Ez egy mesebeli túraút, ahol négy éve télen jártunk. Akkor volt benne víz, de csak a sziklába vágott lépcsőkig mentünk.
Most az előző napi özönvíz ellenére a patakmeder csontszáraz volt és most messzebb is jutottunk a patakparton. (Egyszer majd azt is megnézzük, hogy hova folynak ezek a vizek.)
Talán pont ezért - nem kellett vízben caplatni.
A víz hiányáért kárpótolt az üdezöld növényzet.
A kanyon elején már ismerősként köszöntöttük a leghíresebb alakzatokat és fákat.
Az Elefánt-fa mit sem változott.
A szörny feje most is ijesztő volt.
Hamar elértünk az egykor lakott alkóvhoz.
De most megtaláltuk az alig látható sziklarajzokat.
A legtöbb alak elkopott az elmúlt ezer évben, de egy vörösre festett alak makacsul dacolt az idővel és a vízzel.
Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez volt a pár napja reggel a hegytetőn látott település nyári lakja.
Innen visszanézve láttuk, hogy azért másztunk felfele eleget.
És még volt hova mászni az őszre teljesen kiszáradt Quail Creek mellett.
Még a tegnapi eső se tudott nedvességet varázsolni a szurdok mélyére.
Csak pár medencében volt még víz. Nyáron, amikor itt rendesen van víz, ezekben a kis medencékben jót lehet pancsolni.
Most csak a fenti (négy fotóval feljebbi) sziklák tükröződtek bennük.
A kötéllétra után a szurdok kétfele ágazott. Az szárazabbik ágban vékony csapáson lehetett felfele menni szikláról sziklára szökellve.
A másik irányba még mentünk felfele egy kicsit,
Amikor találtunk pár Moqui marble-t - hematit borította pici golyókat - visszafordultunk.
Majd egyszer ha több időnk lesz, tovább megyünk.
Itt még rengeteg "felfedezni" való van.
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.