Bicajra fel! - Parley's trail

Megjegyzés: Tragikusan le vagyok maradva mindenféle bejegyzéssel, keverem az időrendet, mint egy modern író. Most épp májusi történeteket írok meg.

- Né, egy pince! - torpantam meg bicajomon, ami komoly hibának bizonyult, 6%-os lejtőn felfele tekerve az ember csak úgy nem hagyja abba a tekerést.

Ha már megálltam, leszálltam és megnéztem, milyen pincét is láttam meg.

A Parleys Trail-en tekertem felfele, bicajról megnéztem a villamos melletti falfestményeket, átsuhantam a Draw-n és mentem tovább felfele át a Parley's Parkon, fel a meredek kerékpárúton egészen az Öngyilkos-szikláig. Ide általában autóval jövünk télen sétálni, hogy a szmog fölé emelkedjünk.

Most először mentem bicajjal végig az egész ösvényen a tetejéig és megláttam a pincét.

Ennyi maradt a Dudler's inn-ből, a város híres fogadójából. A fogadót 1864-ben építette Joseph Dudler, aki a jól menű céget folyamatosan bővítette. A fogadó mellett volt itt serfőzde - hát igen, valamikor a mormonok is ihattak alkohol, de a poligámia mellett idővel ezt is elvették tőlük -, mulató és étterem. A konyhakertbe és a serfőzéshez a víz a patakból érkezett vízvetéken, míg az ivóvizet egy közeli forrásból vezették ide. Dudler-nek hasonló cége volt fenn Park Cityben is.

Halála után az örökösök beköltöztek a hatalmas házba és itt laktak egészen 1953-ig, amikor az egész leégett és egy falon és a pincén kívül semmi se maradt az épületből.

Picit tovább tekerve egy vízvezetéket is találtam, ami a patak vizét vitte a városba.

Ez a vízveték tökéletes meglepetés volt, erről sose olvastam vagy hallottam itt. És még jól is nézett ki!

A fotózás volt csak nehézkes: mindig, amikor megálltam és elővettem a telefonomat, valamiért azt hitte, hogy autót vezetek és nem volt hajlandó fotózni, amíg rá nem bólintottam, hogy "kedves telefon, becsszó nem autózok".

Az alagút művészete

- Mi a f....ene? - néztem a hajnali derengésben kibukkanó tornyokat.

Ez a Draw. Egy alagút Sugar House park és a Hidden Hollow között. 

Minr utóbb megtudtam, a tornyok az Echo-kanyonban álló Boszorkánytornyok utánérzései.

A művész, Patricia Johnson ezekkel a tornyokkal állít (haha) emléket a mormon bevándolróknak, míg az alagút másik oldala a Sego Lily Plaza Utah nemzeti virágára utal.

(A sego lily nevű virág valamikor minden hegyoldalt beborított, de az éhező telepesek gyorsan megették a készleteket.)

A Draw másik funkciója sokkal prózaibb. Ez egy túlfolyó, ha a Parley-patak nagyon megáradna és már a Sugar House-tó se tudná elnyelni a vizet.

Azek a műalkotások jól illeszkednek a Parley's-ösvény melletti szabadtéri installációk sorába, kezdve az Öngyilkos-sziklától egészen a State Streen környéki mural-okig.

Nem ezek a tornyok a kedvenceim, de nem is rosszak. Jobbak, mint a Sego Lily plaza...

Művészeti séta a villamos mentén

 

Az igazsághoz tartozik, hogy én nem megy művészeti sétára indultam, csak haza az uszodából.

De ha már arra jártam, megnézegettem a szobrokat és festményeket a villamos mentén. a Parley's Trail-en. 

Eredetileg csak a willendorfi Vénuszt akartam lefotózni, de elkapott a lendület.

Hogy miért nem autóval mentem az uszodába? Ezt majd elmesélem. Addig halmozom a feszültséget.

Az egykori szárnyvonalra emlékező síndarabokból meglehetősen sok épült be mindenféle műalkotásba,

Ez nem volt meglepő, elvégre mozdonyból is több volt.

És talpfa-rakásból is.

Bár ez utóbbinak rózsaszín változata nem jött be.

Itt jártam nagyjából félúton.

Itt a grafitik és egyéb falfestmények domináltak.

Itt a kedvenceim a nőalakok. (Akik szintén dominálnak.)

A grafitik mögött egy hatalmas, veterán atuók restaurálásával foglalkozó műhely lapul.

Autók viszont nem itt, hanem a következő épületen voltak.

Mire idáig értem a morfondírozással és már a faluban is voltam.

Itt kicsit kevesebb a szobor és a festény, de azért ez se rossz.

Kedvencem a nyárfa.

A kék hegyeket kevésbé szeretem.