Bridalveil falls - Provo

Miután a viharos szél se tudta lehűteni lelkesedésünket a kilátóban, elmentünk megnézni a Bridalveil falls-t is.

Provo vízesése nem mesterséges, szemben Ogden csodájával. Voltunk itt, amíg a gyorsabbik Ribizli a Squaw Peak-et futotta le, meg tavasszal és nyáron is jártunk itt.

Hiányzott az ősz. Meg a tél is, de mi nem szeretünk megfagyni. (Pedig télen gyönyörű lehet ez a vízesés.)  Mi most, sok év Utah (és Massachussets és Minnesota) után is elhülve nézzük a jeges hegyipatakban mezitláb játszó négyéves-forma kislányt.



A hely békebeli: Provo-Orem kettős városából simán fel lehet ide bicajozni kerékpárúton (vagy legurulni gördeszkán, ahogy ezt sokan csinálták). Szerelmespárok andalogtak itt, kisgyerekek rohangáltak, horgászok horgásztak.

Mi pedig csodáltuk a vízesést és jól éreztük magunkat.



Még ősz volt, gyönyörű, színes utahi ősz.

Ki is használtuk: elmentünk még sétálni a Vivien Parkhoz.

Az ősz utolsó pillanata

Előző nap verőfény, meleg, most borongós ősz fogadott minket a Provo-kanyonban, de a kilátás a Utah Lake-re így talán drámaibb is volt.

A tó most határozottan nem úgy nézett ki, mint egy mediterrán tengerpart.

Ezek után elhatároztuk, megnézzük a vízesést is.

Provoi furcsaságok

Provo fura hely.

Lehet kapni kedvezményes áron a zaciban szerszámokat, bicajokat, fegyvert és lőszert.



Az antikváriumban pedig vannak magyar kulturtörténeti művek.



És meg meleg is volt!

Ecetkostoló

Reggel Provo sokkal nyugodtabb képet mutatott, mint az este. Pár eltévedt turista kóválygott az utcákon és néhány fagylaltmámorban fetrengő mormon botorkált hazafele.

Az enyhén másnapos hangulat is rásegített a provói mediterrán érzésre.



Kostolás folyamatban, csendet kérünk. Az ilyen tábláknak nem tudok ellenállni. Főleg, ha egy csokoládébolt bejáratára van kitéve a tábla.

Előző este a csokoládéfogyasztás templomában óriási tömeg volt. Most a terem kongott az ürességtől.

Sokat vártam a kostolótól. Több gourmand, csokoládé- és ételszakértő mondta, hogy Utah csokoládénagyhatalom. Mert csokoládé az egyetlen élvezeti cikk, amit lehet fogyasztani. Így a csokoládénak igazi kultusza támadt mostanában. A utahi csokoládésok elviszik a legjobb csokoládéknak járó díjakat a nemzetközi csokoládékostolókon.



- Van egy kutyánk. Kostolhatunk kinn?

Erre megterítettek a kertecskében - egy növényekkel beültetett sikátorban -. Mi pedig kettéoszlottunk. A "csapat" egy része a Mesterrel maradt, míg a másik kostolt. Ezután a kosoló kivonult és megismételte a kostolást a Mesternek.



- Hallgassuk meg, mit mond a csokoládé! - mondta a csokoládé-mester, egy preciziósan, atomollóval fodrászolt szakállas, konszolidálódott hippi.

- Emeljük a fülünkhöz és hallgassuk a melódiáját! Mit énekel?

Ribizli ekkor ellopta a show-t.

- Azt, hogy EGYÉL MEG, EGYÉL MEG!



Miután a fickó kivakarta magát az asztal alól és meg tudott szólni a nevetéstől, megpróbált visszatérni a komoly csokoládékostoláshoz.

- Törjük ketté és hallgassuk meg, hogy roppan! Minden csokoládénak más hangja van.

Aztán szagoltuk a csokit, melengettük és a végén a szánkba is vettük. Sőt, meg is ettük a csokit! Mind a hatfélét.



Ekkor a csokoládémester elővett egy kis üveget vörös folyadékkal és töltött belőle egy gyűszűnyit.

- Ezt kostoljátok meg!

Gyanakodva néztem a kupica valamire.

Megszagoltam: Eper, édes, szúrós, mosolygós eper.

Megnyaltam: Eper. Édes. Szúrós. Finom. Tavaszi. Szokatlan.

- Mi ez? - néztünk áhítattal a csokoládék urára.

- Ecet. Speciális eperecet.

Már láttam magam előtt, ahogy szódavízzel eperecetet hörpölgetek a teraszon és közben néha hanyagul leírok egy két mondatot és hajam meglobban a szélben.

Aztán magamhoz tértem. Jórészt kopasz vagyok.

Provo

- Orembe? Orembe mentek? - a pilóta csak nevetgélt.

- És Provóba? hahaha - nevetgélése lassan nevetésbe csapott át és egyre inkább átment sátáni kacajba.

- De ott nincs semmi, hahahahaha!



Valahol igaza volt. De mi akkor is Provóba mentünk. És Orembe. Oremben a vízesés és a Battle Canyon nem okozott csalódást.

Reméltük, Provo is ilyen lesz.



Sokkal ilyenebb lett.

Ilyen esti-kora éjszakai életet Utahban sose láttunk. Soha. Olyan volt, mintha hirtelen az autópályán elvesztünk volna és meg se álltunk volna egy mediterrán tengerpartig. Ott ilyenek a városok.

Az emberek teraszokon ültek és beszélgettek. Ettek. A tömeg az utcán hömpölygött és valószínűleg egyik teraszról ültek át a másikra. A 19. sz-i épületek rajzolta háttér előtt vidám nevetgélés és csivitelés hallatszott. Egyes bárok előtt hosszú sor állt, hogy az emberek bemehessenek.



A könyvesbolt kilencig volt nyitva.

Volt természetesen pár különbség egy mediterrán városka és Provo között. Provóban legalább annyi fagyizó és sütiző volt, mint amennyi egy spanyol tengerparti tartományban összesen. Viszont bármelyik spanyol falu egy tetszőleges háztömbjében több kocsma volt, mint Provóban és vonzáskörzetében összesen.



Provo egy mormon egyetemi város. Nagyon mormon. Űgyhogy sört nem isznak. Helyette sok fagyit és süteményt esznek, hogy jobb legyen a hangulat.

Az elegáns csokizók és fagyizók megragadták a fantáziánkat, de általában akkora volt előttük a sor, hogy inkább eltettük őket másnapra.

Esti sétánk végén esett le a húszfillér, hogy mi hiányzik még a tökéletes mediterrán hangulathoz: nem volt sehol foci. Egy bárban, egy vendéglőben, egy cukrászdában se ment a focivébé.

Képriport Provóból

Provo
Originally uploaded by ribizlifozelek

Az ogdeni kirándulás sikerén felbuzdulva elmentünk Provóba.

Provo az egyik legrégibb európai település Utahban. Az először idevetődő európaiak, két spanyol pap is megjegyezete, mennyire szép és termékeny ez a hely. A kisváros mezőgazdasági jellegén nem sok nyomot hagyott az itt alapított mormon egyetem és a második világháborúban idetelepült acélipar. Az évtizedek nyom nélkül szálltak el a központ régi utcácskái felett.



Érdekes volt ez az időutazás. Egyáltalán nem látszott a központon, hogy Provónak 110000 lakosa van és, hogy rajtuk kívül még 35000 diák él itt. A főutca mintha semmit sem változott volna a hatvanas évekbeli modernizáció óta. Pedig akkor is csak a cégtáblákat cserélték modernebbekre.



A boltok kirakatában szigorú feliratok hírdették, itt nincs helye viháncolásnak, itt megfontolt emberek árulják az IBM írógépeket:



Még megfontoltabb emberek döntik el, hogy kit engednek be a kocsmájukba - ahol természetesen a legveszélyesebb ital a jeges kóla.



Az egyik könyvesbolt bejáratára kiragasztott cetlikből megtudtuk, hogy tilos benn mobilozni. Koldulni. Tizenkétéves kor alatt egyáltalán bemenni se szabad. A randalírozó kismamákat szintén kizárták: babakocsival sem lehetett bemenni. Még tizenkét évesnél idősebb csecsemővel sem.



Időnként megcsillant egy kis humor, de ez inkább a több generáció óta balzsamozással foglalkozó emberek vaskos humora volt. Kirakatokba kiállított régi, bilivel kombinált tolótszékek és negyvenéves működő italautomaták jellemezték ezt a vonulatot. Meg a hallókészülékeket árusító bolt jegesmedvéi:



A főutcát pici aranyos szobrocskák szegélyezték. Ogdenben is ilyen szobrok voltak, csak pár arasszal nagyobbak. Valószínűleg egy fix keretből kellett minél több aranayos szobrocskát kihozni. Vagy kiárusítottak egy óriási bronz sakkészletet.



A belváros azért érdekes volt, a házak tetszettek és találtunk egy nagyon kellemes utcácskát is alternatív boltokkal és szobrokkal. Pontosan néggyel. Négy bolttal és négy szoborral.



Don Quijote Terminátor Bádogember nagyon tetszett nekünk és Yodának is. A Mestert főleg a szobor lábai érdekelték.

Szép volt Provo, érdekes volt, de azért nem sajnáltuk, hogy pár órás séta után búcsút intettünk a belvárosnak.