Kövületek az Ophir-kanyonban

Piritet kerestünk Ophir mellett.

Hogy miért keresünk köveket, az egy másik történet, azt majd szintén elmesélem később.

Most egyelőre a piritet kerestük egy bánya törmelékében.

Láttam egy helyet, ahol úgy nézett ki van pirit, de nem mertem odamenni. Annyira nem kell.

Pedig építettek egy falat is valaha a bányászok, hogy helyén tartsa a kőfolyamot. 

Inkább máshol kerestük a piritet, ahol nem volt annyi.

Találtunk is pár kisebb darabot - miközben Puppey pár faágat alakított forgáccsá, hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból.

Aztán ahogy turkáltuk a köveket, láttam, hogy Puppey kiválasztotta a legnagyobbat és lemosta egy kicsit, miközben szájából még mindig kilógott egy faág.

Ahogy a legnagyobb követ néztem, valami szabályosat láttam rajta.

Kicsit közelebbről is megnéztem és valóban, valami volt a falóban, izé a kőben.

Ekkor elkezdtük nézni és láttuk, hogy rengeteg kövületet látni a sziklában.

Némelyik kövület korai számítógépes űrhajógrafikára emlékeztetett valami játékból, ami az űrhajó pályáját mutatja.

A kerekek azok korallok voltak és lehet, hogy az űrhajóra emlékeztetők is.

Legalábbis egy kövületazonosító oldal szerint. Nem magamtól vagyok ilyen okos.

Sokkal érdekesebbek voltak, mint a piritek.

Ellentétben azonban a kisebb pirit-darabokkal, ezeknek a kövületeknek a nagy része maradt ott a sziklákban.

Utóbb olvastam, hogy ki lehet piszkálni, de minek. Ott szebbek a kőben.

Ophir - 2010

Old log cabin
Originally uploaded by ribizlifozelek

Lassan hagyománnyá válik nálunk, hogy elmegyünk Ophirba és Mercurba.

Mercurban a temetőbe szerettünk volna felgyalogolni. Szerettünk volna. A városban lenn nincs sok hó, hiába van a hőmérséklet hetek óta majdnem mindig fagypont alatt, az erős napsütésben (már amikor süt a nap), a hó elpárolog.
Mercurban a temetőbe vezető ösvény kezdeténél a parkolóban akkora hó volt, hogy speciális jármű nélkül nem kockáztattuk meg a behajtást.



Inkább átmentünk Ophirba, ott csak térdig ért a hó a szabadtéri múzeumban. Yoda inkább ásta magát a hóban, mintsem ment rajta, időnként felbukkant egy fej, aztán ismét alámerült. Mikor végre szilárd talajt érzett a lába alatt, már nem is akart lejönni.



Megint bóklásztunk egyet a hóban a romok között. Bekukucskáltunk az ablakokon, hátha látszik valami a kiállításból.

Helybelieket megint nem láttunk - csak pár kirándulót hallottunk a hegyoldalban beszélgetni.


Ismét megnéztük a lassanként elenyésző vasutikocsit. (A képre kattintva a fotó alatti linkek segítségével látható a régebbi állapot is.)



Találtunk egy újabbat, egy helyreállítottat is. Ez más modell volt, de akkor is lenyűgöző. Ilyen régi ipari kocsit nem láttam még. A fura jószág a huszadik század elején állt szolgálatba és széles síneken cipelte az ércet a vasúti csomópontba, ahol az már rendes vagonokba került.



Hazafele megbeszéltük, egyszer elmehetnénk ide tavasszal is, olyankor, amikor a kiállítás is nyitva van és nem mi meg két eltévedt madár vagyunk az egyetlen kétlábúak az egész kanyonban.

Újra Ophirban

Quiet time
Originally uploaded by ribizlifozelek

Ophirban kicsit több mint egy éve jártunk először. Most elhatároztuk, megnézzük a (félig) elhagyott várost, változott-e ott valami.

Nem számítottunk nagy hóra, elvégre a széles völgyekből az erős napsütés hatására a egyszerűen eltünt a hó. Amint elhagytuk azonban Tooelét és bekanyarodtunk a hegyek közé, megjelent a hó.



Ahogy a sziklafalak összehúzódtak, hirtelen magas hófalak közé is kerültünk.

Ophirt pedig teljesen behavazva találtuk. Az út makulátlanul tiszta volt, minden mást azonban vastagon borított a hó. A még itt élő két-három család (meg a sheriff) azonban gyönyörű tiszta úton érhetett haza.

Csend volt. Senkit sem láttunk. A helybeliek vagy dolgoztak vagy csak nyaralni jártak ide, vagy ütközésig csavarták a termosztátot, magukhoz ölelték a macskát és forró teát iszogattak leeresztett redőnyük mögött.
A múzeumba mentünk, ahol elvileg túrákat szerveztek. Elvileg, mert miközben térdig szakadtunk a hóba, láttuk, itt az első havazás óta nem járt senki.



Az ajándékbolt is zárva volt és még a koponya-tanyán sem találtunk senkit.



Aztán feltünt egy hókotróval felszerelt platós terepjáró. A sofőr köszönt, beszélgetett és elmondta, fenn volt a hágónál, letolta a havat, ha akarunk, mehetünk fel. Amikor megtudta, hogy személyautóval vagyunk, valamivel bizonytalanabbul megismételte kijelentését.

Mivel tavaly jártunk már arra, inkább nem mentünk fel a hágó fele, hanem a városkában sétálgattunk. Láttuk, hogy az önkormányzat épületében sem voltak a havazás óta.

Az egyre jobban széteső vasúti kocsi is úgy állt, ahogy egy éve.



Mivel az út mellett annyira nem volt kellemes sétálni, beljebb meg lehetetlen volt eljutni a hótól, inkább visszaüétünk az autóba és elindultunk a szomszéd városka, az Ophirnál is elhagyottabb Mercur fele.

Birkák a bozótban

oph16
Originally uploaded by ribizlifozelek

Ophir után vérszemet kaptunk és elmentünk Merkurba is. Merkúr egy másik kísértetváros egy kanyonnal arrébb.
Az ide vezető út elhagyatottabb volt, mint a másik. Nem voltak autók, nem volt forgalom és a jelzőtáblákat is csak mérsékeltebben lőtték szét sörétes puskával. A tüskés bozotból két hatalmas birka bámult ránk meglepetten: még nem láttak kirándulókat.
Út közben megláttam egy parókolt, azaz egy kiöblösödést az út szélén egy nagy kővel.
Arra gondoltam, ez egy “historic marker”, valamilyen fontos esemény jelzőtáblája. Általában ezek az emléktáblák nem mondanak túl sokat, olyasmik, hogy “ezen a helyen szakadt le egy gomb Lincoln nadrágájról, miközben a bozótból jött kifele”, illetve “itt állt Fort Volt, a kor legjelentősebb agyagból készült erődje. Itt gyakorlatozott volna a 2. Légidesszant hadosztály a Boldogság-szigetek lerohanása előtt, ha egy eső meg nem semmisítette volna a bázist”. Meg ilyesmik.
Mégis, megálltunk, gondoltuk, Yoda sétál egyet. A parkolóból egy ösvény kanyargott be a bozótba. Az ösvény szélén egy elkorhadt tábla hevert: “Merkúr - temető” mutatta az elferdült nyíl a föld alá vezető irányt.
Az ösvény meredeken felkígyózott a domboldalba. Valami boróka-féle nőtt itt, meg mindenféle elferdült léckerítés. Először valami labirintusnak véltük, de kiderült, egy-egy sírt kerítettek körbe velük.



Egyetlenegy sírá feliratt lehetett részlegesen elolvasni. 1898-as volt. A többin, ha volt felirat, rég lekopott.



Ezen a síron egy pár éves műanyag koszorú oszladozott. A többin is volt itt-ott valami műanyagfoszlány, kifakult szirom, de a pár körbekerített sír mögött a hantokat már csak pár kő jelezte. Csend volt, fújt a szél és úgy látszott, nagyon rég járt erre ember.
Később megtudtuk, a temetőt 1915-ben zárták be Merkúrral együtt: a város útban volt. Amikor az úton tovább haladtunk, egy kapu állta utunkat, mögötte kezdődött a bánya. A több ezres bányaváros alól szó szerint kifejtették a kanyont. Ma már csak a temető maradt meg belőle. Meg a letérőt jelző tábla.

Ophir

Welcome to Ophir
Originally uploaded by ribizlifozelek

A csütörtöki evészetet egy kis kirándulással nyomattuk le. Nem akartunk sokat gyalogolni és nem annyira erdőre vágyrunk. Magától értetődött, hogy elhagyott, “kísértetvárosokba” menjünk. Abból itt rengeteg van.
A könyvtárból pár hete ki is vettem egy könyvet, ami az elhagyott utahi városokról szól. Ezeket a városokat az 1860-as évek után alapították, hirtelen előtüntek a semmiből, építettek beléjük szalont, bordélyt, kocsmát, vasutat, városházát, lakóházat. Jórészt bányavárosok voltak ezek a települések: Utahban van minden, kőszén, arany, ezüst, ritka fémek, urán.
Az ophiri bányákat úgy találták meg, hogy katonának felünt, az indiánok ezüstgolyókkal vadásznak és nem vámpírokra. A katonák feladata volt az, hogy vigyázzanak az indiánokra és a mormonokra, nehogy valami bolondságot csináljanak. Közben azonban - ha már itt voltak - feltérképezték a környéket bányakincsek után kutatva.
A jelenlegi Ophir helyén rengeteg ezüstöt találtak. Özönleni is kezdtek a szerencsevadászok, bányászok, bányatársaságok és pillanatok alatt ellepték a kanyont. A semmiből egy hatezer lakosú város született, vasúttal, napilappal, városházával, mindennel.



Húsz év múlva javult a közlekedés, ezért a bányászoknak már nem kellett helyben lakniuk. A bányák egy részét bezárták, de néhány ma is üzemel valahol a hegyen. A vasutat megszüntették. Az emberek elmentek. 1970-ben 76 lakost számláltak össze. 2000-ben 23-at. Ezek egyike a sheriff volt. A statisztikai közlönyből az is kiderül, hogy Ophir 23 lakosa esetében 100 férfire 105.31 nő esik. A lakosság 8.7%-a 18 év alatti, stb.
Mi az össznépességnek legalább 10%-át láttuk az autóból: épp mentek valahova kocsival.
Ophir egy szűk, meredek kanyonban bújik meg. Annyira kevés a hely, hogy a temetőt a kanyon bejáratához kellett tenni. A szurdok pedig olyan szűk, hogy alig sütött be a nap. Nagyon hideg volt benn és sötét. A városból először pár elhagyott bányagépet és romokat láttunk meg. Találkoztunk egy, a szétrohadás végső stádiumában lévő vasuti kocsival is, ott árválkodott az út mentén úgy és ott, ahogy 70 éve kidobták.



Ahogy a bejáratnál sétáltunk egy picit, a patakmeder szélén észrevettük az egykori vasúti sinek helyét. A meder tele volt régi deszkával, talpfákkal. Egy helyen még a régi hídpillérek is ott árválkodtak benne.



Maga a település nem volt annyira elhagyatott: pár házban laktak, ez onnan derült ki, hogy szuvenirboltot üzemeltettek vagy “MAGÁNTERÜLET! BELÉPNI TILOS” táblákkal bástyázták körbe magukat. Annyi fenyegető üzenetet tettek ki, hogy kezdtük magunkat kényelmetlenül érezni, főleg, amikor megláttuk a népesség 4.3%-át kitevő seriff hatalmasautóját. Persze a rend éber őre valószínűleg a pulykamérgezést heverte ki valahol.
A település végén elfogyott az aszfalt, átkeltünk egy befagyott gázlón, elhaladtunk a városi park mellett (IDEGENEKNEK TILOS A BEMENET). Az út kezdett mászni, visszafordultunk: azt olvastuk, hogy az út felmegy 3000 méterre, aztán leereszkedik a másik oldalon, de csak terepjároval járható és csak nyáron. Persze bérautóval valószínűleg gond nélkül átkeltünk volna a hegyláncon, de sajáttal inkább nem kockáztattunk.
Távoztunkban találkoztunk az össznépesség harminc százalékánál is nagyobb őzcsaláddal. Egy darabig néztünk egymásra, aztán, amikor Yoda már nyüsszögött és minden áron ki akart szállni az autóból, hogy meggyőződjön arról, az őzpörkölt tényleg olyan finom, mint állítom, az állatok meglibbentették a fülüket és elsétáltak.