Mirror Lake

 

 

  Tizenkét éve voltunk a Mirror Lake-nél, októberben. Most szeptember közepe után indultunk neki a másfél órás autóútnak, hogy felérjünk a tóhoz

.  

Ebédeltünk az erdőben és megküzdöttünk a támadó mókusok hordáival, majd elindultunk körbejárni a tavat.

   

 Többen voltak, mint tizenkét éve, de azért most se lehetett azt mondani, hogy tömeg volt az ösvényen.

   

 Feljönni a tóhoz hat dollárba kerül, ezért a pénzért három napon át lehet használni a létesítményeket, wc-ket, piknikhelyeket, ösvényeket. Ma pont ingyenes nap volt. Lehet pont ezért voltak többen.

   

 Szemét is több volt: főleg damilok, amit a nem túl nagy ho-ho-horgászok elveszítettek, elhagytak. Ebből egy jókora gombolyagot gyűjtöttünk össze. A Calvin Klein papucsot azonban otthagytuk. Valószínűleg olvadásig az ott marad a sár fogsábában. Csak remélem, hogy a papucs nem folytatódik lefele egy lábban...

   

 Egy valamit nem értettünk, miközben körbejártuk a jéghideg tavat: miért vártunk tizenkét évet arra, hogy visszajöjjünk?

 

Draperi ösvények

- Draperben jó ösvények vannak. 

Ezzt tudtuk már korábban is, egyszer sétáltunk is itt egy szeles hegytetőn, most ismét elautóztunk Draper szélére egy sétára. 

Napnyugtától Napkeltéig

A felső képen lemenő nap fényében fürdő keleti hegyek a kelő holddal. Az alsó képen a felkelő nap fényében fürdő nyugati hegyek a nyugvó holddal.

Lake Blanche

A Lake Blanche az egy külön világ. Ott már augusztus közepén ősz volt. Valószínűleg most, október elején már leesett az első hó, de erről nem akarok tudni semmit.

Augusztusban a kánikulában jó volt feljönni. Kigyalogologoltunk a füstből és a melegből, egyenesen bele az őszbe.



Mondjuk meredeken kellett felfele menni. Az út nem volt hosszú, de alaposan próbára tette az ember vádliját. Folyamatosan, erősen emelkedett, fel, fel a felhőkön is túl, az üveghegyen is túl és még az oxigénhatáron is túl, talán egészen a Holdig. Na jó, addig nem.



Szerencsére az erdőben volt málna, úgyhogy néha meg lehetett állni és felfrissülni és mászni tovább.



Aztán, amikor azt hittük, már nem lehet tovább felfele menni, elfogyott az erdő és az újabb kaptató lábánál elértünk a vadvirágok birodalmába.



Ekkor felértünk a nyeregbe rengeteg felirást láttunk meg a sziklákon. A 19. század végétől kapirgálták be a túrázók a nevüket a kőbe. Mi ettől eltekintettünk, lehet, ez ma büntetendő. De nem biztos.



Ekkor lenéztünk a hegygerincről és ott volt a tó, a Lake Blanche. Megérte mászni. Olyan volt, mint egy tündérmese.

A hegy

Igazából valamelyik hegyi tó partján szerettünk volna sétálni. Esetleg megnézni egy hatalmas vízesést. A vízesés lavinaveszély miatt zárva volt - igaz, víz esett belőle, de a hozzá vezető útra nem lehetett rámenni. A hatalmas, kristálytiszta hegyi tavak pedig befagytak és nem lehetett megmondani, hol kezdődik a tó, a lékhorgász vagy a lék.

Inkább elmentünk az egyik közeli hegyre a Wasatch Mountain State Parkba.

A parkőrnél megkérdeztük, lehet-e bemenni kutyával.
Hiba volt.
A barátságos bácsi elmondta az életét. (Járt Budapesten is.) Részletesen elmagyarázta, a szomszédos hegytetőre vezető ösvényeken géppel letaposták a havat. A többi ösvényen viszont egyáltalán nem takarítottak és ott van egy kis hó. Ráadásul ez a körút csak hátom mérföldes és itt kezdődik a közelben.



Elindultunk felfele. Persze az ösvény kezdete nem volt ott, ahol kellett volna. Azaz nem volt sehol. De hát, három mérföldes szerpentin, csak megtaláljuk előbb utóbb.

A bácsinak igaza volt, tényleg volt egy kis hó a hegyen. Elsüllyedtünk a méteres hóban. Vagy nagyobban. Találtunk egy ösvényt, jódarabig felfele vezetett, aztán lefele és már vissza is értünk az országútra.

Újra kezdtük.
Lassan teljesítettük a három mérföldes távot is.
Aztán meglett az ösvény. Már sokkal jobban lehetett menni rajta, valamivel tömörítették a havat, igy csak bokáig süppedtünk. Yoda imádta, rohant, szagolgatott, nézelődött. Mi mentünk felfele.



Amikor elindultunk, tiszta idő volt. Ahogy közeledtünk a csúcshoz, elkezdett havazni, a csodás kilátásból csak valami kavargó fehérség maradt. Aztán egy pillanatra abbamaradt a havazás és rájöttünk, a hatalmas, 2000 méter magas hegyet, amit lógó nyelvvel, hörögve másztunk meg nála sokkal nagyobb hegyek veszik körül.

A kirándulás végeztével természetesen elállt a havazás is és a Midway nevű kis német falucskából megláttuk a hegyünket. Egy kis dombnak tűnt.

Emlékek

Termessos
Originally uploaded by ribizlifozelek

Tudom. Ez nem Utah.

Egy nagyon jó barátom írt egy hosszú-hosszú levelet; most ért haza egy törökországi csavargásból. Elmesélte. Elmesélte, hogy eljutott Termesszoszba is, mert ajánlottam, ha már Antalyába jár, oda feltétlenül menjen el.

Nem tervezte, hogy Antalyába menjen, de így hozta a sors. Ha már ott volt, elment Termesszoszba.



Nagyon irígyeltem érte.
Ahogy elmesélte, a hely semmit sem változott - elhagyott sasfészek egy világtól elrugaszkodott völgy tetején, fenn, ezer méter magasan.

Nagy Sándor erre járt, el akarta foglalni - mert hát ő mindent el akart foglalni és meghódítani, legyen az város, erőd, falu, nő vagy férfi. Termesszoszt nem vette be. Magasan volt, támadhatatlan volt.

Egy hatalmas város terül el fenn a hegyen. Olivaolajat sajtoltak itt és építkeztek. Kő volt bőven. Más azt hiszem, nem. Termesszosz lakói egészen az időszámítás utáni ötödik századik éltek a sziklavárosban. Aztán lehet, elegük lett. Azt hiszem, pár földrengés alaposan megtépázhatta a települést. Meg, a hellenisztikus kultúra ideje is lejárt. Otthagyták a várost.



Azóta se lakik ott senki. Kincskeresők jöttek, kifosztották, amit ki lehet fosztani, a köveket otthagyták. Régészek jöttek, de nem ástak itt még soha. (Talán ezért is lehet olcsón termesszoszi érméket venni a szürke és a fekete piacon.)

Olyan az egész, mint valamilyen elveszett város a Dzsungel könyvéből. Összetört, kifosztott szarkofágok között kanyarog az ösvény a városba. A bozótból óriási, emberfeletti méretű kőtalp kandikál ki. A szobor elenyészett, már csak egy mezítelen talp maradt belőle.



A bokrok közül hatalmas kövekből gondosan összerakott épületek emelkednek ki. Fürdő, gimnázium, tanácsterem. Majd a színház. Majdnem minden hellenisztikus, görög, római színház látványos, ez azonban még náluk is lélegzetelállítóbb. Gúnyos gesztus Machu Picchunak, más is tud ilyet.



A köveket elgörbítette, szétdobálta a földrengés, de a nagyság megmaradt.

A város alatt óriási ciszternarendszer bújik meg, a csúcsok felől vízvetekékek hozták ide a vizet. Több méteres kerek lyukakon át gigászi boltozott termek körvanalait látni a mélyben. Őrületes munka nyomai: lakhatóvá tenni a sziklát, megélni fenn a hegyen, biztonságban, miközben mindenki más a síkság kényelmét kereste.

A város felett újabb nekropolisz kezdődik. Több ország szépművészeti múzeumát fel lehetne innen tölteni szarkofágokkal, domborművekkel.

A hegy tetején, 1500 méter magasan tűztorony magasodik. Talán ugyanaz a házaspár köszöntötte barátomat, mint minket jópár éve.

Azt hiszem, vissza fogok menni, szeretném harmadszor is látni Termesszoszt.

Ensign Peak

Salt Lake City
Originally uploaded by ribizlifozelek

Estelledett, de valahova el akartunk sétlni, kutyástul. A kutyasétáltatás helyi verziója az, hogy az ember beteszi a kutyát az autóba, elmegy valahova és ott sétál (a kutyával).
Mi is ezt tettük: elmentünk megnézni az Ensign Peak-et. Ez egy hegycsúcs Salt Lake City felett, egy Rózsadombszerű környéken. Egyes utcákat tulajdonosaik lezártak, csak az ellenőrő kapun át lehet bemenni (mint Magyarországon Telki-Budajenőn a Hilltopot).
A park azonban közterület. Először megtévesztett a sok parkolni tilos tábla, de aztán Anikó észrevette, hogy csak este 10 és reggel 6 között tilos parkolni. Leparkoltunk. Már teljesen sötét volt, de az első kilátóig felmentünk. Megérte.
Reggel aztán Yodával elindultunk, hogy meghódítsuk a csúcsot. Leparkoltunk a hegy lábánál. Mindketten profi túrafelszerelésünket viseltük: Yodán kis piros hám volt, bombázó dzsekivel. Hátizsákomban lapult a kutya cipője, ha sóznák a hegyet. Ott volt még egy vésztartalék Mars szelet és egy deci víz, pénztárca és zacsi a kutyaguminak. Zsebemben kesztyű, sapka, kulcsok, fényképezőgép. Meg további zacsik a további kutyagumiknak. Ennel szerényebb felszereléssel hódítottuk meg a Wasatch front pár 1900 méteres csucsát.
Elindultunk. Az ösvény jeges volt és meredek, hamarosan lekívánkozott a kutya kabátja. Le is kaptam és betettem a zsebembe. Jó ez a Columbia-kabát, belül óriási zsebei vannak.



Az ösvényt nem lehetett eltéveszteni. Ha kanyarodott, jelölték a kanyart. Ha egyenesen ment, jelölték az egyenest. Különben kacskaringós út volt, nem támadta a csúcsot hűbelebalázs módjára, szépen komótosan megkerülte és hátulról, egy kis nyergen ért fel.
Amikor a mormonok ideértek, vezetőjük lázas beteg volt. Ez nem akadályozta meg abban, hogy a megérkezés után két nappal ne másszon fel pár követőjével erre a hegyre. A próféta kollégáját, Ézsajást idézte:

És zászlót emel a pogányok előtt, és összegyűjti Izráel elszéledt fiait, és Júdának szétszórt leányait egybegyűjti a földnek négy szárnyairól. (Ézsajás 11:12)

Ezt követően ők is állítottak itt egy zászlót.

A hegytetőről szép volt a kilátás, csak pont a város felől tűzött a nap, szinte semmit se lehetett látni. A másik oldalon a Nagy Sós-tó párába és szmogba burkolódzott. A hegy lábánál elterülő iparvidék viszont remekül látszott. Még fel kell ide jönni párszor.

Még egy kis séta

Salt Lake City
Originally uploaded by ribizlifozelek

Reggel kocsival mentünk, kitettem Anikót az egyetemen, majd leparkoltunk a kutyával a hegy lábánál. Egy darabig csak fel-alá járkáltunk, mert a múltkor elegem lett abból, hogy jó fél órán át lóbáltam a kutyagumis zacskót. Yoda hamarosan egy kis csomagot helyezett a földre, kidobtam a kukába. A kiáramló szagból tudtam, a gazdik lelkiismeretesek és, hogy ide ritkán jár a szemetes. A szemetest ráadásul jó sokat sütötte a nap – most már tudom, milyen a nejlonzacskóban dunsztolt, erjesztett kutyaszar szaga. Igazából meglettem volna-e tudás nélkül...
Az ösvény elején találtam egy műanyag térképet. Kicsit kiszívta a nap. Amúgy se volt nagyon használható, az össze-vissza kanyargó vonalak lehettek akár a több millió évvel ezelött kiszárat Bonneville-tó körvonalai, spagetti-konzerv fotók vagy bármi más.
Az első kisebb csúcsig szerettem volna menni, mert azt olvastam, onnan nagyon szép a kilátás. A panoráma már az út elején csodás volt. Szinte az összes fontos épületet látni lehetett innen. A levegő kristálytiszta volt, a Oquirrh-hegység csúcsait hó borította. A távolban kéklett a Nagy-Só-tó. Giccses volt – és gyönyörű.



Persze a film közel sem tökéletes, fényképezőgéppel fényképezni kell, telefonnal telefonálni, filmfelvevővel filmet felvenni. Ezeket nincs értelme nagyon keverni.



A széles ösvény es völgybe vezetett, ott ment meredeken valahova felfele. Nyugodtan sétáltunk Yodával. Ritkán szembe jött valaki, némelyiknél volt kutya, az állatok üdvözölték egymást. Elértem a következő kisebb dombtetőre. Innen keményebben kellett felfele mászni. A térkép szerint meg lehetett kerülni a következő csúcsot és leereszkedni a másik oldalon. Mentünk a gerincen, mentünk egy kanyargós, nem túl követhető ösvényen és kaptattunk felfele. A másik oldal meredek volt, ott nem lehetett lemenni. Reméltem, hogy amikor elérünk az utolsó csúcs aljára, onnan le lehet ereszkedni. Nem lehetett.



Mivel nem akartam visszafordulni, mentem felfele. Yoda nehezen mászott, a lapos nagy köveken egyszer vissza is csúszott, úgy kellett megint nekifutnia. Egyszer meg a hámnál fogva emeltem át az ebet egy nagyobb akadályon. El is határoztam, itt le nem mászok. Azt is elhatároztam, ide meleg időben nem jövök, én hőgutát kapok, Yoda meg megégeti tappancsait a sziklákon. Télen se akarok idejönni: könnyen le lehet csúszni a vögybe.



Félúton az utolsó csúcs fele, találtam pár kőlapokból összerótt széket. Le is fotóztam Yodát, amint nézi az alattunk elterülő várost. Az ösvény itt elágazott. Az egyik meredeken elindult felfele, a másik, széles út a hegyoldalban kanyargott. Arra mentem, továbbra is remélve, hogy át tudok kerülni a másik oldalra és visszaereszkedni az autóhoz. Mentünk, mendegéltünk, aztán az ösvény leereszkedett a déli völgybe. Itt megint elágazott. Az egyik visszavezetett a városba – csak úgy sejtettem, messze az autótól. A másik a völgyben mászott felfele a nyeregig. Arra mentem. Lassú, alattomos emelkedő volt. Néha én álltam meg pihenni, néha Yoda talált valami NAGYON érdekeset egy-egy fűszálon.



Mégis felértünk a nyeregbe. Jó hosszan visszasétáltunk a kilátóhoz, majd vissza a nyeregbe és elkezdtem keresni az északi völgybe vezető utat. Volt is egy – arra mentem. Egy magasabb nyeregbe jutottunk, finoman másztunk tovább fel a következő hegyre. Északra azonban nem lehetett leereszkedni, nagyon meredek volt a völgy fala. Még mentünk egy keveset: a térképről emlékeztem, egy út levezet a Red Butte víztározóhoz. A széles ösvény azonban egyszercsak teljesen elenyészett. Láttam pár csapást, elindultunk az egyiket. Fagyott levelek csikorogtak a lábam alatt. Ereszkedtünk egy keveset egy bozótosban. Én kellett előremenjek, mert a kutya nem tudta magát áttörni az ágakon. Keményen ereszkedtünk, aztán elfogyott a bozót és megláttam a víztározót – 800 méterrel lejjebb.
Itt is nagyon meredek volt a völgy oldala, erőltettem a szemem, nem nagyon láttam ösvényt. Végül úgy döntöttem, inkább nem próbálok meg itt lemenni. A völgy aljánál lehet egy sziklafal vagy egy kerítés és akkor meg egyszer vissza kéne mászni. Megpróbálhattam volna megkerülni a következő vonulatot, de ilyen alapon lehet, a Missouriig is elmehettem volna, hátha meg lehet kerülni a következő hegyet.
Visszafordultunk. Felfele átküzdöttük magunkat a bozóton, aztán elkezdtünk lefele ereszkedni. Mentünk, mendegéltünk, mígnem választani kellett. Az ismert hegyek helyett a kellemesebbnek kinéző déli oldalt választottam. Yoda megállt és előrehozta a délutáni megkönnyebbülését. Mivel egész úton nem láttam se eldobott szemetet, de kutyagumit, felszedtem és ütemesen lóbáltam. Itt nagyon gyorsan lehetett ereszkedni. Másfél óra alatt le is értünk a hegyről és végre megszabadulhattam Yoda zacskójától.
Röpke hat óra séta után haza is értünk. Még jó, hogy a következő hegyet nem próbáltam megkerülni...

Séta a hegyen

Reggel Anikónak korán volt órája, úgyhogy kocsival mentünk. Yoda büszkén feszített hátul. Mivel a múltkor már felfedeztem, honnan indulnak az ösvények fel a hegyre, gondoltam, megnézem őket tüzetesebben is.
Leparkoltam az ösvények kezdeténél, kivettem a kutyát az autóból és elkezdtem mászni. A keskeny csapás meredeken mászott fel a hegyre. Nem haladtam gyorsan, Yoda beható botanikai érdeklődést tulajdonított minden egy bokornak, fűszálnak. Azért haladtunk, másztunk keményen. Találkoztunk két kutyával, akik szintén elvitték a gazdit sétálni. Farkcsóválás, szagolgatás és mentünk tovább. Áthaladtunk egy földúton, majd az ösvény még meredekebb lett. Yoda már nem tudott megállni pisilni, mert hanyatt esett volna.
A következő földútnál megálltunk és lenéztünk a városra. Csodás volt a kilátás. Az eső elfújta a szmogot, kristálytiszta volt a levegő. Láttam a Capitoliumot, a városközpontot, az egyetemet, a horizontot pedig magas, hófödte csúcsok zárták, melyek vakítóan tündököltek a napfényben.
Elővettem fényképezőgépemet, célra tartottam.
Mivel nem volt benne kártya, fotókat majd legközelebb mutatok.