves fajtából. A fennsík tetejét borító erdő rengeteg rágcsálnivalót kínált.

A fennsík tetejét sűrű erdő borította, míg lenn, a fennsík lábánál gyakorlatilag sivatag volt.

Persze ezt nem nagyon nézegettem: nekem már attól tériszonyom volt, hogy megtaláltam a fennsík peremét. Egyesek pedig innen letépnek bicajon. (Nem én, én attól elkészültem, hogy lenéztem és igyekeztem nem gondolni a levezetésre.

Pótcselekvésként még egyszer átválogattuk a rengeteg kavicsot és párat ott is hagytunk legközelebbre. Ha nem esik az eső, jövőre is eljövünk ide.

A foszíliavadászatról készült egy film, amit itt lehet megnézni.

Újabb kövületek a Stansbury-szigeten

Szeretem a kövületeket és ezért elhatároztam, hogy a téli őszt kihasználva még a nagy karácsonyi nyaralás előtt kimegyünk a Stansbury-szigetre kövületeket keresni.

Ugyanitt már kerestünk kövületeket, de most több időnk volt: akkor mindenféle roncsot is megnéztünk. Most nem. Most csak a fosziliákra koncentráltunk.

A megfelelő üledéket tartalmazó réteget hamar megtaláltuk és lelkesen nézegettük a tengerililiomokat.

A tengerililiomok, amik nem tévesztendők össze a kukoricaliliomokkal, nem liliomok és nem növények. És persze már nem élnek.

A helyi nyelven crinoid-nak nevezett állatkák úgy ötszázmillió éve tengették életüket a tenger fenekén. (Nem tudom, hogy a tenger mit gondolt a fenekén élő állatokról.)

Azt tudom, hogy én mit gondoltam a gyönyörű kvarc-érről: hogy legszívesebben nekiesnék egy légkalapáccsal.

Persze nem csinálom. Ami a földön van, azt lelkesen összeszedem, de a szerszámot a kezemen és az eszemen kívül nem használok.

De máskor visszajövünk és keresünk kiesett darabokat.

Erről a kirándulásról is csináltam egy filmet, amit itt lehet megnézni.

Kövületek az Ophir-kanyonban

Piritet kerestünk Ophir mellett.

Hogy miért keresünk köveket, az egy másik történet, azt majd szintén elmesélem később.

Most egyelőre a piritet kerestük egy bánya törmelékében.

Láttam egy helyet, ahol úgy nézett ki van pirit, de nem mertem odamenni. Annyira nem kell.

Pedig építettek egy falat is valaha a bányászok, hogy helyén tartsa a kőfolyamot. 

Inkább máshol kerestük a piritet, ahol nem volt annyi.

Találtunk is pár kisebb darabot - miközben Puppey pár faágat alakított forgáccsá, hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból.

Aztán ahogy turkáltuk a köveket, láttam, hogy Puppey kiválasztotta a legnagyobbat és lemosta egy kicsit, miközben szájából még mindig kilógott egy faág.

Ahogy a legnagyobb követ néztem, valami szabályosat láttam rajta.

Kicsit közelebbről is megnéztem és valóban, valami volt a falóban, izé a kőben.

Ekkor elkezdtük nézni és láttuk, hogy rengeteg kövületet látni a sziklában.

Némelyik kövület korai számítógépes űrhajógrafikára emlékeztetett valami játékból, ami az űrhajó pályáját mutatja.

A kerekek azok korallok voltak és lehet, hogy az űrhajóra emlékeztetők is.

Legalábbis egy kövületazonosító oldal szerint. Nem magamtól vagyok ilyen okos.

Sokkal érdekesebbek voltak, mint a piritek.

Ellentétben azonban a kisebb pirit-darabokkal, ezeknek a kövületeknek a nagy része maradt ott a sziklákban.

Utóbb olvastam, hogy ki lehet piszkálni, de minek. Ott szebbek a kőben.