A halott város temetője

"Bingham City helyett keressen Bringham City-re, biztosan elgépelte" - javasolta a Mesterséges Hülye a kereséskor.

Természetesen én az ötven éve nem létező Bingham City-re voltam kiváncsi, de ez nem zavarta az algoritmust és minden áron a hasonló levő és létező várost akarta rámtukmálni.

Bingham Cityből csak a temetője maradt - ami ma Copperton temetője. Az eredeti város nagy részét felfalta a bánya és az utolsó lakók az ötvenes években úgy döntöttek, hogy inkább feloszlatják ami városukból megmaradt és aztán az egész völgyet, ahol egykor a város állt hegymagasan betemették a kibányászott meddővel.

A temető viszont ott van, már amennyire, mert alatta még nem találtak ércet.

A temetőben főleg bányászcsaládok nyugszanak. Emberek, akik harminc országból vándoroltak be és jobb életet kerestek.

(Nem tudom, hogy a fenti Togliatti  rokona-e az egykori olasz kommunista vezérnek.)

Sokan jöttek az egykori Jugoszláviából.

Meg Franciaországból.

És Kínából.

Sok sír megmaradt, néhányat helyreállítottak, de soknál ma már nem lehet megmondani, ki nyugszik ott. (Ha nyugszik és nem  jár ide kisérteni - hazajárni már nem tud, a város helye egy meddőhányó ugyebár.

Meglepően sok volt az ismeretlen halott, ahol fejfa se maradt, csak valószínűleg pár csont.

Néha ezeket jelölték és néha meghagyták a régi sír darabjait.

Volt pár modern sír is: a közeli Copperton újabban ide temeti halottait.

Nekem tetszettek.

Felépíteni az elhunyt kedvenc halastavát giccses - de megható is.

Nekem majd tegyenek a síromra egy könyvespolcot. Nehogy kimásszak.

Fura temető

- NEM! - mondtam Puppeynak, aki döbbenten meredt a keresztre, ilyenek Utahban ritkán láthatók, a mormonok a keresztet kínzóeszköznek tekintik és nem vallásuk szimbólumának. 

- Ez Pleasant Green temetője-

Puppey udvarias és nem mondta, hogy ez nem is zöld és nem is kellemes. A dolog annyiban igaz, hogy temetőnek tényleg temető.

Mivel viszont életemben ez volt az első temető, ahova kiírták, hogy takarítsunk fel a kutyánk után, arra gondoltam, hogy akkor ide be lehet jönni kutyával, úgyhogy Puppey most nem kellett megvárjon az autóban.

A meglepetések itt nem értek véget.

Utah egyik legrégibb folyamatosan működő temetőjében természetesen ott voltak a mormon telepesek sírjai, akik előtt 1883-ban két lehetőség volt az örök nyugalomra: vagy elmentek Salt Lake City temetőjébe úgy húsz kilométerrel arrébb nyugodni vagy örököseik csináltak nekik egy temetőt.

Mikor az első olyan telepes, akinek lusta rokonai voltak elhunyt, akkor a leszármazottak alapítottak egy temetőt.

A temetőt száz évig a mormon egyház, majd az egyház alapítványa kezelte, végül a temetőt átadták Magna városának, ami idővel magábaolvasztotta az itteni településeket, például a közeli Bacchust.

Eddig semmi meglepő nincs a temető történelmében, amikor aztán amikor megláttam a gitárt-sírkövet, sejtettem, hogy itt valami meglepő történik.

Gitáros sírt már láttam Iosepában, de azért ez meglepő volt.

A színkavalkád a szomszédban inkább feldobta a helyet - és hát a művirágot nem kell öntözni, főleg, amikor itt nem nagyon van víz.

A semmibe révedő színes padok is tetszettek.

A vigyorgó koponya már más tészta volt, ilyesmire végképp nem számítottam, csakúgy, mint a sárkányröptetésre Lord Black sírján.

Aztán amikor megláttam a csípőjét szuggesztíven riszáló táncoslányt egy nyolcgyermekes hölgy sírján, akkor már csak annyit gondoltam, hogy neki igazán jó élete lehetett.

Silver Reef temetői

Sokkal jobb volt télen eljönni Silver Reef-be, mint nyáron.

Most lehetett mászkálni, míg tizenkét éve csak a múzeumban hűsöltünk.

Most téldna először temetőbe jöttünk és ott néztünk körbe.

Helyesebben temetőkbe, mert abból volt kettő.

Volt egy katolikus és egy protestáns. A mormonok akkoriban még nem bányásztak.

Most, hogy Silver Reef népessége ismét nő - már ötvenen laknak itt -, a temetőket is kicsinosították.

A legtöbb fejfát, sírkeresztet nem az örökkévalóságnak állították és csak nyomokban maradtak meg.

A kőből emelt síremlékek ma is olvashatók és egyesek története is fennmaradt.

Henry Clark profi kártyajátékos volt és találkozott Charles Griffinnel, egy másik hivatásos szerencsejátékossal Silver Reef egyik mulatójában.

Beszélgettek, kártyáztak és összevesztek azon, hogyan kell bányászokat megkopasztani. Griffin előrántotta végső érvét, egy pisztolyt és többször hasbalőtte Clarkot, aki visszalőtt és ma mindketten itt vannak eltemetve. 

Griffin sírját nem találtuk meg, lehet, hogy ő is az egyik "ismeretlen" sírban nyugszik.

Hacsak nem kártyáznak Griffinnel odaát.

A katolikus temetőnek van egy modern szeglete is.

Itt meglepve láttam, hogy többen kedvenc hobbijukat is felvésették a sírjukra.

Mások továbbmentek és kedvenc golfütőjüket is oda tették (tetették?), hátha kell még valamikor.

A motoros nem tette ide motorját, de életfilozófiáját közzétette.

"A bátor nem él örökké,

az óvatos egyáltalán nem élt"

A felirat alapján arra gondoltam, hogy a motor talán azért nincs itt mert utolsó használat alkalmával összetört.

Az azonban biztos, hogy Christopher élt.

A temető mellett találtam egy stílszerű geoládát is, amit elrejtője szerint egy bolhapiacon vett lakó nélkül.

Ez volt az egyik legérdekesebb láda, amit találtunk és hát.... odaillő helyen volt.

Biztos, ami biztos alapon mielőtt benéztem volna a jegyzőkönyvet megkeresni, bekopogtam.

A temetővel hamar végeztünk és mentünk tovább megnézni a bányákat.

Pici temető

South Jordan temetőjébe nagyjából véletlenül tévedtem be, el akartam olvasni egy emléktáblát egy tragikus, harmincasévekbeli eseményről, amiben szerepel egy iskolabusz, egy köd és egy vonat. A többit hagyjuk.

Nem volt a kedvencem ez a temető: az árnyas, fás temetőket kedvelem - mint az ótemetőt fenn Park Cityben-, itt gondosan nyírt és a nyári hőségben mértékkel öntözött fű dominált.

A háborús emlékmű is a szokásos kánont követte.

A csizmás temetkezés viszont érdekes volt.

Miért tesz valaki csizmát a sírjára? Az ősi vadnyugati szokás szerint ez azt jelentette, hogy az örök nyugalomra helyezett erőszakos halált halt.

Vagy nem volt hova tenni a csizmáit.

A legjobban viszont a "szörfölő" tetszett, aki szerette az orkákat és a hullámokat.

Temető patakkal, vízeséssel

- Még sose láttam patakot és vízesést temetőben! - tátottam a számat Park City régi temetőjében.

Az se volt világos, hogy be tudunk-e ide jönni a főbejáraton. Eleinte úgy nézett ki, hogy nem.

A kapu nagyon bezártnak nézett ki.

Közelebbérve kiderült, hogy simán be lehet menni egy "labirintuson" át, ami a szarvasokat volt hivatott a temetőn kívül tartani.

Hogy a Mont Olivet temetőben miért lehettek szarvasok és itt miért nem, azt nem tudtam.

Talán mert lelegelték volna a nagy füvet?

A Glenwood temető a város első sírkertje volt, amit megnyitásától, 1885-től kalákában üzemeltettek a népesebb felekezetek. Nagyját különféle szabadkőműves páholyok működtették, egy része katolikus volt.

Igen, a katolikusok és a szabadkőművesek közös temetőt használtak.

Valószínűleg, mert jobb társaságnak tartották egymást, mint esetleg a mormonokat?

A bevándorló bányászoknak a különféle páholyok komoly segítséget jelentettek: például eltemették tagjaikat.

1920 körül a bányák kezdtek kimerülni, a bányászok elmentek, a páholyok feloszlottak és a temetőt beborították a vadvirágok.

Egészen az 1980-as évekig senki se törődött a temetővel, amikor lelkes helytörténészek felfedezték és kitisztították.

Szerencsére a vadvirágok maradhattak.

Az eltünt város elhagyott temetője - Bullionville

- Azért ez egy meglehetősen kimerítő leírás egy háromszáz méter hosszú "túraútvonalhoz" - néztem Puppeyra, aki épp az információstáblát akarta kirágni a helyéről.

Bullionville temetőjében először egy sokkal hosszabb, két kilométeres úton voltam először. Az út amilyen rövid, olyan meleg volt. Hideg ez se volt, de legalább nyílegyenesen felvezetett a pici fennsíkra, míg a másik egy kényelmes szerpentinen közelítette meg a temetőt Cathedral Gorge látogatóközpontjából.

Bullionville (amit én notóriusan Buillonville- nek akarok mondani, mert hát annak van értelme) egy pici ipartelep volt, ami a Pioche környékén kibányászott ércet dolgozta fel. A feldolgozó üzemek azért épültek itt fel 1870-ben, mert itt volt víz és mert a közeli város(ka), Panaca mormon lakói hallani se akartak bányákról és iparról.

Arról se akartak hallani, hogy az ő tisztességes, istenfélő temetőjükbe temessék a kisvárosban elhunyt bányászokat, munkásokat, örömlányokat.

Ezért lett Bullionville-nek saját temetője.

A városka virágzott és 1873-ra saját vasútvonal kötötte össze Pioche bányáival.

Hamarosan már ötszáz ember élt itt. Volt szálloda, posta, kocsma és bolt.

Még egy vízvezetéket is építettek Bullionville és Pioche között, ami a kisváros szempontjából nem volt túl jó ötlet: mivel már Pioche-ban is volt víz, az üzemek átköltöztek a bányák közelébe. 1880-ra a posta bezárt, a vasút eltűnt, az emberek elmentek.

Csak a temető maradt. 

A város meghalt. (De nem temették el a temetőbe.)

Az se igazán: ma tíz sírhely "lakóját" ismerik.

A többi neve elveszett, elporladt a sírkővel vagy a sírkereszttel.

A városból ennyi se maradt. Azt olvastam, hogy valahol még áll a feldolgozó pár fala - azt majd legközelebb megpróbáljuk megkeresni.

A többi mind eltünt.

Páran néha még visszajárnak őseik sírjához, a temetőt a Cathedral Gorge személyzete rendben tartja. Nem mintha nagyon el akarna itt burjánzani a nővényzet.

A sírok - és hült helyeik - közt bóklászva úgy éreztem, ide még a kísértetek se járnak haza.