Saltair - régészeti túra

- Most ezen ne menjünk át - az utóbbi időben jópár komoly sós dagonyával járó túrán voltunk és ez a mocsár minden korábbi képzeletünket felülmúlta. 

- Meg tudjuk kerülni a régi vasút helye mentén.

 Régen ide, a Saltair-hez vasút hozta a vendégeket.

A vonatok Salt Lake Cityből jöttek, bementek a mólóra, majd a másik kijáraton továbbhaladtak Tooele fele.

A vasúti leágazásnak már csak nyomai maradtak meg.

Pedig valamikor több ezer ember jár ide ki úszkálni, táncolni, szórakozni.

A vasútat először, a 19. században egy cölöpökön ál viadukton vezették be. Amikor 1925-ben Saltair először leégett, az új fürdőhelyhez, a Saltair 2-höz töltést építettek a régi viadukt felhasználásával.

Ennek maradványain gyalogoltunk most be.

Valahogy nehezen tudtuk elképzelni, hogy itt valamikor villamosított szerelvények hozták a nagyérdeműt.

Annak ellenére nehéz volt elképzelni, hogy úgy tenkét éve még láttuk a közelben az egyik elhagyatott vasúti kocsit a Nagy-Sós-tó partján. (Azóta elvitték és beöntötték, mert a telek tulajdonosa félt, hogy egy elborult selfie-lovag(ina) fejreesik benne, meghal es utána bepereli.)

A töltés maradványain könnyen haladtunk tovább. Az útból és a parkolóból itt-ott maradt egy darab aszfalt így láttuk, mikor értünk a fürdőhely helyére.

Ott álltunk a bejárat előtti téren és körülnéztünk. Előttünk kellett volna legyen a pompás főépület. Ezt Richard Kletting tervezte.

Kletting korának leghíresebb utahi építésze volt. Ő tervezte a helyi parlamentet, a State Capitolt is.

A Saltairrel szemben, a viadukt végénél a főépülettől jobbra és balra valamikor a Nagy-Sós-tó terült el. Itt (is) fürdött az úri közönség. Ma csak a kiszáradt medret láttuk.

A főépületen túl további mólók vezettek a tó belseje fele. Itt (is) fürödtek és lebegtek a vízben.

Jól látni a képeslap bal szélén a kabinsort. Itt ezer, saját zuhanyozóval ellátott kabin várta a vízből kikászálódó sós vendégeket.

A Saltair fogalom volt. A 19. század második felében Salt Lake City volt az Egyesült Államokban a legnagyobb város a Mississippitől nyugatra.

Mindenki, aki számított, ide járt pihenni, nyaralni, kikapcsolódni Salt Lake Cityből és messzebbről is. (Az Antilop-szigeten élő farmerek is ide hajóztak hétvégente bulizni.)

A levelezőlapon ismét látszik, hogy minden cölöpökön állt.

Egyes leírások szerint kétezer cölöp tartotta az épületegyüttest a víz felett.

Hogy milyen lehetett a cölöpök között? Kisérteties.

Amikor a második Saltair tönkremet, az egész komplexum elhagyatottan állt. Ekkor, a hatvanas években itt forgatták a világ első zombie-filmjét, a Carnival of Souls-t. Az alapján, amit láttam belőle, ez egy X kategóriás film, ami azért érdekes nagyon, mert meg lehet belőle ismerni a hatvanas évekbeli Salt Lake Cityt.

Az is jó, hogy pontosan látni, milyen volt  az épületeket tartó oszloperdő.

Mostanra ezeket a cölöpöket megette az idő vasfoga és a só.

A központi épületből kiinduló mólók további épületekhez vezettek. Ilyen volt például a hajó formájú Ship Restaurant vagy a képen mögötte látható Hippodrom, ahol lóverseny helyett kerékpárversenyeket tartottak.

Azt, hogy miért nem Velodromnak hívták a Hippodromot, nem tudtam kideríteni. 

Ha épp nem tartottak kerékpárversenyt, akkor hozott bicajjal is lehetett versenyezni vagy bérelni egy kerékpárt és azzal menni körbe-körbe.

Saltairnek (az elsőnek) saját operatársulata is volt. Meg nagyzenekara. 

Ha nem volt előadás, akkor az úri közönség táncolt a világ -akkor- legnagyobb báltermében. (A rengeteg felhasznált faanyagot látva nem csodálkozom, hogy a város körüli hegyoldalak ma kopárak.)

Az első Saltair - amit eredetileg a mormon egyház épített és később értékesített - leégett. A második nem volt annyira sikeres, mint az első: a világválság, a világháború, a változó szokásos és a csökkentő vízszint nem kedveztek az üzletnek. A Saltair, csakúgy, mint a többi tóparti fürdőhely, a szomszédos Blackrock és a Sunset Beach, tönkrement.

Azért ez sem volt rossz hely.

Ma is van egy Saltair, de az elődei közelébe se ér. A mai Saltair, amit Saltair 3-nak kellene hívni ide pár kilométerre található koncertterem, ami csak néha van nyitva és inkább naplementét nézni mennek oda az emberek. Pedig, mint megtapasztaltuk, a naplemente a Marinából sokkal szebb.

Ahogy körülnéztünk a Saltair helyén, úgy számoltuk, hogy nagyjából a vendéglő helyén járunk. Itt egy ásatásokat folytatni tilos táblát láttunk és rengeteg cserepet.

Mint megtudtuk, a Saltair helye régészeti lelőhelynek számít és védett.

Ezt (sem) gondoltuk volna.

Megnézegettük a maradványokat. Amikor a második Saltair is leégett, az összes maradványt eldőzerolták, de így is rengeteg minden maradt a helyszínen.

Kisétáltunk még a tóra, itt találtunk egy teherautóroncsot.

Visszanéztünk, hogy megpróbáljuk ideképzelni a fürdőhelyet. Az alábbi képen a víz visszahúzódása után látható a Saltair 2 elhagyott épülete.

Mondjuk most még kevesebb volt a víz...

Megfordultunk.

Nagyon sajnáltuk, hogy mindannak, amit ez a fürdőhely képviselt közel nyolcvan éven át alig maradt valami nyoma. Ha ma is állna, biztosan törzsvendégek lennénk...

Saltair

Saltair Resort
Originally uploaded by ribizlifozelek

Amikor idejöttünk csodálkoztam, hogy a Nagy Sós-tó partját nem szegélyezik tömött sorokban szállodák. Azon is csodálkoztam, hogy nincs tóparti sétány.

Idővel megtanultuk, hogy a tó szintje sokat ingadozik. Mivel sekély, ezért pár centiméteres szintkülönbség is négyzetkilométerekkel csökkentheti, vagy növelheti a tó felületét. Az esetleges promenádok így hirtelen víz alá kerühettek vagy eltávolodhattak a víztől.

Ez történt a leghíresebb itteni fürdőhellyel, a Saltairrel is, csakúgy, mint a közeli Black Rockkal.

A Saltair valamikor fogalom volt. A mór stílusú sarokkupolás épület egykor a szórakozás Mekkája volt mormonföldön. Mindenki ide járt pancsolni, aki számított.



A fürdőhelyet 1893-ban építették a mormonok. Csodálatos hely volt 32 évig, amikor is porig égett.
Pár évvel később több vasúttársaság közös befektetéseként feléült a új Saltair. Szebb volt, modernebb, mint a régi. A táncparketten összesen 2000 pár rophatta. A sós vizet 1200 zuhanyban moshatta le magáról a nagyédemű.

Az üzlet jól ment, mindaddig, amíg az 50-es években vissza nem húzódott a tó. A víz majdnem egy kilométerre került a fürdőhelytől.



A fürdőhelyet ekkor elhagyták, elhanyagolták, mígnem páran tüzet raktak benn, a parketten. A második füdőhely is porig égett.

Ismét eltelt pár év, a vízszint emelkedett és négy üzletember összefogásából újabb Saltair épült. Az épület eredetileg a légierő egy hangárja volt, amit egy az egyben megvettek, teherautóra pakoltak és újra felépítettek, majd hozzátoldottak mindenféle csicsát, hogy úgy nézzen ki, mint a régi.

Ezt az épületet a változatosság kedvéért a tó mosta el: a hirtelen emelkedő víz egy éjszaka tönkretette az első szintet. Az épület elé ezután mesterséges domb épült, majd a tó ismét visszahúzódott.

Saltair ismét üresen áll, várja a vizet. A tüzet. Vagy a tömegeket. Egyelőre nem jön senki.