Megint a Hoover-gátban

Hat évvel az előző túra után, ha már itt voltunk, megint bementünk megnézni a gátat.

A túra megváltozott. Előnyös változás, hogy már nem kellett órára foglalni, elég volt megadni a napot.

Negatív változás: felfedezték a tömegturizmust és precízen sajtoltak be minden egyes látogatót a liftbe, amíg a lift falai ki nem dudorodtak. 

Az embereket úgy terelték, mint a nyájakat és folyamatosan számolták őket, nehogy valaki elvesszen.

Egy valami nem változott.

A turbinaterem időtlensége.

A hatalmas terem olyan volt, mint ami sose változik, mint ami az örökkévalóságnak épült és ami így marad, amíg a világ világ vagy amíg van víz a Coloradóban.

Lávaséta

Fura dolgokat tud a megdermedt láva produkálni. Azért a 17 mérföldes lávaalagút neve láttán meglepődtem.

Huszonnégy kilométer lávaalagút az már egy komoly metró.

Aztán az idahói program összeállításakor olvastuk, hogy nem azért Tizenhétmérföldes, mert olyan hosszú, hanem mert olyan messze van a belvárostól.

A lávaalagút így sem rövid, úgy kétszáz méter hosszú. Kihagytuk, nem azért, mert tizenhét mérföld alatt nem állunk szóba lávaalagutakkal, hanem mert sarkvidéki hideg áradt ki a lyukból, ahova tükörjég vezetett le.

Majd legközelebb, ha kinn meleg lesz.

Szerencsére nem maradtunk láva nélkül az atomrepülő, az atomburger, az atomváros és az atomreaktor után.

A Pokol fél holdja természetesen nem fél hold. Mit is lehetett várni a 17 mérföldes barlang után?

A Devil's half acre az 390 négyzetkilométeres.

Ebből mi egy háromkilométeres körutat jártunk be és egyelőre ez bőven elég volt lávából.

A láva beomlott alagutakat, meredek dombokat és megszilárdult folyókat hagyott hátra.

Hiába maradt meg az árnyékban a hó, a láva nem csúszott.

Sőt, kifejezetten éles volt.

A beomlott kamrák, folyósok érdekesek voltak.

A felszín barázdáló néhol több méter mély repedések ijesztőek.

Nem attól féltem, hogy beleesek - a láván nagyon jól tapadt a bakancs és kevés helyen kellett átlépni a mélységen, hanem hogy nem veszek egy ilyen repedést észre és kitöröm a lábam.

Meg amúgy se szeretek lenézni a mélybe.

Ennyi szilárd láva elég volt egy kirándulásra. Ideje volt elmenni megnézni, milyen egy láváról elnevezett fürdőhely.

Ekkora laptopot fogtam!

A kilátást nem adták ingyen: a meredek hegyoldalon felfele tekergő szerpentin alaposan megdolgoztatta lábainkat.

Jártunk erre szebb időben is, akkor a patakot követtük és sziklarajzokat kerestünk és találtunk. Most azonban a csúcs fele mentünk, de a fenyegető felhők és a szemerkélőből egyre határozottabban esőre váltó időjárás visszafordított minket.

Nem mert cukorból vagyunk, hanem mert a csúszós és meredek ösvényen nem akartunk fenéken lejönni.

Még egyszer lenéztünk a Centerville-t átszelő Parrish Streetre és megfordultunk.

Ezt az utcát egy mormon telepesről nevezték el, akivel Idahóban már találkoztunk, ott egy várost neveztek el róla, csak elirták a nevet és ott Paris-ként ismerik. Szóval az Idaho Párizsa.

Ha már itt voltunk, akkor megnéztük a patakot is.

Az egykori malom romantikus kőfalai közt megbúvó vízesés festői látványt nyújtott. 

Fenn már lomb se maradt a törpetölgyeken, itt a Parish patak szurdokában még javában tomboltak az őszi színek.

Itt történt, hogy életemben először, mininális fárasztás után kifogtam a patakból egy laptopot.

Telefont már fogtam, de laptopig még nem jutottam el.

Valszínűleg egy doktorit író diák jutott el a megvilágosodásig és "én ezzel többet nem töltöm az időmet" felkiáltással egy titkos szertartás végén behajította a HP laptopot a patakba.

Legalábbis remélem, hogy így történt és most boldogan él és unokáinak is mesélni fogja, hogy fordult meg élete.

Én biztosan így leszek ezzel a horgászkalanddal.

Szirtek és szakadékok

Tanulékonyak vagyunk - már tudtuk, hogy több időt kell szánni a Dinosaur National Monumentre. Egy egész napot eltöltöttünk ott, ahol egy rövid délelöttöt lettünk volna.

Most a coloradói oldalt tekintettük meg: itt személyautóval egy hosszú aszfaltos úton lehet végigautózni. Szószerint végig: az út egy kilátóban ér véget.

A coloradói oldal kevésbé ismert, mint a utahi, itt az út is és a ranger-állomás is csak időszakosan van nyitva. Télen leesik a hó és mindent bezárnak. Meg le. Esetleg el.

Itt Puppey-val végigszaladtunk egy tanösvényen - nem sok értelme volt, a tanösvény körül szinte minden leégett és csak a semmiből a semmibe vezető híd maradt meg.

Az út kényelmesen mászott felfele. Itt sok helyre lehetett volna menni, de mi nem akartuk elaprózni a dolgokat, kell hagyni valamit legközelebbre is. 

Két megállót terveztünk: ebédszünetet és túrát, majd még autózást, túrát és vacsorát. Nem feltétlenül ebben a sorrendben.

Az első helyen a mesa peremén mentünk sokat sík terepen. Ez az ösvény elhagyta National Monumentet és így Puppey is lelkesen jöhetett velünk. Mi csak arra vigyázünk, hogy ne ugráljon közel a peremhez.

Elég kengyelfutó gyalogkakukkot láttunk ahhoz, hogy tudjuk, ez mennyire veszélyes.

A mesa peremén vagy azt követve könnyű terepen gyalogoltunk.

Amikor elindultunk, akkor két ember és egy kutya jött szembe velünk, utána már senkit se láttunk.

Mienk volt a mesa.

Olyan hely volt ez, ahonnan az emberi civilizációnak nyomát se láttuk - még a szokásos szemetet se tudtok felszetni az ösvény mellől. Nem volt szemét.

A mesa végén továbbmehettünk volna újabb kilátókat kereseni, de mi megelégetdünk azzal, amit láttunk és visszafordultunk: mást is meg akartunk nézeni.

Ez a más a Harpers Corner volt.

Nem készültem, nem tudtam meg, miért volt ez Harpers Corner. Majd legközelebbre megnézzük. (Mert -is- itt lesz legközelebb.)

A parkolóból egy jól jelzett ösvényen indultunk el. Erre egész sokan jártak - bár a legnagyobb társaság gyorsan visszafordult, mert városi cipőjük nem bírta a hegyet.

Ez az ösvény egy egyre keskenyedő gerincen haladt.

Ennek megfelelően egyre szebb lett a kilátás és egyre több irányba lehetett ellátni.

És minden természetesen egyre tériszonyosabb lett.

Nem volt veszélyes, de már figyelni kellett, merre megyünk, hogy ne menjünk olyan helyre, ahonnan le kellene néznünk.

Egy kilátóból megláttuk a Green rivert. Lenn.

Erős volt a késztetés, hogy kavicsokat próbáljunk beledobáltni. Persze nem dobáltunk - túl sok Gyalogkakukkot láttunk, tudtuk, hogy ez veszélyes.

Mivel úgy éreztük, hogy ezt a kilátást már nem lehet felülmúlni, megfordultunk. Még be akartunk nézni Dinosaur városába.

A szórakozott túrázók ösvénye

 - Póráz? Hogy hagy el valaki egy pórázt? - néztem a Mesterre.

- Fordítva rosszabb lenne.

A kesztyűt értettem, a pórázt is, ha valaki anélkül sétáltatta az ebet.

A kutya bilétát nehezebb volt felfogni.

A rengeteg kesztyűt és kendőt se értettem. Azért volt annyira hideg mostanában, hogy felünjön, hiányzik fél pár kesztyű.

Vagy egy nyaksál. 

- Talán a magasságtól és a kilátástól eufóriát éreznek? - szimatolta az oszlopot a Mester.

- Te eufóráit érzel?

- Nem, nem, ez határozottan nem eufória - felelte Yoda és megjelölte az oszlopot.

Téli kilátás

 

Bemenni az Antilope-szigetre mindig is látványos. A visszapillantó tükörből látni a Wasatch vonulatait mögöttünk, előttünk pedig a szigetet.

Aztán lehet is mászni felfele.

A kilátás egyre szebb.

A parkoló egyre távolibb.

Csak a bölénykakikat kell kerülgetni túra közben.

Neffs Canyon

Neffs canyon, amit régiesen Neff's canyonnak mondanak, bár még nem találtam meg, hogy ki volt az a Neff és miért volt kanyonja, egy meglepetés volt.



Eddig nem is hallottunk erről a helyről, ami kőhajításnyira van tőlünk a város szélén.



Utóbb az is kiderült, hogy valahol itt, két szikla között, jó magasan van az Egyesült Államok egyik legmélyebb barlangja, ahova csak ritkán mehet be pár kiválasztott. A leírások alapján az a barlang nem szép, nem látványos, de nagyon mély. Bejáratát egy tábla és egy lezárt, a földön fekvő lezárt vasajtó jelzi valahol fenn két szikla között.



A Neffs egyébként nagyon jó hely volt. Mi csak egy rövid, három kilométeres körutat tettünk meg, de az első alkalommal pont elég volt.



Természetesen fordítva mentünk, ahogy kevésbé volt kényelmes, de ezt nem tudtok: a még erősen tűző napon a földúton mentünk felfele és a sziklás, árnyékos ösvényen lefele - késő délután, amikor már a nap nem volt akkora probléma.



A túrát lehetett volna a "Neffs Canyon régi vízművei" kirándulásnak hívni. A földút egy régi vízvetetéket követett, a cső maradványai most is kikandikáltak az útból. Ebbe a csőbe fentről újabb csövek csatlakoztak be, ezek egyike egy eredek kaptató után egy elhagyott, kisebb víztározóban ért véget.



Amikor a földút végetért, megjelent a patak. Eddig patak nem volt, csak patakmeder: a modern vízművek, a modern város a víz nagy részét elszipkázzák és a patak alsó részére már semmi se érkezett meg. (Utahban nincs olyan patak vagy folyó, ami elérne az óceánig. Mind sivatagos medencékbe érkezik és kiszárad. A Coloradót pedig kiisszák, kiöntözik és a folyam egyszerűen elfogy Mexikóban.)



Mi rövid elvévedés után innen indultunk tovább és egy csobogó patak medrét követtük felfele. A patak gyönyörű volt, sziklás és vad - és persze itt is ott volt egy régi vízvezeték.



A térképen jelzett barlangot sokáig kerestük - eleinte nem találtuk meg, noha a térkép gps-e szerint pont rajta álltunk. A félreértés egy navigációs hiba miatt történt. Az online térképen rossz pöttyről hittem azt, hogy az a barlang.



A barlang szerintem szintén valami vízmű része lehetett, hosszú volt és alacsony, egyenletesen alacsony. Valamikor vasajtó zárta el, de ez még akkor volt, amikor ezekben a vezetékekben csobogott a víz.



Yoda szerette és kereste benne a medvét. Mindenki szerencséjére a barlang medvétlen volt.



Innen sziklás ösvényen lefele haladtunk vissza, a patak itt is elfogyott, de a környéken rengeteg érdekes kunyhót láttunk galyakból. A kirándulók fő szórakozása lehet, hogy ilyesmiket emelnek. Egyes kunyhók úgy néztek ki, mint az amerikai Délnyugaton emelt indián menedékek, a wikiup-ok. De általában nagyobbak voltak és inkább szépek, mint funkcionálisak.



Az ösvény végén, a legnagyobb gallykunyhónál megálltunk, leültünk pár kőtömbre és uzsonnáztunk a vacsora előtt. Megérdemeltük.