Megjegyzés: Tragikusan le vagyok maradva mindenféle bejegyzéssel, keverem az időrendet, mint egy modern író. Most épp májusi történeteket írok meg.
- Né, egy pince! - torpantam meg bicajomon, ami komoly hibának bizonyult, 6%-os lejtőn felfele tekerve az ember csak úgy nem hagyja abba a tekerést.
Ha már megálltam, leszálltam és megnéztem, milyen pincét is láttam meg.
A Parleys Trail-en tekertem felfele, bicajról megnéztem a villamos melletti falfestményeket, átsuhantam a Draw-n és mentem tovább felfele át a Parley's Parkon, fel a meredek kerékpárúton egészen az Öngyilkos-szikláig. Ide általában autóval jövünk télen sétálni, hogy a szmog fölé emelkedjünk.
Most először mentem bicajjal végig az egész ösvényen a tetejéig és megláttam a pincét.
Ennyi maradt a Dudler's inn-ből, a város híres fogadójából. A fogadót 1864-ben építette Joseph Dudler, aki a jól menű céget folyamatosan bővítette. A fogadó mellett volt itt serfőzde - hát igen, valamikor a mormonok is ihattak alkohol, de a poligámia mellett idővel ezt is elvették tőlük -, mulató és étterem. A konyhakertbe és a serfőzéshez a víz a patakból érkezett vízvetéken, míg az ivóvizet egy közeli forrásból vezették ide. Dudler-nek hasonló cége volt fenn Park Cityben is.
Halála után az örökösök beköltöztek a hatalmas házba és itt laktak egészen 1953-ig, amikor az egész leégett és egy falon és a pincén kívül semmi se maradt az épületből.
Picit tovább tekerve egy vízvezetéket is találtam, ami a patak vizét vitte a városba.
Ez a vízveték tökéletes meglepetés volt, erről sose olvastam vagy hallottam itt. És még jól is nézett ki!
A fotózás volt csak nehézkes: mindig, amikor megálltam és elővettem a telefonomat, valamiért azt hitte, hogy autót vezetek és nem volt hajlandó fotózni, amíg rá nem bólintottam, hogy "kedves telefon, becsszó nem autózok".
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.